Jardim do Mar (egyházközség)

A Calheta (’kis öböl’) és Paul egyházközségek partvidékét alkotó kopár sziklák között fekszik a parányi Jardim do Mar (’tengerparti kert’) egyházközség (freguesia). A meredek, növényzet nélküli hegyoldalakból hirtelen egy óceán fölé hajló, festői, zöldellő helyre érünk. Ez jól megmagyarázza, miért adták az első telepesek ennek a lugarnak (a mezőváros és az egyházközség közötti rangú település) a nevét. Azt is állítják, hogy sokféle vadvirág nőtt itt, különösen sok vadrózsa. A Roseiras (’rózsabokrok’) nevű településrész (sítio) ma is létezik; neve alátámasztani látszik a hagyományt.

Gaspar Frutuoso a sziget délnyugati partvidékének fontosabb egyházközségeit és településeit röviden leírva Jardim do Mart és Paul do Mart (’tengerparti mocsár’) egyszerűen Jardim, illetve Paul néven említi. Nem tudjuk, hogy a betelepülés kezdetén is így ismerték-e őket, talán még a „do Mar” kiegészítés nélkül, amelyet ma már régóta viselnek. Azt sem tudjuk, hogy Paul da Serra (’hegyi mocsár’) és Jardim da Serra (’hegyi kert’) azért kapta-e ezt a nevet, hogy megkülönböztessék őket a tengerparti településektől, mivel ezek a sziget belsejében fekszenek. Ezt ma talán már lehetetlen kideríteni.

Calheta és Paul partvidéke között a tengerpart Ponta do Jardim (’kert-fok’) nevű földnyelve nyúlik ki; ez az egyházközség jelentős részét alkotja. Az egyházközséghez tartozik egy fajã (keskeny sík földsáv egy sziklafal lábánál) is, amely a fölötte fekvő területekről csúszott le. Kialakulásáról nem maradt fenn adat; feltételezik, hogy már a sziget felfedezése előtt is létezett.

Gaspar Frutuoso ezt írja: „Innen fél légua távolságra van egy Jardim nevű egyházközség, negyven háztartással (fogos, szó szerint »tűzhely«) és egy Kegyelmes Szűzanya (Nossa Senhora da Graça) titulusú templommal. Cukormalma (engenho), gabonatermő földje és szőlői is vannak.” A Saudades jegyzetírója a következő szavakkal helyesbíti ezt az állítást: „Ebben a híradásban nyilvánvaló tévedés van, mert – amint az Estreito da Calheta (’calhetai szoros’) és Jardim do Mar egyházközségeire vonatkozó, fent idézett okiratok mutatják – a Kegyelmes Szűzanya már akkor az előbbi védőszentje volt, az utóbbit pedig még nem alapították meg akkor, amikor Gaspar Frutuoso a Saudades című művét írta (1590). A szerző tehát az előbbire, nem pedig az utóbbira utalt; ezt az általa megadott helyi körülmények is megerősítik.”

Jardim do Mar földje meglehetősen termékeny, ezért feltételezhető, hogy már a legkorábbi mezőgazdasági munkák idején feltörték. Ezt olyan emberek is végezhették, akik a szomszédos Paulban laktak állandóan, hiszen Jardim kezdetben oda tartozott. Azt is feltételezhetjük, hogy Jardim állandó lakossága igen régi időkre nyúlik vissza, noha a plébániát csak később alapították meg. Ezt lakóinak igen csekély száma kellően megmagyarázza.

Jardim do Mar legrégebbi lakói között dr. Rodrigues de Azevedo megemlíti Gonçalo Alves de Araújót, aki a 15. század végén Portugália szárazföldi részéről Madeirára költözött. Itt sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) révén földhöz jutott, és Gonçalo Alves do Jardim néven vált ismertté. Nála gazdagabb sesmeiro (sesmariá-ban részesült telepes) volt azonban itt és Paul do Marban Joanes de Couto Cardoso. Első és második gyermeke két hitbizományt alapított, egyet Paulban, egyet Jardímben. Ezeknek ma (1921) Francisco João Vasconcelos de Couto Cardoso a képviselője, aki jelentős földbirtokos az utóbbi egyházközségben.

Jardim do Mar kezdetben Prazerestől (’örömök’) vagy Paultól függő lelkészség volt; nem sikerült megállapítanunk, melyiktől. Úgy tűnik, előbb Prazeres, majd Paul do Mar lelkészségeként működött, és a 18. század második negyedében hozták létre. A Provedoria da Real Fazenda nyilvántartásának általános mutatója (Índice Geral do Registo da Provedoria da Real Fazenda) a 132. oldalon ezt írja: „V. János király 1734. november 15-i királyi rendelete (alvará) Jardim do Mar lelkészi állásának létrehozásáról, amelyhez másfél moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búza és másfél pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) bor javadalmazás jár, tekintettel arra a súlyos nehézségre, amelyet e hely lakóinak a Prazeres vagy Paul egyházközségbe járás jelentett, hogy misét hallgathassanak; emiatt nemcsak miséről maradtak le, hanem szentségek nélkül is haltak meg.” A Memorias sobre a criação e augmento do Estado Eclesiástico na Ilha da Madeira című műben pedig a következő okiratot is idézik: „Ugyanezen király 1736. március 12-i királyi rendelete a Jardim do Mar-i lelkész, Manuel do Nascimento atya említett, másfél moio búzából és másfél pipa borból álló javadalmazásáról, Prazeres plébánosának (vigário) igazolásával arról, hogy teljesíti kötelességeit.”

A lelkészséget 1734 végén hozták létre. Úgy tűnik, a vallási szolgálat a következő év elején kezdődött meg Manuel do Nascimento lelkésszé (cura) történt kinevezésével. Ott már állt egy kis kápolna, amely a lelkészség székhelyéül szolgált. A kápolnát 1786-ban újjáépítették: az év december 9-én engedélyt adtak a megáldására. Az engedélyt Francisco Manuel da Silva, Jardim do Mar lelkésze kérte. Kérelmében az áll, hogy „Őfelsége parancsára.... újjáépítették a Rózsafüzér Királynője-kápolnát (Nossa Senhora do Rosário), amelyhez ez a lelkészség tartozik, mert romos állapotban volt; csupán az oltár maradt állva, a kápolnatér valamennyi falát pedig újra felépítették...”

Valószínű, hogy Jardim kezdetben kápolnával rendelkező benépesített birtok (fazenda povoada) volt, ahogyan Madeira sok más pontján is. Ezeken a helyeken a birtokok és kápolnák alkották a későbbi egyházközségek eredeti magját és központját.

A lelkésznek nem volt állandó lakhelye Jardim do Marban. A megyés főpásztor 1809. július 20-i rendelkezése (provisão) ezért előírta, hogy az e tisztséget betöltő pap költözzön oda, hogy haladéktalanul eleget tehessen hivatala valamennyi kötelezettségének. Ezt azonban csak 1836 után kezdték betartani. Az év szeptember 28-i rendelkezésével a káptalani helynök (a széküresedés idején a káptalan által választott egyházmegyei kormányzó), aki egyben a püspökség kormányzója is volt, megszüntette Jardim függését Paul do Martól. Ezzel helyt adott a település lakói által hozzá intézett kérvénynek; számuk ekkor már megközelítette a 300-at. Jardim azonban csak az 1848. június 24-i királyi levél (carta régia) révén emelkedett plébániai rangra. Ettől kezdve sem polgári, sem vallási életében nem függött a szomszédos Paul do Mar egyházközségétől.

A régi kápolna addig szolgált plébániatemplomként, amíg fel nem váltotta a mai templom. Erről az 1909. május 28-i Jornal alábbi részleteit idézzük:

“

„1906. május 3-án az egyházközség akkori plébánosa, César Martinho Fernandes atya hozzáfogott a Rózsafüzér Királynője tiszteletére emelt, igen szűkös, régi és félig romos kis templom lebontásához, hogy a helyén elegáns, szép és művészi épületet emeljen az istentiszteletek számára.

Akkor Hintze Ribeiro volt a királyság minisztere, José Ribeiro da Cunha tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) pedig Funchal polgári kormányzója (governador civil). A kormányzó egy conto de réis (conto: egymillió réis) támogatást ígért a templom újjáépítéséhez. A kormány azonban megbukott, az ígéretből nem lett semmi, Jardim do Marban pedig már templom sem volt. Pénz egyáltalán nem akadt!

Igen apró település volt ez: abban az évben mindössze 420 lakosa volt. Hogyan építhettek volna hát újjá egy templomot anyagi források nélkül? Gyermeki álom vagy ábrándozók képzelgése volt ez... Ám nem álom és nem is képzelgés maradt: hamarosan valósággá vált.

A rendkívüli nagylelkűség és a vallás iránti mély odaadás az egyházközség lakóit valóban fenséges takarékossági csodákra indította! Munkához láttak.

Az éles eszű és merész plébános megrajzolta az új templom tervét, megvásárolta a szükséges földterület egy részét, megállapodott a vállalkozókkal, összehívta híveit, beszedte tőlük a munkálatokra szánt hozzájárulásokat, és mindent mozgásba hozott.

Sok egyházközségi hívőnek nem volt pénze a rá eső hozzájárulásra, ezért kamatra vett fel kölcsönt. Néhányan közülük még ma is tartoznak vele.

A plébános nemcsak építész volt, hanem építő, mester és munkás is: minden munkát irányított, mért, vonalazott, derékszöget ellenőrzött, meszet kevert és függőónt használt.

Az asszonyok nyögtek és verejtékeztek a homokzsákok és kőrakományok súlya alatt. Férjeikhez, apáikhoz és fiaikhoz hasonlóan a partról hordták azokat az építkezés helyére – mindezt Isten szeretetéért! Kiváló barátunk, Francisco João de Vasconcelos úr a Fájdalmas Anya-kápolnát (Nossa Senhora da Piedade) a tisztelendő plébános rendelkezésére bocsátotta az istentiszteletek megtartásához. Ezenfelül földet ajánlott fel, jelentős összegeket adott, és egyetlen napon saját költségén több mint kilencven férfit élelmezett, akik kérésére ingyen hordták a követ.

Mások is akadtak, akik a rájuk eső hozzájáruláson felül önként további összegeket ajánlottak fel.

Amikor az egyházközség kivándorolt lakói külföldön értesültek erről a hatalmas vállalkozásról, verejtékes munkájuk értékes gyümölcsét küldték haza, hogy erre a vallási buzgóságból végzett építkezésre fordítsák.

Mindezen erőfeszítések és áldozatok együtteséből rövidesen egy művészi szabályok szerint gondosan megépített épület emelkedett ki a földből: az egyetlen Madeirán, amely a valódi, tiszta gótikus stílust képviseli.

A templom építésében három érdemdús résztvevő tűnt ki, akiket külön is meg kell említeni: az akkori plébános, César Martinho Fernandes atya, Francisco de Vasconcelos úr és a nép egésze. Nevük örökre összefonódik az egyházközség történetével, és mindaddig élénken él majd az emlékezetben, amíg a templom áll, elegáns és kecses harangtornyával a jövő nemzedékeire mosolyogva.

Jardim do Mar méltán büszke (1921) arra, hogy az egész egyházmegyében egyedüli településként épített plébániatemplomot. Legfőbb büszkesége azonban a jövőbeli jutalom reménye, amelyért az önfeláldozás oly sok csodáját véghezvitték.”

Az új templomot 1907. október 19-én Dom Manuel Agostinho Barreto megyés főpásztor ünnepélyesen megáldotta. Ebből az alkalomból több ragyogó örömünnepet tartottak, amelyeken a környező egyházközségekből is számtalan ember vett részt.

César Martinho Fernandes atya nem sokkal később elhagyta ezt a plébániát. Más egyházközségekben végzett egyházi szolgálatot, majd Észak-Amerikába ment, ahol néhány évet töltött. Hazatérése után ismét a kis Jardim do Mar-i egyházközség plébánosa lett. Ott halt meg 1920. november 1-jén, mindössze 42 évesen. Az általa oly sok munkával és fáradsággal felépített templom árnyékában nyugszik. Teljesen jogos volna, ha az egyházközség lakói szerény mauzóleumot emelnének a holttestét fedő héttenyérnyi föld fölé.

Az 1920. november 20-i Diário da Madeira rövid életrajzot közölt erről a nagyra becsült és közkedvelt papról. Az egyházközség a legjelentősebb és legkiemelkedőbb szolgálatokért tartozott neki hálával; ezek igazán méltók arra, hogy megemlékezzenek róluk.

Miután a megyés főpásztor kötelezte Jardim do Mar lelkészeit, hogy lelkészségük területén legyen állandó lakóhelyük, 1837 és 1848, az egyházközség végleges létrehozásának éve között valóban többé-kevésbé állandóan ott lakott Francisco José Nunes, João José Lucio Gonçalves, Manuel da Purificação, Manuel Joaquim de Sena, Francisco Gomes da Silva és Manuel Rodrigues Correia pap.

A Coutos Cardosos család hitbizományosainak ősi kúriája mellett áll a Nossa Senhora da Piedade-kápolna, amely az új templom építése idején plébániatemplomként szolgált. A kápolnákról szóló szócikkben még foglalkozunk vele.

Ezt a plébániát Paul do Mar, Prazeres és Estreito da Calheta egyházközsége határolja. Az elsővel nagy kavicsokkal borított partszakasz köti össze, ahol a fölé magasodó sziklákról lezúduló kövek veszélyeztetik az áthaladókat. A másik két egyházközségbe alig útnak nevezhető, meredek lejtőkön kialakított keskeny ösvények vezetnek; ezeket az utóbbi években jelentős és nélkülözhetetlen javításoknak vetették alá. A kikötőhelyet és a Paul do Marba vezető utat szintén megfelelően rendbe hozták. Mindezek a fejlesztések Francisco João de Vasconcelos kezdeményezésének és fáradhatatlan erőfeszítéseinek köszönhetők: jelentős földbirtokos volt itt, és szinte egész évben itt élt. Amint már említettük, az új templom építése is nagyrészt neki köszönhető; ő volt Martinho Fernandes atya legnagyobb segítsége a templom felépítésében. João Francisco de Vasconcelos 1928. április 13-án halt meg Lisszabonban. A plébániatemplomot Nossa Senhora do Rosário tiszteletére szentelték. Az egyházközségben 1914-ben alapított, fiúk és lányok számára egyaránt működő állami iskola van.

Tristão Vaz Teixeira Bettencourt da Câmara, José Bettencourt da Câmara testvére, akiről már írtunk ebben az Elucidário-ban (lásd I. kötet, 204. o.), a fentebb említett Coutos Cardosos család hitbizományos házából származó hölgyet vett feleségül. 1896-ban megkapta a Jardim do Mar bárója címet. A funchali Diário de Noticias tulajdonosa és igazgatója volt; ebben a városban halt meg 1903. október 20-án. A fentebb említett Francisco João de Vasconcelos nagybátyja volt.