Cukornádpréselő üzemek

Madeirán jelenleg 51 cukornádpréselő üzem működik: 10 Funchal városában és községében (concelho), 3 Câmara de Lobos, 2 Ribeira Brava, 7 Ponta do Sol, 8 Calheta, 1 Porto Moniz, 6 São Vicente, 7 Sant’Ana, 4 Machico és 3 Santa Cruz községében. Ezek közül mindössze két üzem alkalmas nagyüzemi cukorgyártásra; az egyik berendezésének összeszerelését az idei évben fejezték be.

Amíg az 1904. november 24-i törvény és az 1911. március 11-i rendelet által meghatározott cukorrendtartás (regime sacarino, a cukortermelés törvényi szabályozása) volt érvényben, az 51 működő üzemből 49 kizárólag 26° Cartier-fokos égetett szeszt (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) párolt le, teljes egészében a madeirai lakossági fogyasztás számára. A cukor, valamint a borok kezelésére szánt 40°-os alkohol előállítása a fennmaradó két, egyedüliként nyilvántartásba vett üzem feladata volt.

Az első cukornád sajtolására szolgáló cukormalmot (engenho) 1452-ben építették Madeirán. Amikor Gaspar Frutuoso 1590-ben megírta a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című művét, már több mint 30 cukormalom működött szerte a szigeten, jóllehet a cukoripar ekkorra nálunk már a hanyatlás jeleit mutatta. Soares da Silva szerint, amint a Memorias para a historia del-rei D. João o I című művében írja, 1730-ban már kevés cukormalom volt Madeirán. Dr. Azevedo becslése szerint a sziget cukoripara 1748-ban teljesen megszűnt, mert nem tudott tovább versenyezni az amerikai cukorral, amely már régóta elárasztotta az európai piacokat, és ott alacsony áron értékesítették.

Amikor Thomas Edward Bowdich 1823-ban Madeirára látogatott, itt már csak elenyésző mennyiségű cukrot állítottak elő. 1826-ban az egész szigeten egyetlen cukormalom működött; Severiano Ferraz (lásd ott) a következő évben egy másikat kezdett építeni, amely 1828-ra készült el. 1851-ben négy gyár volt Madeirán (Harcourt, Sketch of Madeira), 1856-ban pedig tíz Funchalban és 18 az egész szigeten; valamennyi égetett szesz lepárlására szolgált (White, Madeira its climate and scenery). 1861-ben az egész szigeten huszonkilenc gyárat tartottak számon, amelyek közül öt cukrot dolgozott fel. Dr. Azevedo pedig 1872-ben, a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzeteiben azt írta, hogy itt „hét gőzüzemű gyár ismert, közülük öt működik, egy pedig hamarosan megkezdi működését; kilenc vízzel hajtott cukormalom; valamint néhány, amelyet ökrök hajtanak”. Az előbbiek cukrot és égetett szeszt állítottak elő; az utóbbit szinte teljes egészében az országban fogyasztották el.

1900-ban a gyárak száma 49-re emelkedett. Közülük 11 Funchalban, 2 Câmara de Lobosban, 10 Ponta do Solban, 7 Calhetában, 5 São Vicentében, 7 Santanában, 4 Machicóban és 3 Santa Cruzban működött. Cukrot azonban csak három gyár dolgozott fel: W. Hintoné Torreãóban (’nagy torony’), Silva Manique gyára (korábban Severiano Ferrazé) Ponte Novában (’új híd’), valamint José de Faria & C.a gyára São Martinhóban. Korábban Vitorino Ferreira Nogueira São Martinhó-i, Wilbraham Ponta do Sol-i, Diogo Frasão Arco da Calheta-i és Ornelas Frasão Santa Cruz-i gyára is termelt valamennyi cukrot.

W. Hinton megvásárolta a Ponte Nova-i gyárat és más, cukortermelésre szánt gyárak gépeit. Így a sziget egyik leggazdagabb iparágának kizárólagos ura lett, végül pedig elérte a kormánynál egy olyan törvény kihirdetését, amely szerint csak a nyilvántartásba vett gyárak dolgozhattak fel cukrot, illetve állíthatták elő a borok kezelésére szánt alkoholt.

Bár két gyár szerepelt a nyilvántartásban, W. Hintoné és José Julio de Lemosé, az utóbbi úgyszólván mindig az előbbitől függött. Jelenlegi tulajdonosai végül évi huszonöt contóért bérbe adták Hintonnak 1919. március 31-ig, azzal a kikötéssel, hogy a bérlet meghosszabbítható, ha a kormány az 1911-es cukorrendtartást (regime sacarino, a cukortermelés törvényi szabályozása) is meghosszabbítja.

A ma működő üzemek közül a Torreão gyára a legjelentősebb. Sőt Funchal kerületének (distrito) legfontosabb ipari létesítménye, és a maga nemében a világ egyik legkorszerűbbje: huszonnégy óra alatt 500 tonna cukornádat képes feldolgozni.

José Julio de Lemos gyárának kapacitása jóval kisebb a Torreão gyáráénál, és eddig csak alkoholt állított elő. Mégis fontos üzem: fejlesztette berendezéseit, és nagy teljesítményű, Babcock & Wilcox típusú gőzkazánokkal rendelkezik.

Az égetett szeszt előállító gyárakban nincs semmi különös. Vitorino José dos Santos mérnök az 1913-as Boletim do Trabalho Industrial című folyóiratban megállapította, hogy a lepárlás rendszerint folyamatos üzemű lepárlókészülékekben történik. A gyárak „nagy többségében a gépek működtetését és a lepárlást gőzkazánok szolgálják, kivéve Ponta do Sol község 5, São Vicente község 4 és Sant’Ana község 5 gyárát, ahol a lepárlás közvetlen tűzön történik”.

Amint az Elucidário 262. oldalán említettük, 1873. március 23-án helyezték üzembe a Madeirai Cukorgyártó Társaság (Companhia Fabril de Açúcar Madeirense) S. João nevű gyárát. Bár a kor legjobb beszerezhető berendezéseivel szerelték fel, az üzem sorsa kezdettől fogva hányatott volt, és végül elbukott az ellenségei által ellene folytatott tisztességtelen és szégyenletes harc következtében. A harc módszereiről elég annyit mondani, hogy egy évben a gyárban előállított cukornádlé (garapa) jó része a Ribeira de São João patak medrébe ömlött. Többször is megpróbálták tönkretenni a cukornádat préselő hengereket: vasdarabokat és cantaria rija (kemény, faragható hólyagos bazalt) darabjait juttatták közéjük!

A S. João gyáránál régebbi, de a maga korában kiváló üzem volt az a gyár, amelyet Severiano Alberto Ferraz alapított 1856-ban, és amelyre mintegy huszonöt contót költött. Az alapító fiai által továbbfejlesztett Ponte Nova gyárban 1862-ben már gőzzel működő derítőberendezések, Bour-féle sűrítők, a melasz kinyerésére szolgáló centrifugák stb., stb. működtek. Elsőrangú üzemnek, Funchal akkori legjobb gyárának tartották. Gőz hajtotta: egy tíz lóerős gép továbbította a hajtóerőt a különféle gyártóberendezésekhez.

A Torreão gyárát a William Hinton & C.a alapította, szintén 1856-ban. Vízi erő hajtotta, de amikor nyáron kevés volt a víz, egy tizenkét lóerős gőzgép működtette.

A sziget első cukornádmalmait mind víz vagy ökrök hajtották. A hengereket olykor az egykor igen elterjedt til (Ocotea foetens, madeirai babérfa) fájából készítették. A malmok mellett alçapremák, vagyis kézi prések is működtek; ezekről az Elucidário más helyén már szóltunk.

A régi iratok nem árulják el, milyen eljárással készítettek cukrot a malmok és a kézi prések tulajdonosai. Feltehető azonban, hogy a cukornádlevet üstökben sűrű sziruppá főzték, majd lyukas aljú edényekbe öntötték. Ezekben a kristályok leülepedtek, a folyadék pedig a nyílásokon át kifolyt. Azt is feltételezhetjük, hogy a cukor tisztításához mészvizet és állati szenet használtak; ezeket a modern ipar is alkalmazza.

A cukorfinomítás a 15. században virágzott Madeirán, és innen került át Lisszabonba, ahol dr. Azevedo szavaival „sok magánvagyont teremtett a gyarmatok és magának a cukoriparnak a kárára”.