Camacha (egyházközség)

Létrehozásáig Caniço plébániájához tartozott. Ennek az egyházközségnek (freguesia) a magasabban fekvő, hegyvidéki részét alkotta, és annak északi határvidéke lett. Camacha elnevezése meglehetősen réginek látszik, és kétségkívül jóval korábbi, mint a Caniçótól való elszakadása. Dr. Álvaro de Azevedo feltevése szerint a név egy Camacho családnevű földadományos telepestől, sesmeirótól (földadományban, sesmariá-ban részesült telepes) vagy más telepestől eredhet, akinek talán földje vagy lakóháza volt itt. Nem tartjuk hihetőnek, hogy az elnevezést egy korai gyarmatosító adta volna távoli hazájára emlékezve, a portugál szárazföld valamely lugarjának (a mezőváros és az egyházközség közötti rangú település) vagy településének nevét átvéve. Amennyire meg tudtuk állapítani, ilyen nevű hely nincs portugál területen, egy Porto Santo szigetén fekvő kis településrész (sítio) kivételével.

Nem tudjuk, mikor kezdődött Camacha földjeinek feltörése és benépesítése, de feltehetően nem a sziget felfedezését követő első években: a belső területeket nem vonták azonnal mezőgazdasági művelés alá. A 16. század utolsó negyedének elején azonban bizonyára már jelentős népesség élt itt; ez indokolhatta Caniçótól való elválasztását és önálló plébániává alakítását. Tudomásunk van róla, hogy ebben az időben Camachában lakott António Figueira kapitány, Dona Maria Henriques Figueira férje, továbbá Bartolomeu de Freitas, Braz de Freitas, Domingos da Mota, Francisco de Sousa, Inácio de Caires Caldeira, José de Lamego és João de Freitas Belchior, mások mellett.

II. Péter 1676. december 28-i királyi rendelete (alvará régio) hatalmazta fel Dom António Teles da Silva egyházmegyés püspököt a plébánia létrehozására. Úgy tűnik, az csak 1680-ban alakult meg véglegesen. Első plébánosa 1680-tól 1699-ig Gaspar Correia volt; közvetlenül utána Manuel Simão de Gouveia, António Gomes Germano és Manuel João

Barreto atyák következtek, egészen a 18. század közepéig. Létrehozása óta a mai napig harmincegy pap szolgált ebben az egyházközségben annak kinevezett plébánosaként. A plébános (vigário) eredeti javadalmazása évi 10 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis), másfél moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búza és másfél pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) bor volt. Ezt az idők során, a háztartások (fogos, szó szerint „tűzhely”) számának növekedésével többször megemelték. A népesség láthatóan gyors gyarapodása arra indította az egyházmegye főpapját, Dom Luiz Rodrigues de Vilarest, hogy lelkészség (curato) létrehozását kérje. Ez 1801-ben történt meg; első lelkésze (cura) Inácio Cristovão da Silva atya volt. Több lelkész állandó lakóhelye az egyházközségben volt, de néhány évtizede már nem laknak ott.

A plébánia székhelye a São Lourenço titulusú kápolnában kapott helyet; São Lourenço lett az új egyházközség védőszentje. Tájékoztatásunk szerint a kápolnát Francisco Gonçalves Salgado építtette. Sem azt nem tudjuk, melyik évben emelték a kis templomot, sem azt, hogy hol állt, de feltételezzük, hogy nem a jelenlegi plébániatemplom későbbi helyén. A kápolna 1746-ban már előrehaladottan romos állapotban volt.

Egy homályos hagyomány szerint Salgados településrészen egykor kis kápolna állt. Nem tudjuk, hogy létrehozásakor talán ebben helyezték-e el a plébániát. A jelenlegi templom alapkövét 1783. szeptember 30-án tették le. 1886 körül újjáépítették az oldalfalakat, mert közvetlenül összeomlással fenyegettek. Az utóbbi években egyes plébánosok buzgóságának köszönhetően a templomon és a hozzá tartozó templomkerten nagy javításokat végeztek, külsejüket pedig jelentősen szebbé tették és díszítették.

Amikor 1828. augusztus 23-án az abszolutista erők partra szálltak Machicóban, és elfoglalták a szigetet (lásd: Madeira megszállása miguelista csapatok által), José Lúcio Travassos Valdez kormányzó és főkapitány Francisco Xavier Pereira da Silva őrnagyot, Antas későbbi grófját bízta meg Camacha magaslatainak megszállásával. Erről a tiszt a következő jelentést küldte Madeira kormányzójának:

“

„Van szerencsém jelenteni Excellenciádnak, hogy a Porto Novóban kapott parancsának eleget téve éjfélkor elindultam, hogy átvegyem e pont parancsnokságát; hajnali négy órakor érkeztem meg. Az állás rendkívül erős, és az azt védő háromszáz emberrel és két tüzérségi löveggel bizonyosan meg tudom tartani, ha a katonák nem tagadják meg a harcot, mint tegnap Schwalback alezredes esetében tették.” – Pereira da Silva erőinek egy részét Palheiro Ferreiróba vezényelte, később azonban kénytelen volt visszavonulni Funchalba. Katonái ugyanis Porto Novo elvesztésének hírére szégyenletesen szétszéledtek. A Camacha magaslataiig előrenyomuló miguelista erők már nem találták ott az alkotmányos csapatokat: azok, mint említettük, rendezetlenül a városba menekültek.

Madeira egyik legfestőibb egyházközsége. Egy kiváló költő, aki itt élt, és itt írta néhány legihletettebb versét, így jellemezte:

“

„Általános képét, gazdag faállományát, szép quintáit (vidéki birtokait kúriával), valamint az e magasságban uralkodó friss, tiszta levegőt tekintve Camacha talán az egyetlen település, amely a leginkább hasonlít a madeirai Sintrának nevezett Monte egyházközségre, és a legtöbb közös vonást mutatja vele.

Olyan, mintha Montét nagyítólencsén át látnánk: tájképei tágasabbak, útjai szélesebbek és síkabbak, látóhatára szebb és messzebbre nyúlik. Magába foglalja a lábánál, az óceánig fokozatosan lejtő vidéken elterülő tengerparti egyházközségeket, Caniçót és Gaulát is.

Az utóbbi települések és Camacha között mind növényzetükben, mind éghajlati viszonyaikban igen éles az ellentét.

Lent, a tengerparton hiányoznak az erdei fák; cukornádat, szőlőt és sokféle zöldségfélét termesztenek. Fent, a hegyvidék határán fekvő Camachában hatalmas fenyvesek és terebélyes tölgyek alkotta erdők vannak, ahol egymás mellett nő a tölgy, a gesztenye, a cédrus, a til (Ocotea foetens, madeirai babérfa), a folhado (Clethra arborea, őshonos fa), a babér, a bükk, a hárs, a paratölgy, a pau de mil homens, az ezüstfa és számos más őshonos és egzotikus fafaj. Ezeket valószínűleg az első quintaalapítók telepítették ide: többségük tehetős külföldi volt, akik egykor különösen kedvelték ezt a festői vidéket.”

Funchalon kívül ebben az egyházközségben található a legtöbb és a legszebb quinta. Közülük kiemelkedik az azonos című vikomtcsalád tulajdonában álló Quinta do Vale Paraíso: elbűvölő, látogatásra érdemes lakóhely. Szép és kellemes vidéki ház az Ornelas család egykori nyári rezidenciája is. Ma Aires de Ornelas e Vasconcelos tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) tulajdona, aki 1866 márciusában itt született. Külön említést érdemelnek még a Grabham, Taylor, Bean, Hinton és Francisco Nunes család régi quintái, valamint több kisebb jelentőségű birtok. Az Ornelas-quinta kivételével valamennyit angol alattvalók építették, akik érthető módon különösen kedvelték Camachát.

Az egyházközség látogatóinak egyik kedvelt látnivalója a jól ismert Achada (fennsík): viszonylag nagy kiterjedésű, teljesen sík térség. Ez némi csodálkozással tölti el a madeiraiakat, akik igen hegyes vidéken élnek, ahol a Paul da Serra fennsíkjának kivételével mindenütt domborzati egyenetlenségekkel találkoznak. A térségbe lépő látogató figyelmét azonnal magára vonja az egyik szélén emelkedő torony, amely a dr. Miguel Grabham egykori birtokához tartozó quinta területén áll. Ez az angol orvos mintegy 40 évvel ezelőtt építtette a tornyot, és kiváló, gondos munkával készült órát helyezett el benne. Ez minden bizonnyal a sziget egyik legjobb órája. A torony belsejében márványtábla látható a következő felirattal: The Clock And Bell Here Placed, Were Brought From the Parish Church of Wolton Near Liverpool By Michel C. Grabham, M. D. F. L. S. E. R. C. P.-Who built this Tower For their Reception, And the Clock Was Set Going By Mary Anne Grabham (Wife of the above) On Easter Monday 6.th April 1896. (Az itt elhelyezett órát és harangot a Liverpool melletti Wolton plébániatemplomából hozta Michel C. Grabham, M. D. F. L. S. E. R. C. P., aki befogadásukra ezt a tornyot építette; az órát felesége, Mary Anne Grabham indította el 1896. április 6-án, húsvéthétfőn.) A torony és az óra megépítésével dr. Miguel C. Grabham nagy szolgálatot tett a plébánia lakóinak.

Camachát területének nagy részén átszeli a Levada da Serra bő vizű csatornája, amelyről a megfelelő helyen még szólunk. A levada (öntözőcsatorna) tervezése és megépítése idején sok földtulajdonos ingyen engedte át földjét a csatorna és a mellette vezető gyalogösvény számára, mert úgy vélte, az öntözés javára válik majd az egyházközségnek. Amikor azonban befejeződtek a munkálatok és elosztották a vizet, mély fájdalommal látták, hogy Camacháról teljesen megfeledkeztek: nem részesült a többi egyházközségnek juttatott előnyökből. A levada menti levadaösvényről (esplanada) feltáruló változatos és meglepő látvány miatt az ottani séta igazán elbűvölő. A vízvezeték mellett húzódó, sík és könnyen járható gyalogösvény Choupanától Santo da Serráig több mint 40 kilométeren át járható.

Két jelentős vízforrás a Levada da Azenha és a Levada do Pico do Arvoredo. Elsősorban Caniço egyházközségének öntözésére szolgálnak, de öntözési fordulójuknak (giro) egy kis részében Camacha egyházközségét is ellátják. Az első a Pico da Silvánál, a második a Poiso hegyvidékén ered. A Salgados településrésznél a Ribeira do Porto Novo táplálja a Levada de Baixónak nevezett csatornát, amely ezen egyházközség és Caniço földjeit is termékennyé teszi.

E plébánia határain belül áll a Poiso településrészen található ház. José Silvestre Ribeiro, a köztiszteletben álló polgári kormányzó (governador civil) felismerte, hogy a hegyvidék magas részén menedéket és segítséget nyújtó házra van szükség a Funchal és Sant’Ana községe között közlekedő utazók számára. Ezért házat építtetett Poisóban; az építkezés mintegy egy conto (egymillió réis; 1911-től 1000 escudo) és ötszázezer réis költséggel járt, és 1852 elején fejeződött be. A kiváló kormányzó saját szavai szerint állandóan ott kellett tartózkodnia egy embernek vagy családnak, „akik bármely órában készek fogadni az utazókat – szükség esetén vizet melegíttetni nekik – mindig megfelelő fakészletet tartani, hogy télen jó tűz mellett melegedhessenek – és minden rászorulónak megadni a lehetséges segítséget”. E kiváló, mindmáig fennmaradt szolgálat fenntartása Funchal és Sant’Ana tanácsára hárult; a ház működtetését felsőbb szinten jóváhagyott utasítások szabályozzák.

A camachai kosárfonás valóban jelentős, és külön tanulmányt érdemel; ez az iparág szinte kizárólag erre az egyházközségre jellemző. Vesszőfonatú árut máshol is készítenek, de az iparág innen terjedt el más vidékekre, és legjelentősebb termelőközpontja ma is itt található. Rendkívül fontos bevételi forrás: elsősorban ennek köszönhető a népesség gyors növekedése. A plébániának ezen kívül nincs számottevő gazdasági erőforrása, mivel földjei csak az úgynevezett szegényes termények termesztésére alkalmasak. A munkások mégsem jutnak a ráfordított munkát kellően megfizető jövedelemhez. Az exportáló cégek viszont – mint állítják – igen jelentős nyereségre tesznek szert, és e vállalkozás révén néhányan már néhány év alatt vagyont gyűjtöttek. Minden amellett szól, hogy a camachai munkások szakszervezetet, szövetkezetet vagy sajátos jellegű egyesületet hozzanak létre. Ennek nemcsak az iparág fejlesztése és tökéletesítése volna a feladata, hanem az is, hogy termékeinek piacot találjon gyarmatainkon és külföldön.

Vitorino José dos Santos mérnök úr, a madeirai ipari munkaügyi osztály vezetője 1907-ben, a Boletim do Trabalho Industrial 4. számában kitűnő és részletes tanulmányt közölt a madeirai vesszőfonatú áruk iparáról. Ebből idézünk néhány részletet az iparág valószínű eredetéről és kezdeti fejlődéséről a camachai egyházközségben.

„A fűzvessző bútorok készítése körülbelül 60 évvel ezelőtt kezdődött, mégpedig székekkel. Készítési módjukat azokról a rozsszalmából font székekről másolták le, amelyeket akkoriban Madeira szigetén a funchali börtön rabjai készítettek. Feltételezik, hogy egy camachai rab vitte magával egyházközségébe a börtönben elsajátított ismereteket, amikor kiszabadult. Így fejlődött ott lassan, fokozatosan az iparág; sok éven át csak ezen az egy helyen űzték. Úgy tűnik, a kezdeti kísérletekre William Hinton angol alattvaló is hatással volt. Ez a jelentős iparos néhány éve, magas korban halt meg Madeirán. Ismereteivel segítette az első készítőket: Angliában és Németországban már gyártottak ilyen bútorokat liánszárból, amely hajlékonyságában és más tulajdonságaiban nagyon hasonlít a madeirai fűzvesszőhöz.”

Egy helybeli személytől közvetlenül kapott tájékoztatás – ő maga is végzett némi kutatást a témában – lényegében nem mond ellent az idézett tanulmány szerzőjének. Csupán annyival egészíti ki, hogy „António Caldeira honosította meg a fűzvesszővel végzett munkát. Szétszedett egy külföldről, a Hinton család egyik tagja közvetítésével érkezett gyékényt, és tanulmányozta annak formáját és elkészítési módját. Célja eléréséhez a fűzvessző hajlékonyságát vette alapul.”

Állítások szerint ez az iparág, bár még igen kezdetleges formában, 1812 körül jelent meg az egyházközségben. Jelentős fellendülése 1870 után kezdődött, az elmúlt 40 évben pedig rendkívüli fejlődésen ment keresztül. A már idézett tanulmány igen érdekes tájékoztatást ad a fűz termesztéséről, a vesszőfonatú áru készítésének módjairól, az iparág fejlődéséről, az exportról stb.

A plébániának egy állami fiú- és egy állami leányiskolája van. A fiúiskolát 1862-ben, a leányiskolát 1914. augusztus 12-i rendelettel alapították. A fiúiskolában alapítása óta Miguel Luiz Valerio, Luiz Teixeira de Vasconcelos, Constancio Figueira da Silva és Manuel de Jesus de Antas e Almeida tanított. A leányiskola első tanítónője Dona Maria das Mercês Lopes de Faria volt.

Az egyházközségi temetőt 1856-ban, a kolerajárvány idején építették azon a telken, amelyet Carvalhal grófja – az egyházközség egyik legnagyobb földbirtokosa – ajánlott fel erre a célra.

A plébánia főbb településrészei: Igreja, Rochão, Achadinha, Casais de Além, Vale Paraíso, Ribeiro Fernando, Nogueira, Ribeirinha, Salgados és Ribeiro Serrão.

Néhány településrész vagy hely külön említést érdemel festői tája vagy az onnan nyíló szép, széles panoráma miatt. Ilyen Poiso, Pico do Infante, Pico da Silva és a Mirante do

Marcado kilátó (mirante) a Salgados felé vezető úton, valamint Eira de Fora stb.

Camacha északon São Roque do Faial és Porto da Cruz, délen Caniço, keleten Santo António da Serra, Santa Cruz és Gaula, nyugaton pedig Santa Maria Maior és Monte egyházközséggel határos. A kerület (distrito) székhelyétől 9 és fél kilométerre, a község (concelho) és a bírósági kerület (comarca) székhelyétől körülbelül 12 kilométerre, Caniço egyházközségétől 6, Santo António da Serrától pedig 9 kilométerre fekszik.

Nem szeretnénk lezárni ezt a rövid szócikket anélkül, hogy megemlékeznénk Manuel Filipe Gomesről, erről a közkedvelt és szolgálatkész polgárról. São Roque egyházközségében született, több mint fél évszázadig lakott Camachában, és körülbelül 40 éve, igen magas korban ott halt meg. Szigorú jellemű, feddhetetlen és rendíthetetlenül becsületes ember volt. Nevét önzetlen szolgálataival kapcsolta össze az egyházközség történetével: több út megépítésében és feljavításában, az Igreja településrészen álló közkút építésében, valamint az Achadán közös használatú föld (logradouro comum) céljára szolgáló telek megszerzésében működött közre stb. Mindezzel nagy megbecsülést és méltán kivívott tekintélyt szerzett az egyházközség lakói körében. Személyes tulajdonságai és a Camachába látogató külföldiekkel fenntartott kapcsolatai jelentősen hozzájárultak az általa ott megvalósított fejlesztésekhez. Némelyiket úgy kezdeményezte és vitte véghez, hogy az nyilvánvalóan és súlyosan megterhelte saját vagyonát.

Ebben az egyházközségben született Aires de Ornelas de Vasconcelos tanácsos is, akiről külön szócikkben írunk.