Arco de São Jorge (egyházközség)

Ez a kis plébánia São Jorge (’Szent György’) és Boaventura (’jó szerencse’) egyházközsége (freguesia) között fekszik. Az előbbi plébániatemplomától mintegy hat kilométerre, az utóbbiétól körülbelül két kilométerre található.

Nevét a körülötte emelkedő hegyek alakja magyarázza. São Jorge 1517-ben létrehozott egyházközségéhez tartozott, mígnem 1676-ban különvált tőle. Így természetes módon az Arco de São Jorge (’São Jorge-i ív’) nevet kapta, amely jóval az egyházközség létrehozása előtt is létezett.

Madeira első telepeseinek egyike Pedro Gomes Galdo volt, aki São Jorgéban és Boaventurában nagy kiterjedésű sesmariát (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) kapott. Feltételezhető, hogy ezekhez a földekhez a későbbi Arco de São Jorge egyházközség területe is hozzátartozott. Nem tudhatjuk, mikor kezdett benépesülni Arco, és mikor fogtak hozzá földjeinek feltöréséhez. Úgy véljük azonban, hogy ez a 15. század végén vagy a 16. század első negyedében történhetett, jóval São Jorge egyházközségének létrehozása előtt.

A mai Casais (’tanyák’) településrész (sítio) helyén egy kis kápolna állt, amelynek a Fájdalmas Anya (Nossa Senhora da Piedade) volt a titulusa. Alapításának éve nem ismert, de feltételezzük, hogy a 16. század harmadik vagy utolsó negyedében épülhetett. Saját káplánja volt, aki São Jorge plébánosának (vigário) felügyelete alatt látta el ott az egyházi teendőket. Ez a kápolna lett az új plébánia székhelye, amelyet Dom António Teles da Silva megyés főpásztor hozott létre II. Péter 1676. december 28-i királyi rendeletének (alvará régio) felhatalmazása alapján.

A Fájdalmas Anya-kápolna már jóval a plébánia létrehozása előtt siralmas állapotban volt, és közeli összeomlás fenyegette. Alig tíz évvel azután, hogy az egyházközség székhelye lett, Dom Estêvão Brioso de Figueiredo püspök személyesen felkereste. Elrendelte, hogy haladéktalanul kérelmezzék egy új templom építését: a kis kápolna szűkös méretei miatt alkalmatlannak ítélte plébániatemplomnak. Csak fél évszázaddal később, a Pénzügyi Tanács 1740. január 18-i rendelkezésére rendelték el az új templom építését. A templomot 1744. március 19-én az akkori plébános, Manuel da Costa atya áldotta meg.

Tudomásunk szerint az egyházközség létrehozása előtt João Batista és José de Andrade atya volt a Fájdalmas Anya-kápolna káplánja. Az utóbbi pap látta el ott elsőként a plébánosi feladatokat. A hívek lelkipásztoraként Francisco da Costa, Francisco Manuel Pereira, Bartolomeu Marques Caldeira, Joaquim Baptista Catanho és Bernardo Ribeiro atya követte stb.

Ez a kis egyházközség talán az egész sziget északi részének legtermékenyebb vidéke. Mindenféle mezőgazdasági terményt megterem, földjei pedig különösen alkalmasak a cukornád termesztésére. Termelése még nagyobb lehetne, ha nem volna kevés az öntözővíz: földjeinek jelentős részén csak gabonát és zöldségféléket termesztenek, s ezek is az esőtől függenek. E nehézségek megszüntetéséhez elengedhetetlen egy levada (öntözőcsatorna) építése. Ez a Boaventura egyházközséghez tartozó Falca településrésznél csatlakozna a vízhálózathoz, és számos föld öntözését szolgálná mind ebben a plébániában, mind Arco de São Jorgéban. A felmérések és a hozzájuk tartozó tervek több mint harminc éve elkészültek; a munkálatok költségét akkor mintegy harminc conto (egymillió réis) de réisre becsülték. Az 1890-es törvényhozási ülésszakon Feliciano João Teixeira kanonok, képviselőként, a nemzeti képviselet előtt szorgalmazta e fontos fejlesztés megvalósítását. A munkálatok azonban soha nem kezdődtek meg: a levada építése terv maradt.

A plébánia termékeny földjéhez egészséges környezet és enyhe éghajlat társul. A halálozási arány alacsony; a szigeten olyan járványok is pusztítottak, amelyek ide nem jutottak el, köztük az 1856-os kolerajárvány. Éghajlata az egész északi part egyik legenyhébb és legkiegyensúlyozottabb éghajlata. A magas hegyek megvédik a települést a tél zord, metsző szeleitől. Ez azonban nem zárja ki, hogy itt is előforduljanak gyakori betegségek, sőt járványok is, mint bárhol másutt. Tudjuk például, hogy 1768-ban járványos jellegű betegség terjedt el itt, és sok áldozatot követelt. Ekkor António Rodrigues Seabra, a boaventurai egyházközség sebésze jelentős szolgálatokat tett, a plébániatemplom vagyonát kezelő testület pedig tekintélyes adományokkal járult hozzá a járvány leküzdéséhez. 1849-ben szintén fellépett az egyházközségben egy betegség, amelyet akkor hasmenésnek minősítettek. Sokan meghaltak, a megbetegedettek száma pedig igen nagy volt. A kerület akkori polgári kormányzója (governador civil), a közjóért tevékenykedő José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) személyesen látogatott oda, két orvost és a betegek kezeléséhez szükséges eszközöket is magával vitte. A betegség rövid időn belül megszűnt. (Lásd: Epocha Administrativa, 2. köt., 506. és köv. o.)

Az egyházközség fő településrészei Igreja, Casais, Lagoa, Poços, Arco Pequeno és Quebrada. Az utóbbi a nevét arról a nagy földcsuszamlásról (quebrada) kapta, amely több mint két évszázada történt ott: nagy földterületek, főként Arco Pequeno területei szakadtak le, és így alakult ki ez a településrész. Az efféle esemény gyakori Madeirán: Jardim do Mar (’tengerparti kert’) egyházközsége, Paul egyházközségének egy része, Lugar de Baixo (’alsó hely’) településrésze és más helyek is hasonló módon keletkeztek. Az Arco de São Jorge-i Quebrada földcsuszamlásakor azonban valami egészen különös történt, ami külön említést érdemel. Több helyen találtunk rá utalást, így dr. Pereira Drumond Noticias Mineralogicas da Ilha da Madeira című írásában, amely 1818-ban az Investigador Portuguez folyóiratban jelent meg, valamint más hazai és külföldi szerzőknél. Ezek az utalások teljesen egybevágnak a helyi hagyománnyal, amely máig változatlanul őrzi az esemény emlékét. Erről a rendkívüli eseményről érdekes részleteket tartalmaz egy levél, amelyet António Pedro de Azevedo tábornok 1848-ban fedezett fel a Lisszaboni Közkönyvtárban (Biblioteca Pública de Lisboa). A levélből évekkel ezelőtt egy funchali újság közölte az alábbi figyelemre méltó részletet, amelyet most újra közreadunk. (Lásd: Verdade, 944. sz.): „Azért adom tudtára Kegyelmednek e hírt, mert csodálatos eset történt a sziget túlsó oldalán, Arco de São Jorgéban. Ennek nagy része az én hitbizományomhoz (morgado) tartozó birtok. A föld már sok éve meg volt nyílva ott egy nagy repedéssel; a terep pedig igen meredek. Az idei hosszú esőzés után húsvét napján, éjfél körül nagy tömegben a tengerbe csúszott a föld, mintegy fél légua távolságra. Olyan nyugodtan tolta maga előtt a sziklákat és a zátonyokat, hogy a házak, a fák és a szőlőlugasok épségben maradtak; az egyik házban két hordó bor állt a canteiro-eljáráshoz használt tartón (a bor természetes érlelése fatartókon álló hordókban, mesterséges melegítés nélkül), és fel sem borultak. Egy kőlapra helyezett méhkaptár sem esett le, és egy fügefa tövéhez kötött, tojásain kotló tyúkot is ott találtak. Minden változatlanul maradt a helyén, a föld sem szakadt szét. A tengerben mintegy húsz moio vetőterületnyi sziget keletkezett, amely továbbra is összefügg ezzel a földdel. Partot alkotott két szép kikötővel, amelyekre azon a vidéken szükség volt, mert a zátonyok miatt ott addig semmit sem lehetett hajóra rakni. Ahol a föld lecsúszott, fent mélyedés maradt, meredek sziklafallal; lejjebb pedig új, kiváló földből álló fajã (keskeny sík földsáv egy sziklafal lábánál) nyúlik egészen a tengerbe került földig. Azelőtt ott igen magas sziklafal állt, amely a tengerig ért. A föld dübörgés nélkül csúszott le, és senki sem érezte, kivéve egy embert, aki éjjel látta mozogni, és rosszul lett tőle. Úgy haladt, mint a tengerre bocsátott hajó a csúsztatópályán. A csoda pedig az, hogy napokkal korábban, a később lecsúszott föld szélességében, három napon át sem a dagály, sem az apály nem jelentkezett. Ott a tenger mintha halott lett volna, miközben jobbra és balra a megszokott északi-tengeri hullámzással áradt és apadt.”

Ez 1689-ben történt. Ha húsvétvasárnap következett be, ahogy a levél állítja, akkor ugyanazon év április 20-án történhetett.

Az egyházközség legkiválóbb szülötte António Gil Gomes volt, akivel a róla szóló szócikkben részletesebben foglalkozunk. Innen származott António Januário Moderno is, aki 1789. február 25-én született João Rodrigues Moderno kapitány és Dona Antónia da Incarnação Moderno fiaként. Machico felügyelője (provedor) volt; hivatali területe akkor Sant’Ana községére (concelho) is kiterjedt. Más közhivatalokat is betöltött. Korában az egész szigeten híres volt arról, hogy különc módon, de vendégszeretettel fogadta látogatóit arcói otthonában. Még inkább ismertté tette herkulesi ereje: számos figyelemre méltó hőstette és bátor cselekedete miatt féltek tőle és tisztelték. Londonban, ahol politikai emigránsként élt, honfitársai körében szintén bátorságáról és karjának erejéről vált ismertté. Funchalban halt meg 1864. október 11-én. Fia, dr. António Januário Moderno külföldi egyetemen szerzett orvosi diplomát, és az Amerikai Egyesült Államokban nagy sikerrel és hozzáértéssel gyakorolta hivatását; ott jelentős vagyonra tett szert. Ő is Arco de São Jorge egyházközségében született. Élete szinte egészét Madeirán kívül töltötte, de mintegy harminc évvel ezelőtt, nem sokkal szülőföldjére való visszatérése után ebben a városban hunyt el. Kivételes tehetségű emberként és elismert orvosként tartották számon. Funchalban halt meg 1885. február 11-én, 67 éves korában.

António Alexandrino de Vasconcelos, a kiváló pap 1791-ben Boaventura egyházközségében született, de több mint negyven éven át megszakítás nélkül Arco de São Jorgéban élt; ott is halt meg 1884-ben. A püspökség általános helynöke (vigário geral) volt, és más fontos tisztségeket is betöltött. 1834-ben elkísérte Dom Francisco José Rodrigues de Andrade főpapot, amikor az száműzetésbe kényszerült, és Olaszország felé indult. Figyelemre méltó értelmű és műveltségű egyházi ember volt, akit a katolikus liturgia különböző területein nagy tekintélynek tartottak.

Az egyházközség védőszentje (orago) 1744-ig Nossa Senhora da Piedade volt; az új templom felépülésekor Szent József lett a védőszent. Az 1784. augusztus 24-i és 26-i pápai brévék a szentély (capela-mor) oltárát kiváltságos oltárnak (altar privilegiado) nyilvánították, és Szent József ünnepére teljes búcsút engedélyeztek. Valahol arra a különös adatra bukkantunk, hogy Francisco Aurélio da Câmara Leme hitbizományos vagyonának szabadon hagyható harmadára örökös kötelezettségként rótta ki az Arco de São Jorge-i templomban az Oltáriszentség előtti mécseshez szükséges olaj biztosítását. Fia és örököse, Francisco António da Câmara Leme hitbizományos ezt a kötelezettséget 1766. február 18-án kelt közokiratban (escritura) megerősítette és magára vállalta; a teher „a Santo Amaro előtti quintát (vidéki birtokot kúriával)” érintette.

A sziget községi székhelyeken kívüli vidéki egyházközségei közül néhány évvel ezelőtt még Arco de São Jorgéban volt a legalacsonyabb az írástudatlanok aránya. Az írástudatlanság, mint tudjuk, nálunk mélyen és sajnálatos módon gyökeret vert. Ez annak köszönhető, hogy egyes plébánosok nagy buzgalommal oktatták ott az elemi ismereteket. Külön említést érdemel Isílio Joaquim Vares atya a 19. század második negyedéből, később pedig Emílio Marques da Silva, Francisco Manuel de Sousa, Francisco António de Abreu és Casimiro Augusto de Freitas atya. Sant’Ana községi tanácsa (Câmara Municipal) 1886. január 16-án állami fiúiskolát létesített Arco de São Jorgéban, amely számottevő szolgálatot tett a településnek. Az iskolát évekkel később koedukált iskolává alakították.

Ez az egyházközség Sant’Ana községéhez és São Vicente bírósági kerületéhez (comarca) tartozik; mindkét székhelytől megközelítőleg tizenkét és fél kilométerre fekszik. Funchaltól a Poisón át vezető úton körülbelül negyvenegy kilométer, a Curral das Freirason és Boaventurán át vezető úton pedig harminchét kilométer választja el. Lakossága 167 fő. Nem szeretnénk említés nélkül hagyni, hogy ebben az egyházközségben született a híres népi énekmondó, Manuel Gonçalves, akit Manuel Feiticeiro néven ismertek, és néhány évvel ezelőtt halt meg. Bejárta az egész szigetet, és egyszerű költeményeit énekelte. Ezek annyira tetszettek a közönségnek, hogy hallgatói elragadtatva figyelték, és megvették azt a több tucat füzetet, amelybe számtalan, nyelvi hibáktól sem mentes dalát összegyűjtötte és kinyomtattatta.