Betelepülés és gyarmatosítás

A szigetcsoport felfedezéséről szóló szócikkben néhány oldalt szenteltünk annak a vitatott kérdésnek, mikor találkoztak először ezekkel a távoli szigetekkel, illetve mikor „ismerték fel” őket. E kedvező esemény időpontja, a vállalkozásra induló merész hajósok kiléte és az eseményt kísérő véletlen körülmények még biztos és végleges tisztázásra várnak.

Az viszont kétségtelennek látszik, hogy miután megbizonyosodtak a váratlan felfedezés valóságáról és meghatározták földrajzi helyét, hamarosan megkezdték a sziget tevékeny felderítését és benépesítését. Az e célból tett első, eredményes kísérletek részleteit azonban nem ismerjük.

Bár Madeira földjét mindenütt rendkívül sűrű erdő borította, lejtői és hegyoldalai pedig hihetetlenül tagoltak voltak, az első telepesek késlekedés nélkül végigjárták a partvidéket, és partra szálltak néhány könnyebben megközelíthető helyen. Ez elengedhetetlen előkészülete volt a nyomban meginduló gyarmatosításnak.

Ekkor kapott nevet számos hegy, hegyhát és sziklabérc, völgy és szakadék, patak, kikötőhely és part menti földnyelv; nevük örökre beíródott Madeira helynévanyagába. Így váltak tulajdonnévvé többek között a Seixo, Oliveira, Garajau, Cruz, Formosa, Socorridos, Espírito Santo, Girão és Vera-Cruz szavak, amelyekkel jelölt helyek és természeti képződmények neve öt évszázadon át mindmáig változatlanul fennmaradt.

Az iparágak rendkívüli fejlődése és a ma bőségesen rendelkezésünkre álló hasznos eszközök mellett alig tudjuk elképzelni, mit jelenthetett gyarmatosítani egy ismeretlen, az óceán végtelenében megbúvó szigetet, ötszáz mérföldre a portugál szárazföldtől. A sziget csupán nyáron tartott kapcsolatot az anyaországgal: egy régi kézirat szerint „a király és Tengerész Henrik évente egyszer, nyáron kapott hírt Madeiráról, mert azokban a kezdeti időkben télen nem hajóztak”.

Az első telepesek velük született bátorságuk és kitartó munkaszeretetük mellett csak az éghajlat kellemes enyheségére és a föld rendkívüli termékenységére támaszkodhattak. Mintha a legendás Robinson elődei lettek volna: egy elhagyatott, lakatlan szigeten, elszigetelten élve valóságos hőstetteket vittek véghez a műveletlen földek feltörésével, kényelmetlen otthonaik felépítésével és az apró települések létrehozásával. Ez utóbbiakat „benépesített birtokoknak” (fazendas povoadas) nevezték.

A sokat ígérő gyarmatosítás kezdetén a szigetet közigazgatási célból két külön területre osztották. A határvonal Ponta da Oliveirától (Caniço) Ponta do Tristãóig (Porto do Moniz) húzódott. A teljes északi part és a déli part egy része a Tristão Vaz Teixeira vezette machicói kapitánysághoz, a fennmaradó terület pedig a João Gonçalves Zarco vezette funchali kapitánysághoz tartozott, amint azt a Capitanias és a Donatários szócikkben már említettük.

Az utóbbi donatárius kapitány társai és kortársai közül Gonçalo Aires Ferreira, Francisco Carvalhal, João Lourenço, Rui Pais, João Afonso, António Gago, Lourenço Gomes, Francisco Alcoforado, Vasco Delgado, Álvaro Afonso, Aires Lordelo, Vasco Esteves, Manuel Afonso de Sanha és João de Prado nevét ismerjük; régi krónikák és különféle nemesi családtörténetek őrizték meg őket. Mindannyian sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) útján jutottak földhöz. Birtokaik nagy részét örököseik és utódaik hitbizománnyá alakították, s e családok lettek Madeira legrégebbi és legelőkelőbb családjainak ősei. Lásd: Sesmarias és Instituições Vinculares.

A donatárius kapitányokat az „adománylevelek” széles körű hatáskörrel ruházták fel, és a közigazgatás minden ügyének legfőbb irányítását is átvették. Így hamarosan Madeira meginduló betelepítésének legjelentősebb szereplőivé váltak, nagy tekintélyt és meghatározó befolyást szereztek. Néhányuk számára ez később magas nemesi címek elnyerésében és kiterjedt földbirtokok megszerzésében is megmutatkozott.

A régi krónikák igen kevés hírt hagytak ránk a kezdeti betelepülésről, különösen az első telepesek számáról, társadalmi helyzetéről, személyes tulajdonságairól és származási helyéről.

Annyit nagyjából tudunk, hogy voltak köztük nemesi származásúak, a nép köréből érkezők, kézművesek és földművelők, valamint olyan bűnözők is, akik börtönben töltötték büntetésüket. Gaspar Frutuoso arról tájékoztat bennünket, hogy João Gonçalves Zarco „nem volt hajlandó magával hozni azokat, akik hit elleni bűn, árulás vagy lopás miatt voltak vétkesek”. E telepesek hozzávetőleges számát és azt sem ismerjük, hogy az első csoportokban milyen arányban képviseltették magukat a különböző társadalmi rétegek. Alappal feltételezhetjük, hogy nem voltak kevesen. Számuk rövid időn belül gyorsan nőtt az újabb telepesek gyakori érkezésével, különösen pedig a mór és fekete rabszolgák nagy tömegével, amely hamarosan népes sokasággá vált. A műveletlen földek feltörésének kiterjedt és fáradságos munkái ezt meg is követelték; a dolgos földművelőket a talaj buja termékenysége és az éghajlat kivételes enyhesége ösztönözte.

A betelepülés azonban az itt tárgyalt időszak után, vagyis a 15. század második felében vett igazán nagy lendületet. Érkeztek telepesek Portugália szárazföldi részéről, számtalan afrikai rabszolga, valamint különböző európai országokból sok külföldi is. Az utóbbiak között régi családok sarjai is voltak: ezen az új ígéret földjén keresték azt, amit saját hazájuk nem tudott megadni nekik.

A betelepülés a mai Funchal területén kezdődött, egyidejűleg pedig több más, erre különösen alkalmasnak tartott helyen is: Machicóban, Santa Cruzban, Câmara de Lobosban, Ribeira Bravában, Ponta do Solban, Calhetában és a sziget déli partjának további településein.

Az azonnali és eredményes betelepítés legnagyobb akadálya az a rengeteg, hatalmasra nőtt erdő volt, amely az első mezőgazdasági művelésre alkalmasnak tartott földeket mindenütt borította. Egy pusztító tűzvész – amelyet talán meggondolatlanul gyújtottak, bár a körülmények kényszere is szükségessé tette – nagy tisztásokat nyitott. Ezeken megkezdődhetett az addig terméketlen, kiterjedt földterületek feltörése. Ma nem könnyű megmondani, mekkora területet pusztított el a tűz, és milyen közvetlen következményekkel járt. E tekintetben különösen érdekes, ami a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című műben és a hozzá fűzött jegyzetekben, valamint az Elucidário Madeirense lapjain olvasható. Lásd: Tűzvészek.

Hamar felismerték a madeirai talaj figyelemre méltó termékenységét, de az is könnyen nyilvánvalóvá vált, hogy a legjövedelmezőbb növénykultúrák csak nehezen és nagy költséggel kiépíthető öntözőrendszer révén virágozhatnak fel olyan mértékben, hogy megérje termeszteni őket. Ekkor jelentek meg az első levadák (öntözőcsatornák).

Minden madeirai tudja, milyenek ezek a vízvezetékek: a földbe vájt keskeny, hosszú csatornák, amelyeket rendszerint szilárd alvenariából (az építőkőként használt tömör bazalt helyi neve) építenek. Az általuk szállított értékes víz mintegy vért ad a földnek, amely termékennyé teszi, a növényeknek pedig nedvet és életet, hogy bőséges termést hozzanak.

A „Levadák” című szócikkben (II., 235. és 269. o.) részletes tanulmányt közöltünk erről a szigetcsoport gazdaságát közelről érintő, fontos kérdésről.

A földek mezőgazdasági művelésébe fektetett kitartó munkát rendszerint a donatárius kapitányok által a művelőknek juttatott földadományokkal viszonozták. Ezt Tengerész Henrik infáns utasításai és a portugál szárazföldön már alkalmazott sesmaria-rendszer tette lehetővé. Az első adományok feltételeit később szélesebb jogokat biztosítva módosították: elismerték a földjavításokhoz (benfeitorias, a bérlő által létesített építmények és ültetvények) fűződő tulajdonjogot, valamint azt a lehetőséget, hogy a földet örökbérletbe adják (aforar), sőt bizonyos kikötések betartásával eladják. Ezeket a kikötéseket nem tartották különösebben terhesnek vagy sérelmesnek.

A portugál szárazföldről érkező legkorábbi telepesek száma viszonylag nagy volt, de nem elegendő a mezőgazdaság nagyarányú kibontakoztatásához. Ezt különösen a tagolt terep, a sűrű erdő, az öntözés fáradságos munkája és más helyi körülmények nehezítették.

Mint fentebb írtuk, Madeira földjét fekete, mór és mulatt rabszolgák verejtéke öntözte. A szárazföldről érkezett sesmaria-birtokosokkal keveredve mélyrehatóan megváltoztatták a népesség eredeti faji jellegét. A 15. század végén megközelítőleg kétezer rabszolga élt a szigeten. Ez meglehetősen nagy szám volt az európai eredetű lakossághoz képest, amelyet akkor tizenöt-tizennyolcezer főre becsülhetünk.

A már említett sesmaria-rendszer kedvező földosztása sok „benépesített birtok” (fazendas povoadas) létrejöttét segítette elő. Az első telepesek ezeken éltek családjukkal és rabszolgáikkal. Hamarosan a földek tulajdonosai lettek, művelésüket pedig bérlőkre és rabszolgákra bízták. Később elterjedt a földek hitbizományba kötése. A gazdag sesmaria-birtokosok és a szerencsésebb bérlők felhagytak a földműveléssel, és a sűrűbben lakott településeken kerestek olyan életet, amely mentes volt az első telepesek fáradalmaitól. Így született meg az úgynevezett colonia-szerződés (madeirai részes bérlet; a termést megosztják, a földjavítások a bérlő tulajdonában vannak), a sziget szántóföldjeinek háromnegyede pedig kötött birtokká és hitbizománnyá alakult.

Ahhoz, hogy teljes pontossággal meghatározhassuk Madeira betelepítésének kezdetét, ismernünk kellene felfedezésének időpontját, ezt azonban mindmáig nem sikerült teljes bizonyossággal megállapítani. Tengerész Henrik infáns Krisztus-rendnek (Ordem de Cristo) adott, 1460. szeptember 18-án kelt adománylevelében (carta de doação), amelyre az Alguns documentos do Archivo Nacional da Torre do Tombo acerca das navegações e conquistas dos portuguezes című kiadvány hivatkozik, ez olvasható: „Madeira szigetemet immár harmincöt éve kezdtem betelepíteni, s ugyanígy Porto Santo szigetét is…” E szavakból az következik, hogy a betelepítés 1425 körül kezdődött, vagyis néhány évvel a felfedezés után; ez egybevág több krónikás közlésével.

Az első telepeseket szállító flottával érkező ferences szerzetesek voltak az első papok, akik egyházi szolgálatot láttak el a hamarosan alapított különböző kápolnákban. Ezek feltehetően a Santa Catarina-, a São Paulo- és a Szent Sebestyén-kápolna voltak. Talán egyszerű, rögtönzött kápolnákban is szolgáltak, amelyeket ideiglenesen alakítottak ki erre a célra.

A sziget különböző pontjain létrejött, úgynevezett „benépesített birtokokon” (fazendas povoadas) sok kápolna épült saját káplánnal. Többségük plébániai jogállású „lelkészséggé” (curato) vagy „káplánsággá” (capelania) alakult, és a később törvényesen megalakított egyházközségek (freguesia) székhelye lett. A régi krónikák adatai alapján ezért nem könnyű teljes pontossággal meghatározni néhány, a 15. és 16. században szerveződött plébánia alapításának idejét, ha ezeket a lakossági közösségeket a szó mai értelmében vesszük. A krónikák olykor különbségtétel nélkül használják a „káplánság”, a „lelkészség” és az „egyházközség” szót arra, amit ma pontosan plébániának nevezünk. Így ezek a krónikák azt állítják – és ezt a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzetei is megismétlik –, hogy Câmara de Lobos (’fókák barlangja’) és Calheta (’kis öböl’) egyházközségét 1430-ban, Machicóét pedig 1450-ben hozták létre. Machico a kapitányság székhelye volt, és a gyarmatosítás kezdetétől intenzíven települt be. Tudjuk, hogy terjeszkedésében és fejlődésében egy ideig Funchallal is vetekedett, bár csak a gyarmatosítás első időszakában.

Funchalban 1430 körül jött létre az első egyházközség, amely nagy területet ölelt fel. Központja az említett kápolnák egyikében volt, de néhány érv a kis Szent Sebestyén-kápolna mellett szól. Székhelyét 1438-ban a Santa Maria-, más néven „Conceição de Baixo”-templomba helyezték át. A templomot Tengerész Henrik infáns építtette a Ribeira de João Gomes bal partján, a strandtól kis távolságra; a Calhau-i Szűzanya (Nossa Senhora do Calhau) nevet kapta.

1508-ban az egyházközség új székhelye az akkor még csak kevéssé előrehaladott építkezésnél tartó, úgynevezett „Igreja Grande” lett. Ötven évvel később, 1558-ban Funchal városát és környékét két egyházközségre osztották. Székhelyük a funchali székesegyházban (Sé) és a Santa Maria Maior (’Szent Mária’) templomban volt.

A 15. század közepe tájáig – vagyis abban az időszakban, amelyről különösen szólunk – a szigetcsoportban már tíz önálló egyházközség működött. Az önálló plébániák minden vallási szolgálatát rendszeresen ellátták bennük; székhelyük az adott települések legközpontibb kápolnáiban volt.

Érdemes felidézni, hogy a plébániai székhelyeken kötelezően végzett szertartások mellett – mint fentebb említettük – több kápolnában is tartottak istentiszteleteket és végeztek más vallási szertartásokat. Ezeket más papok vezették, akiknek a szeráfi rend szerény, szétszórtan álló kolostoraiban élő több tagja nyújtott értékes segítséget.

Ennek az időszaknak (1425–1450) a végére a betelepítés már figyelemre méltó mértékben előrehaladt. Egy vagy két évvel később, 1451-ben vagy 1452-ben Funchal települését mezővárosi (vila) rangra emelték, a községeket megillető kiváltságokkal és jogokkal együtt. Ugyanez történt nagyjából ekkor Machico és Porto Santo (’szent kikötő’) kapitányságának székhelyével is.

Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy Madeira betelepítése csak a 15. század második és a következő század első felében érte el legnagyobb lendületét. Ekkor a mezőgazdaság és az abból kinövő iparágak egyre fejlődtek: nagy mennyiségben gyártottak cukrot és bort, valamint fát, festőzuzmót (urzela), festőcsüllenget és sok más mezőgazdasági terméket exportáltak. Ezzel a fejlődéssel együtt a települések is jelentősen terjeszkedtek, és egymás után alakultak új plébániák. Funchal mezővárosát hamarosan városi rangra emelték, néhány évvel később pedig ott állították fel a tengerentúli birtokainkon elsőként alapított egyházmegye székhelyét.

Bár Machico, Porto Santo és Funchal kapitányságát hivatalosan csak 1440-ben, 1446-ban, illetve 1450-ben adományozták Tristão Vaznak, Bartolomeu Perestrelónak és João Gonçalves Zargónak, bizonyos, hogy e három első donatárius kapitány (capitão-donatário) már a madeirai szigetcsoport betelepítésének kezdetén, 1425 körül átvette tisztsége és kiváltságai közvetlen gyakorlását.

Azt állítják, hogy Tengerész Henrik infáns, akinek az uralkodó ezeket a szigeteket adományozta, és aki a Krisztus-rend nagymestere is volt – a szigetek „lelki ügyekben” ehhez a rendhez tartoztak –, ekkor megadta a donatáriusoknak (donatário) a szükséges utasításokat. Ezek a közigazgatás különféle feladatainak szabályozására szolgáltak, meghatározták hatáskörüket, és talán azt is részletezték, milyen jogokkal élhetnek az igazságszolgáltatás során. Ha léteztek ilyen utasítások – ahogy Gaspar Frutuoso feltételezi, és mi is hajlunk rá, hogy elhiggyük –, egyetlen ismert dokumentumban sem maradtak fenn, vagy emlékük veszett el, amikor ugyanebben a tárgyban más rendelkezéseket hirdettek ki.

Annyi azonban tudható, hogy a donatáriusok hatalma a közigazgatás minden ágában valóban szinte korlátlanná vált. Ezt nemcsak számos tény bizonyítja, hanem maguk az adománylevelek is megerősítik. Kifejezetten kimondják, hogy „ő [a donatárius kapitány] az egész fent említett területen az én jogomon és nevemben gyakorolja a polgári és büntetőjogi joghatóságot, a halálbüntetés és a végtaglevágás kivételével”. Látható tehát, hogy a királyi hatalom számára fenntartott „végső büntetés” és a „végtaglevágás” alkalmazásán kívül a donatárius kapitányok kormányzati tevékenysége az állam minden feladatára kiterjedt, beleértve a különféle járulékok és adók beszedését, a műveletlen földek kiosztását és a köztisztségek betöltőinek kinevezését stb.

A fontosabb településeken a donatárius kapitányokat megbízottaik, az ouvidorok és az alcaidék képviselték a közügyek irányításában; elsősorban a közigazgatási feladatokkal, valamint a különféle járulékok és adók beszedésével foglalkoztak. A betelepítés kezdetén tisztségüket a kapitányoktól kapták. Hozzájuk hasonlóan nemritkán visszaéltek a rájuk ruházott jogokkal, és olykor ugyanazon donatárius kapitányok önkényének vak eszközeivé váltak.

Köztudott, hogy Madeirát csak 1834-től, az alkotmányos kormányzati rendszer bevezetésétől kezdve igazgatták teljes egészében a Portugália szárazföldi részén hatályos törvények szerint. Addig a Szomszédos Szigeteket (Ilhas Adjacentes) tengerentúli tartományoknak tekintették, és közigazgatásukat általában külön törvények szabályozták, amelyek gyakran lényegesen eltértek az anyaországban érvényesektől.

Nem meglepő, hogy a betelepítés kezdetén ez az eltérés még hangsúlyosabb volt, tekintettel az akkor fennálló váratlan és rendkívüli körülményekre. Ehhez még hozzá sem számítottuk a donatárius kapitányok és a különböző településeken működő képviselőik önkényeskedéseit és túlkapásait, amelyekre már fentebb is felhívtuk a figyelmet.

Nyomós okok szólnak amellett, hogy Tengerész Henrik infáns megadta az első három donatáriusnak a szükséges utasításokat, amikor a kezdeti betelepítés munkálatainak irányításával bízta meg őket. A szigetek történetírója külön is említi azt a szabályzatot (regimento), amely a sziget két kapitányságának felosztását és a művelhető földek sesmaria-rendszerben történő kiosztását szabályozta. Ezek a legrégebbi ismert kormányzati intézkedések.

A földparcellák kiosztására a már ismert sesmaria-rendszert alkalmazták (lásd Gama Barros, III. kötet, 699. o. és köv.), bár talán a helyi körülményekhez igazítva. Az a sesmeiro (földadományban, sesmariá-ban részesült telepes), aki öt éven belül nem hasznosította megfelelően a földet, elvesztette a rá vonatkozó jogát. Ezeket a rendelkezéseket később módosították, és szélesebb jogokat adtak a földművelőknek: tulajdonjogot a földjavításokhoz (benfeitorias, a bérlő által létesített építmények és ültetvények), valamint lehetőséget arra, hogy földjeiket örökbérletbe adják (aforar), sőt eladják. Ehhez bizonyos feltételeket kellett betartaniuk, amelyeket akkoriban nem tartottak terhesnek vagy sérelmesnek, amint azt egy korábbi szócikkben már elmondtuk.

Nem ismerjük pontosan az említett szabályzat és utasítások megfogalmazásának és kiadásának dátumát, de feltehetően megelőzték Duarte király 1433. szeptember 26-i királyi okleveleit. Ezek az oklevelek a szigetcsoportot Tengerész Henrik infánsnak, az egyházi joghatóságot pedig a Krisztus-rendnek adományozták, amelynek maga az infáns volt a nagymestere. Úgy véljük, hogy az említett királyi oklevelek a korábbi, talán I. János által tett adományozásokat erősítették meg teljes egészükben, és az infáns már a betelepítés kezdetétől birtokolta e szigetek teljes uradalmát.

Az első donatáriusoknak a három kapitányságot adományozó oklevelekben az infáns említ egy kiváltságlevelet (foral). Nem tudjuk, hogy ez különbözött-e a már említett utasításoktól. Az azonban bizonyos, hogy létezett: az I. Mánuel király által 1515-ben Funchal, Ponta do Sol és Calheta községeinek adott kiváltságlevél kifejezetten hivatkozik Tengerész Henrik infáns kiváltságlevelére, amint az a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzeteinek 494. oldalán látható. Másutt részletesebben foglalkozunk az idézett dokumentumokkal és az infáns szerepével a szigetcsoport kezdeti betelepítésének nagyszabású vállalkozásában; oda irányítjuk türelmes olvasónk figyelmét.

Az infáns által kiadott, ismeretlen keltezésű szabályzat és kiváltságlevél, valamint Duarte 1433. évi, V. Alfonz által megerősített királyi rendeletei után Henriknek az első donatáriusokhoz intézett, 1440-ben, 1446-ban és 1450-ben kelt adománylevelei a szigetcsoport kezdeti közigazgatására vonatkozó legrégebbi ismert kormányzati iratok. Fontos, betartandó jogi rendelkezésekről adnak hírt, és felsorolják azokat a jelentős kiváltságokat, amelyekkel a donatáriusok élhettek, valamint a különféle járulékokat és adókat, amelyeket beszedhettek.

A funchali városi tanács levéltárában több, Tengerész Henrik infánstól és a Krisztus-rend mesteri tisztségének hivatalától származó, 1450-ben és az azt követő években kelt „cikkelyt” tartanak nyilván. Ezek már a szócikkeinkben tárgyalt időszak végéről valók, és várnagyok kinevezéséről, adók beszedéséről és más közigazgatási intézkedésekről szólnak. Részletes ismertetésük túl messzire vezetne.

A 15. század második felében és a következő század első felében azonban számos, különféle kormányzati ügyekre vonatkozó királyi rendeletet „hirdettek ki”. Ezeket most nem említjük, mert kívül esnek azon az időszakon, amelybe az imént röviden ismertetett események tartoznak.

E témához szorosan kapcsolódóan 1943 júliusában és augusztusában cikksorozatot közöltünk az O Jornal című lapban Comêço do Povoamento Madeirense – 1425-1450 címmel. Fent csupán néhány részletet idéztünk belőle, mert e lapokon nem tudjuk teljes egészében közölni.