Kiváltságlevelek

Madeira szigete több kiváltságlevelet (foral) kapott, a legrégebbieket azonban csak későbbi okiratok említéseiből és dr. Gaspar Frutuoso „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című művéből ismerjük. A Funchal és Machico kapitányságának João Gonçalves Zarco és Tristão Vaz Teixeira részére történt adományozásáról szóló oklevelekben Tengerész Henrik infáns utal arra a kiváltságlevélre, amelyet a sziget számára készíttetett. Az oklevelek átirata Frutuoso említett művének jegyzeteiben, a 453. és a 456. oldalon található. Sem ez a kiváltságlevél, sem az, amelyet V. Alfonz 1452-ben az akkor még mezővárosi rangú Funchalnak adott, nem szerepel a városi levéltárak nyilvántartásaiban.

Egy névtelen, kéziratos vegyes gyűjteményben, amelyre dr. Azevedo hivatkozik, és amelyet a lisszaboni Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Nacional de Lisboa) őriz, ez olvasható: „1452-ben V. Alfonz számos kiváltsággal járó kiváltságlevelet adott Funchal mezővárosának, és az egész sziget lakóit mentesítette a forgalmi adó (siza), valamint a királyságban (reino, azaz a portugál szárazföldön) akkoriban szedett vámok és rendkívüli adók megfizetése alól”. Dr. Gaspar Frutuoso 1472-t jelöli meg a kiváltságlevél kiadásának éveként. Dr. Azevedo azonban úgy véli, hogy vagy a „Vágyódás a szülőföld után” szerzője, vagy a másoló tévedett: a funchali városi tanács (Câmara Municipal) levéltárában ugyanis több olyan iratot őriznek, amelyből kitűnik, hogy Funchal községe már az előtt az év előtt létrejött.

Funchal városának (lásd ott), valamint Ponta do Sol (’Nap-fok’) és Calheta (’kis öböl’) mezővárosának kiváltságlevele 1515. augusztus 6-i keltezésű. A funchali városi tanács levéltárában egy külön kötetben őrzik a róla 1736. május 2-án, a Livro das Ilhas alapján készült hiteles másolatot. Az okirat több szempontból figyelemre méltó; dr. Azevedo a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzeteinek 494. oldalán közli az átiratát. Negyvenegy fejezete meghatározza a Funchal kapitányságában élőkre kivetett adókat, a cukor előállításához, szállításához és kiviteléhez szükséges eljárásokat, továbbá a szerencsejátékosokra, a kiközösítettekre és azokra kiszabható bírságokat, akiknél fegyvert találtak, vagy akik fegyvert használtak, stb., stb.

Az említett jegyzetek 507. oldalán dr. Azevedo Machico és Santa Cruz (’Szent Kereszt’) mezővárosának kiváltságlevelét közli. Ennek fejezetei alig különböznek Funchal, Ponta do Sol és Calheta kiváltságlevelének fejezeteitől. Az okirat 1515. december 15-i keltezésű, és 2. fejezete előírta, hogy Machico kapitányságában vámház működjön. Ezt Machicóban vagy Santa Cruzban lehetett felállítani, „ott, ahol Őfelsége később meghatározza”.

São Vicente falut (lugar, a mezővárosnál alacsonyabb településrang) az 1743. augusztus 23-i királyi rendelet (alvará régio) mezővárosi rangra emelte, és kivette Machico fennhatósága alól. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy kapott-e kiváltságlevelet. Az említett rendelet és az 1744. augusztus 25-i adománylevél (carta de mercê) lehetővé tette, hogy az új mezővároshoz csatolják Porto do Moniz, Seixal, Ponta Delgada, Arco de São Jorge és São Jorge településeit. Ezek „mind távol estek Machico mezővárosától, ezért lakóik ugyanazokat a terheket szenvedték el, mint São Vicente településének lakói”.

I. Mánuel 1508. augusztus 17-i királyi rendeletében (alvará) elrendelte, hogy Funchal mezővárosának (vila) tanácsát Lisszabon városi tanácsának mintájára vezessék. Ennek nyomán hamarosan átvették itt az utóbbi tanács szabályzatának (regimento) számos rendelkezését. Funchal városi tanácsának levéltárában őriznek egy igen régi könyvet, amelyet a kor egyik legjobb kalligráfusa írt. A könyv Lisszabon városi tanácsának szabályzatát és kiváltságlevelét tartalmazza; ezek szövegébe fokozatosan bizonyos változtatásokat vezettek be, s közülük néhányat a könyv margójára írt megjegyzések rögzítenek.

Az említett szabályzat és kiváltságlevél szerint a tanácsülések asztalának tíz palmo hosszúnak és hat palmo szélesnek kellett lennie. Mindhárom tanácsos „az egyik oldalon, szabadon hagyott hellyel, arccal a nép felé” ült. A középen ülő tanácsos feladata volt, hogy a hozzájuk fordulóknak válaszoljon „mindarról, amit valamennyien elhatároztak és elfogadtak”. Ezt a feladatot azonban csak egy hónapig látta el; utána egy másik tanácsos vette át. A jegyző (escrivão) „az asztal végén álló padon” ült, vele szemben pedig a corregedor (királyi kerületi bíró) foglalt helyet, amikor eljött a tanácsba. Ugyanott ültek a polgári és büntetőügyek bírái, a vásárfelügyelők (almotacés), a város képviselője (procurador), az árvák ügyeinek bírája stb., stb., amikor azért jöttek, hogy „elbírálják a hozzájuk fordulók ügyeit”, vagy behívatták őket. Az építkezések udvarmestere (viador) vagy a város számvevője (contador), amikor eljött a tanácsba, „a jegyző padján, annak végén” ült. „Az asztalnak a nép felé eső másik oldalán” nem volt pad, csak egy korlát, amely nem lehetett magasabb az asztalnál, és nem „akadályozhatta a tanácsosokat abban, hogy lássák a népet”.

Feltételezhető, hogy Funchal városi tanácsának ülésein – legalábbis azokon, amelyeken csak a testület tagjai vettek részt – a választott helyi bíró (juiz ordinário), akinek helyét később a juiz de fora (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró) vette át, az asztal egyik végén ült. Tőle balra foglaltak helyet a tanácsosok és a községi prokurátor (procurador do concelho), vele szemben pedig a jegyző. Az említett szabályzat szövege nem mindig világos, ezért sok kétséget ébreszt. Joggal feltételezhetjük, hogy több módosításon ment keresztül, mielőtt Funchal szenátusára (senado, a városi tanács) alkalmazhatták volna, hiszen az abban említett egyes tisztségviselők itt sohasem léteztek.

Az 1802. december 22-i tanácsülésen elhatározták, hogy ezentúl az elnök, vagyis a juiz de fora, „az asztal végén üljön, vele szemben a jegyző, tőle balra pedig a tanácsosok életkoruk szerinti sorrendben; az utolsó helyet a községi prokurátor foglalja el”. A céhképviselők (mesteres) az asztal túlsó végén ültek, „olyan elrendezésben, hogy ne akadályozzák a jegyzőt a székénél”. A céhképviselőket csak „egyszerű székek” illették meg, míg a szenátus többi tagja háttámlás székeken ülhetett. Ezt az előjogot a nemesség tagjai is élvezhették, amikor részt vettek a tanácsüléseken. Ők a tanácsosokkal szemben foglaltak helyet; a népbíró (juiz do povo, a céhek választott képviselője) pedig, amikor eljött a tanácsba, „a céhképviselők legidősebbike fölött ült”.

Lisszabon városi tanácsának szabályzata és kiváltságlevele a tanács számadásairól, az építkezésekről, a király kísérésének módjáról, a körmenetekről, a vásárfelügyelők és a kincstárnok kinevezéséről stb., stb. is rendelkezett. A kincstárnoknak „hűséges és körültekintő személynek” kellett lennie. A Corpus Christi-körmenetben (lásd: Körmenetek) a tanácsosoknak vörös pálcájukkal „a király jobb oldalán és mögötte, nem pedig mellette” kellett haladniuk. Más személy nem mehetett „elébe, hacsak nem a másik, bal oldalon”.

Funchalban a király nem vehetett részt a Corpus Christi-körmenetben, ezért ebben a vallási menetben a tanácsot illette az első hely: közvetlenül a baldachin mögött haladt. Ugyanezt a helyet az 1763. április 2-i királyi rendelet is biztosította számára. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy később egy kormányzó és főkapitány megpróbálja elvitatni tőle, noha ehhez semmiféle joga nem volt.

Az említett körmenetben a kormányzó olykor az első és a második tanácsos közé állt, a corregedor pedig a szenátus képviselője és a jegyző közé. Ezt azonban sem a kiváltságlevél, sem az 1763-as rendelkezés (provisão) nem engedte meg. Napjainkban azt láttuk, hogy a tanács mindig átengedte helyét a hatóságoknak – vagy túlzott udvariasságból, vagy mert nem ismerte azokat az okiratokat, amelyek feljogosították arra, hogy a vallási menetben a baldachin mögött haladjon.