Irgalmassági házak

Úgy tűnik, nem sokkal a sziget gyarmatosításának kezdete után felmerült egy kórház alapításának gondolata nálunk. Maga a felfedező, João Gonçalves Zarco adományozott (doação) telkeket a Capela de São Paulo (Szent Pál apostol-kápolna) mellett az új kórház felépítésére, 1454. március 25-i közokiratban. A lakosság költségén emelt épület csak 1469-ben készült el. A kórház mintegy tizenöt évig működött ott, majd 1484 körül áthelyezték Santa Maria Maior (’Szent Mária’) egyházközségébe (freguesia). Az új kórház Álvaro Afonso telkén épült fel. Ő 1483-ban azzal a feltétellel engedte át a földet, hogy a kórházban hat ágyat tartsanak fenn szegény betegek számára.

I. Mánuel király VI. Sándor pápától bullát kapott, amely engedélyezte egy új kórház alapítását a szigeten. Ezért 1507. május 25-i királyi levelében (carta régia) elrendelte, hogy Bartolomeu Malheiro földjén építsenek kifejezetten erre a célra szolgáló épületet. Feltételezhető, hogy a régi kórházat beolvasztották az új intézménybe, és az új épület ugyanott emelkedett, a ma is Rua do Hospital Velho (Régi kórház utca) nevet viselő utcában. Ugyanakkor a Nossa Senhora do Calhau (’kavicsos part’)-templom vizitációs határozatainak egyik régi könyvében (livro de provimentos) a következő sorokat találtuk. Ezek egyértelműen két kórházra utalnak, bár talán egymás melletti épületekben működtek, mintegy egyetlen intézményt alkotva: „A Nossa Senhora do Calhau plébánosa és javadalmasai tekintsék híveiknek azokat a gyógyíthatatlan betegeket, akiket a régi kórházban helyeznek el, és ha meghalnak… kísérjék őket a sírig…; ugyanezt tegyék azokkal is, akik az új kórházban halnak meg…” Nem könnyű pontosan megállapítani, mikor fejeződtek be az új épület munkálatai, de ez aligha történhetett sokkal 1515 után. I. Mánuel ugyanis az év június 4-i királyi levelében sürgette a munkák befejezését, és elrendelte, hogy a boradó bevételét teljes elkészültükig erre fordítsák. Egy régi nemesi családkönyvben azt olvastuk, hogy az uralkodó João Fernandes de Amil baccalaureust (bacharel, egyetemi végzettségű) bízta meg az új kórház alapításának és építésének irányításával. Semmit sem tudunk az intézmény működésének első időszakáról, különösen a betegek számáról, saját bevételeiről, kiadásainak fedezéséről, igazgatásának módjáról stb., mert erről semmiféle adat nem maradt fenn.

Gaspar Frutuoso az új létesítményről szólva a következőket írja, talán némi túlzással: „Az Irgalmasság Szent Házának (Santa Casa da Misericórdia), a jótékonysági testvérületnek gazdag műhelyei vannak. Elöljárói (provedores) és testvérei bőséges alamizsnát osztanak, és sok jótékonysági munkát végeznek: számos beteget ápolnak, sok szegényen és rászorulón segítenek, nemcsak a sziget lakói közül, hanem azok közül is, akik különböző vidékekről és tengeri utakról ide érkeznek. Gazdag, bőséges javakkal rendelkező és könyörületes intézmény, mindenki számára kikötő és menedék.” Ezeket a szavakat 1590-ben írták le. Negyvenöt évvel korábban, az Irgalmasság Szent Házának elöljárója és testvérei által az uralkodóhoz 1645. március 8-án intézett, részletesen megindokolt beadványban azonban kifogásolták, hogy a kórház „a város legrosszabb helyén” marad. Az épület szűkösségére, a patak közelségére, a templom kis méretére, a temetkezési hely hiányára és sok más hátrányra hivatkoztak; ezek miatt „sok beteg meghal”. A fent idézett vizitációs határozatok könyvében az egyházi hatóság szintén azt tanácsolta, hogy a kórházat költöztessék másik épületbe. A könyv szerint a plébániatemplom Espírito Santo és Chagas misealapítványai (capelas) az Irgalmasság Szent Házának padlózata alatt helyezkednek el, így a templomban is hallani a betegek kiáltásait és nyögéseit, különösen amikor műtétnek vagy más fájdalmas kezelésnek vetik alá őket.

IV. János 1654. április 20-i rendelkezésében (provisão) utasította Funchal juiz de foráját (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró), hogy tájékozódjon a Misericórdia (az Irgalmasság Szent Háza, világi karitatív testvérület) elöljárójának és testvéreinek kérelméről, és készíttessen költségvetést a szóban forgó munkákhoz, ehhez kikérve a tanács tisztviselőinek véleményét.

A funchali Irgalmasság Szent Háza (Misericórdia do Funchal) már korábban, 1612-ben és 1638-ban is kérelemmel fordult II. Fülöphöz, illetve III. Fülöphöz: engedélyt és támogatást kért az új kórház felépítéséhez. Az uralkodók különféle vizsgálatokat rendeltek el, de ezek a lépések a Szent Háznak (Santa Casa, a Misericórdia) semmiféle hasznot nem hoztak.

1682. november 9-én a régensherceg, a későbbi II. Péter rendelkezést adott ki, amelyben 5000 cruzado adományt ítélt meg, de a munkálatok csak később kezdődtek el.

1685. július 22-én, Pedro de Lima Brandão, Madeira kormányzója és főkapitánya jelenlétében, aki a Szent Ház elöljárói tisztét látta el, örökbérbe adtak néhány telket a Terreiro da Sén (’székesegyház tere’). Így nevezték akkor azt a területet, amelyet ma a Largo da Sé (Székesegyház tér), a dr. Arriaga sugárút és a szomszédos utcák foglalnak el. A telkeken olyan tágas épületet kívántak emelni, amely megfelel a funchali Irgalmasság Szent Háza igényeinek. (Lásd: Diário de Notícias (’Napi Hírek’), 1896. október 21–27.)

A telek részben Luís de Atouguia da Costa kapitány konyhakertjéből állt, és közvetlenül a lakóháza mellett feküdt. Az említett napon, 1685. július 22-én kiállított okirat értelmében a Szent Háznak évi 12 escudo örökbérleti díjat (foro) kellett fizetnie a Terreiro da Sé telkéért.

A Misericórdia új épületének munkálatai ott csak 1686 után kezdődtek meg.

Az épület terveinek és költségvetésének elkészítése céljából abban az évben, április 3-án szemlét tartottak. Ekkor megállapították, hogy a főbb munkálatok mintegy 8 000 000 réisbe (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) kerülnének. Később kiderült, hogy a teljes befejezéshez további negyvenezer cruzado szükséges. Úgy tűnik, a munkálatok pénzhiány miatt meglehetősen lassan haladtak. II. Péter 1692. november 9-i királyi rendeletével (alvará) 5000 cruzadót adott az építkezésre, a Kincstári Tanács 1745. október 19-én kelt rendelkezése pedig további 4000 cruzadót utalt ki erre a célra.

Közben a betegek már beköltöztek az új épületbe, noha az építkezés – lassan ugyan – még a végleges befejezés felé haladt.

A kórház a 17. század végéig vagy a 18. század elejéig a Santa Maria Maior egyházközségben működött. Ekkor költöztették át a különféle kórházi részlegeket azokba az épületekbe, ahol jelenleg (1922) találhatók. Az épület előcsarnokában, az intézmény belsejébe vezető két bejárat fölött a következő feliratok olvashatók, amelyek világosan mutatják, milyen lassan haladt az építkezés: „Ez az új bejárat 1788. június 20-án készült, amikor a méltóságos és nagyságos Dom Diogo Pereira Forjaz Coutinho kormányzó és főkapitány volt az elöljáró”; a jobb oldalon pedig: „Ez az új bejárat a brit kórteremhez 1807. április 20-án készült, amikor Pedro Júlio da Câmara Leme volt az elöljáró.” Az ülésterem ajtaján ez áll: „Ez az új bejárat 1790-ben készült, amikor a méltóságos és nagyságos Dom Diogo Pereira Forjaz Coutinho volt az elöljáró.”

Idővel több fejlesztést és bővítést végeztek az épületen: ilyen volt a templom, az árvák recolhimentója (vallásos nők elvonult közösségi háza) és a külön kórtermeknek szánt épület. Építésük idejét nem sikerült megállapítanunk. A 19. század elején külön kórtermet létesítettek az angol alattvalók számára. A Brit Kórterem néven ismert részlegnek 1837 előtt meg kellett szűnnie, mert abban az évben ott kezdte meg működését az új Orvos-sebészeti Iskola.

Tekintélyes kötetet töltene meg mindaz, amit e város sajtójában a kórház igen rossz higiéniai viszonyairól, épületének kedvezőtlen fekvéséről és arról írtak, hogy nem képes valamennyi kórházi részleg megfelelő elhelyezésére. Ezekben az állításokban nem csekély túlzás van, ami azonban nem jelenti azt, hogy az intézmény maradéktalanul megfelelt volna a tudomány korszerű követelményeinek. Mindazonáltal kijelenthető, hogy higiéniai viszonyai megfelelőek voltak: ezt több, a kórházat felkereső neves orvos mértékadó véleménye is alátámasztja. Az 1922-ben végrehajtott jelentős fejlesztések pedig számottevően javították ezeket a viszonyokat; az akkori körülmények között ennél sokkal többet aligha lehetett volna elérni.

Az épület három évszázados, régi építmény a város legközpontibb és legalacsonyabban fekvő részén. Kórtermei azonban tágasak, nincsenek beszorítva, és jól szellőznek. Építése idején az ország egyik legjobb kórházának számíthatott, és különféle helyiségeinek befogadóképességét még jelenleg is kevés intézmény múlja felül, feltéve, hogy az ott ápolt betegek száma nem haladja meg a hatvanat (1922).

Úgy véljük azonban, hogy a kórházat olyan helyre és épületbe kell áthelyezni, amelynek higiéniai viszonyai minden tekintetben megfelelnek az orvostudomány korszerű követelményeinek. A sajtóban már sok évtizede szorgalmazzák az áthelyezést, a fent röviden ismertetett okokra hivatkozva. A Lazaretót (’vesztegzár-kórház’), Marmeleirost (’birsalmafák’), valamint a Convento da Encarnação (Megtestesülés-kolostor) és a Szent Klára-kolostor (Santa Clara) egykori épületeit jelölték meg lehetséges helyszínként, miután elvégezték volna a szükséges átalakításokat. A javaslatok közül azokat tartották a legjobbnak és a célnak leginkább megfelelőnek, amelyek új épületek emelését irányozták elő az Encarnação és a Santa Clara kolostorkertjében, a régi, romos kolostoroknak csupán néhány építőanyagát felhasználva. Az orvosok szakvéleménye megerősítette, hogy a közvélemény a Santa Clara kolostorának helyszínét részesíti előnyben. A dr. Nuno Silvestre Teixeira, dr. Fortunato Pita, dr. João Francisco de Almada, dr. José Joaquim de Freitas és dr. José Joaquim Mendes alkotta bizottság terjedelmes és alaposan megindokolt jelentésében úgy foglalt állást, hogy az új kórházépületet a Santa Clara kolostorának területén kell felépíteni. A Lazaretónál és a Marmeleirosnál álló épületeket erre a célra alkalmatlannak ítélte. (Lásd O Diário do Comercio, 1910. januári számai.)

Az 1912. október 31-i rendelet az Irgalmasság Szent Házának átengedte a megszüntetett Szent Klára-kolostort, a templom, a kolostorral határos utcák kiszélesítéséhez szükséges területek, valamint az Auxilio Maternal egyesületnek átengedett földterület kivételével. Az 1913. szeptember 22-i rendelet megerősítette az 1912. október 31-i rendelettel az Irgalmasság Szent Házának a kórház építésére történt átengedést, és néhány módosítást vezetett be arra vonatkozóan, miként osszák fel a telkeket és épületeket a városi tanács (Câmara Municipal), az Auxilio Maternal és az Irgalmasság Szent Háza között. Az Auxilio Maternal vezetősége bizonyos feltételek teljesítése mellett javasolta a városi tanácsnak, hogy engedje át a Szent Klára-kolostor területén és kolostorkertjében birtokolt telkeit. Az érintett szervezetek és a Szent Ház igazgatási bizottsága (Comissão Administrativa) ezért úgy döntöttek, hogy megállapodásuk feltételeit közokiratba foglalják; erre 1916. március 3-án került sor.

1922 áprilisában a Szent Ház bizottsága a központi kormányhoz fordult, és kérte, hogy engedjék át neki a megszüntetett Mezőgazdasági Tanács birtokában lévő földeket a Louros településrészen (sítio), a Lazaretóhoz vezető út mentén. Ott kívánták felépíteni egy korszerű, a higiénia akkori követelményeinek megfelelő kórház pavilonjait és egyéb létesítményeit.

A funchali Irgalmasság Szent Háza vallásos társulatát egy 1514-es királyi levél (carta régia) alapította meg, amint azt az intézmény levéltárában talált bejegyzés tanúsítja. Ugyanazon év szeptember 18-án egy másik királyi levél a kórházat a társulathoz csatolta és annak adta át. Ettől kezdve valamennyi kórházi szolgálat a társulat felügyelete és igazgatása alá tartozott, „azzal a feltétellel, hogy a nevezett kórházba érkező szegényekről és betegekről mindig gondoskodjanak”. A társulatot a kórházzal szomszédos Santa Maria Maior plébániatemplomban helyezték el. A „Vágyódás a szülőföld után” jegyzetírója szerint III. János visszavonta I. Mánuel adományát, majd hozzáteszi: „feltételezzük, hogy a társulat azóta a kórház közelében álló Santos Reis-kápolnában (Szent Királyok) működött, amelyet 1514-ben adományoztak a kórháznak”.

Az idők során a társulat számos mentességet és kiváltságot kapott, amelyek nagyban hozzájárultak fejlődéséhez és gyarapodásához. Az 1605. augusztus 23-i királyi levél és későbbi okiratok alapján élhetett a lisszaboni Misericórdiának biztosított valamennyi kiváltsággal, amennyiben az okiratok rendelkezései ezen a szigetcsoporton alkalmazhatók voltak. Az 1740. június 8-i királyi rendelet (alvará) tíz évvel meghosszabbította azt a kiváltságát, hogy Funchal illetékességi területén, valamint Ponta do Sol és Calheta mezővárosában beszedhesse a „gidák, csirkék, tojás, tej, sajt, bárányok és galambok” után járó tizedből fizetett alamizsnát. Egy 1734. augusztus 22-én kelt királyi levél megengedte a társulatnak, hogy valamennyi általa kötött szerződéshez saját közjegyzőséget tartson fenn. Egy 1767. március 27-i királyi levél a társulat és a kórház vallási szolgálatait kivonta a főpap joghatósága alól, és közvetlenül a főkáplán irányítása alá helyezte.

A funchali Irgalmasság Szent Házát alapításától 1834-ig, vagyis 320 éven át vallásos testvérületi rendszerben igazgatták. Ennek az igazgatásnak a részleteit nem ismerjük, de kijelenthetjük, hogy e három évszázad alatt jött létre, fejlődött és gyarapodott első jótékonysági intézményünk. Az igazgatási bizottságok irányításának utolsó 80 vagy 90 éve viszont nem hozott az Irgalmasság Szent Háza számára újabb gyarapodást vagy felvirágzást, noha e bizottságok némelyike jelentős és önzetlen szolgálatot tett ennek a kegyes intézménynek.

1514 és 1834 között a funchali Irgalmasság Szent Házának 300 elöljárója volt. Közülük többen nagy horderejű intézkedésekkel és különösen eredményes igazgatással tették emlékezetessé működésüket. Kiemelkedett közülük az egyházmegye püspöke, Luís de Figueiredo e Lemos a 16. század végén és a 17. század elején; Francisco da Costa Freire kormányzó és főkapitány, az árvák recolhimentójának alapítója a 18. század második negyedében; Dom Diogo Pereira Forjaz Coutinho kormányzó és főkapitány ugyanezen század utolsó negyedében; valamint Dom Joaquim de Meneses e Ataíde megyéspüspök a 19. század első negyedében. Az utóbbi két elöljáró nagyméretű vászonra festett arcképe az igazgatási bizottság üléstermében látható.

E Misericórdia legkorábbi alapszabályait (compromisso) a lisszaboni intézmény szabályzatai (regimento) mintájára készítették. III. Fülöp 1631. március 22-i királyi levele azonban saját alapszabályt hagyott jóvá a mi Szent Házunk számára. Ez hosszú éveken át érvényben maradt, és alaposan kidolgozott dokumentum volt: részletesen tárgyalta a Szent Ház működését érintő valamennyi kérdést. 1943-ban történeti forrásként, 46 oldalas füzetben nyomtatták ki.

Nem tudjuk, mikor módosították az 1631-es alapszabályt, azt azonban tudjuk, hogy Dom Joaquim de Meneses e Ataíde elöljáró 1801-ben új szabályzatot dolgozott ki. Ezt egy 1819. október 19-i királyi rendelkezés erősítette meg. A korában nagy értékű munkának tartott szabályzatot 1820-ban nyomtatták ki Regimento ou Regulamento do Hospital Real de Santa Isabel da Cidade do Funchal, Ilha da Madeira, sendo provedor da mesma Santa Casa o excelentissimo e reverendissimo senhor Bispo Vigario Apostolico D. Frei Joaquim de Menezes e Athaide címmel.

1906-ban újjáalakult a funchali Irgalmasság Szent Háza régi vallásos társulata. Alapszabályát José Ribeiro da Cunha polgári kormányzó (governador civil) ugyanazon év április 30-án kelt rendeletével hagyta jóvá. A következő május 17-én megválasztották a kétévente újraválasztandó igazgatótanácsot (Mesa Gerente); első elöljárója António Homem de Gouveia kanonok lett. Néhány nappal a köztársaság kikiáltása után a kerület polgári kormányzója feloszlatta a város társulatát, és igazgatási bizottságot (Comissão Administrativa) nevezett ki a Szent Ház ügyeinek intézésére. Ezzel ellentétesen járt el, mint ahogyan az ország valamennyi vagy csaknem valamennyi irgalmassági házával történt.

Mint fentebb mondtuk, a Misericórdia igazgatásában 1834-ben véget ért a vallásos társulatok rendszere. Ekkor vette kezdetét a kerület legfőbb vezetője által kinevezett igazgatási bizottságok működése. Ez az igazgatást kitette a pártszenvedélyek viszontagságainak és a szűk látókörű pártpolitika ingadozásainak – vidékünk egyik legnagyobb bajának.

Az országban lezajlott politikai események és az, hogy a társulat sok tagja távol volt a szigettől, megakadályozták az igazgatótanács 1834. júliusi megválasztását. A tartomány prefektusa (prefeito), Luís da Silva Mousinho de Albuquerque az év augusztus 16-án kelt rendeletével bizottságot nevezett ki. Feladata a Szent Ház számláinak megvizsgálása, a polgárháborús küzdelmeink idején bekövetkezett hanyatlása okainak feltárása és a hanyatlás leküzdését szolgáló eszközök javaslása volt. A prefektus később elfogadta a bizottság véleményét, és 1834. november 8-án kelt rendeletében előírta, hogy a funchali városi tanács öttagú igazgatási bizottságot nevezzen ki a Szent Ház ügyeinek intézésére, 1835. január 1-jei kezdettel. Az intézkedés ideiglenes jellegű volt: addig maradt érvényben, amíg a központi kormány végleges döntést nem hoz az ügyben. A prefektus azt is előírta, hogy minden év elején három tag kinevezését újítsák meg. Emellett a városi tanácsnak hat alkalmas személyt kellett javasolnia. Közülük a prefektus hármat választott ki abba a bizottságba, amely a Szent Ház korábbi elszámolásainak rendezését és az intézmény valamennyi fennálló tartozásának behajtását kapta feladatul.

“

„Mivel megállapították, hogy az igazgatási bizottság és a felszámolóbizottság működése összeegyeztethetetlen – olvasható az 1906-ban kiadott alapszabályban –, a tartomány prefektusa 1835. május 4-i királyi rendeletével feloszlatta az utóbbit. Ettől kezdve az igazgatási bizottság teljes egészében maga intézte a Szent Ház ügyeit, az új szabályzat alapján. Ezt Luís da Silva Mousinho de Albuquerque kormányzó 1834. november 8-i királyi rendeletével hagyta jóvá és léptette életbe. A szabályzatot 1840-ben nyomtatták ki, és ennek alapján igazgatták a funchali Irgalmasság Szent Házát 1843-ig.

“

„A Királyságügyi Minisztérium 1838. augusztus 9-i miniszteri rendelete kimondta, hogy a Szent Ház igazgatása az alapszabályának megfelelően megválasztott vezetőségre tartozik; ha pedig nincs saját alapszabálya, a lisszaboni Misericórdia alapszabályát kell követnie. Az igazgatás semmilyen bizottságra nem tartozhat, kivéve, ha a vezetőséget feloszlatták: ebben az esetben az új vezetőség megválasztásáig ideiglenes bizottságot kell kinevezni.

“

„E világos rendelkezés nyomán az igazgatási bizottságot saját kérésére 1838. október 27-én felmentették. A főadminisztrátor ideiglenes bizottságot nevezett ki, amelynek a Szent Ház ügyeit az 1834-ben kidolgozott és ugyanazon év november 8-án jóváhagyott szabályzat rendelkezései szerint kellett intéznie.

“

„1839. október 19-én a főadminisztrátor utasította a Szent Ház bizottságát, hogy dolgozzon ki egy végleges szabályzattervezetet, amelyet a központi kormány elé kell terjeszteni jóváhagyásra. A bizottság eleget tett a megbízatásnak, és 1839. április 29-én előterjesztette az új szabályzat alapelveit. Ekkor az igazgatási bizottság a funchali Irgalmasság Szent Háza ügyeinek intézéséről is kifejtette álláspontját: a bizottsági igazgatást támogatta, de szükségesnek tartotta egy magas rangú alkalmazott kinevezését is, aki az igazgatási bizottság irányítása alatt közvetlenül felügyelné a Szent Ház valamennyi szolgálatát.

Ezt a szabályzattervezetet nem hagyták jóvá, de alapjául szolgált annak, amelyet a főadminisztrátor 1842. január 3-án küldött meg a kormánynak, és amelyet 1843. február 13-i miniszteri rendelettel ideiglenesen jóváhagytak.

1854-ben a kerület főtanácsa a kormányhoz fordult a régi vallásos társulat visszaállítását kérve, mert úgy vélte, hogy ez az igazgatási forma a jólét új korszakát hozná el a Szent Ház számára. Az ügyben kikérték az igazgatási bizottság véleményét is. A bizottság szerint nem lett volna célszerű újjászervezni a régi társulatot: fenn kellett tartani az igazgatási bizottságok elfogadott rendszerét.

“

„Bár ideiglenes jelleggel, kialakult a kerület legfőbb hatósága által kinevezett bizottságok igazgatási rendszere, amely 1906 elejéig maradt érvényben. Közben más kísérletek is történtek a régi vallásos társulat, vagyis a Misericórdia társulatának visszaállítására.

“

„A Királyságügyi Minisztérium 1855. április 23-i miniszteri rendelete nyomán a kerület polgári kormányzója bizottságot nevezett ki. Ennek az volt a feladata, hogy a funchali Irgalmasság Szent Háza vallásos társulatának módosításokat javasoljon az alapszabályához, a lisszaboni Misericórdia alapszabályának rendelkezéseiből kiindulva. Nem ismerjük azokat az eredményeket, amelyekre ez a bizottság esetleg jutott.

Noha a Szent Ház igazgatása és ügyeinek irányítása teljes egészében az igazgatási bizottságok kezében volt, 1869-ben mégis összehívták a régi vallásos társulat tagjait. Ugyanazon év december 15-én azért ültek össze, hogy kikérjék a véleményüket: célszerű-e a funchali Irgalmasság Szent Háza vagyonát az Államhitelügyi Főtanács kötvényeire váltani. Nagy jelentőségű intézkedésről volt szó. Az illetékes bizottság, amely tudta magáról, hogy ideiglenes jellegű igazgatási testület, nem akarta egymaga viselni egy ilyen lépés valamennyi következményét és súlyos felelősségét. Az ülésen 13 testvér jelent meg, 17 pedig távol maradt. A vallásos társulat ekkor adta utolsó jelét létezésének.

1885-ben az igazgatási bizottság a kerület legfőbb vezetőjéhez intézett levelében elismerte, hogy a régi vallásos társulatot újjá kell szervezni. 1888-ban az illetékes polgári kormányzó is ugyanerre a következtetésre jutott.

“

„Ugyanabban az évben a kerület akkori legfőbb vezetője, Cannavial vikomtja részletesen tanulmányozta a Szent Ház igazgatását, és érdekes, terjedelmes értekezést írt róla. Tanulmánya alapján, a funchali Irgalmasság Szent Háza helyzetének javítása érdekében új szabályzatot dolgozott ki. Ezt 1888. március 10-i királyi rendelettel hagyták jóvá, és ugyanazon hónap 14-én léptették életbe. A szabályzat létrehozta a főigazgatói tisztséget: a főigazgató az igazgatási bizottság közvetlen irányítása alatt a kórház valamennyi szolgálatát felügyelte.

“

„Ez a szabályzat csak március 25-ig maradt érvényben: a Szent Ház ügyeit mindössze tizenegy napig intézték ennek alapján.

“

„A kerület polgári kormányzója 1901. december 17-én új szabályzatot hagyott jóvá, amelyet a következő év január 2-án kezdtek alkalmazni. A szabályzat a kórház belső szolgálatát a Mária Ferences Nővérekre bízta; ők az említett január 2-án érkeztek a Misericórdiába. Ugyanazon év június 18-án felfüggesztették az 1901. december 17-i szabályzat hatályát, és a szerzetesnővérek távoztak a kórházi szolgálatból.

“

„1894. március 13-án 16 polgár fordult a kerület polgári kormányzójához – köztük a Szent Ház akkori igazgatási bizottságának tagjai –, és egy alapszabálytervezet jóváhagyását kérték. A tervezet visszaállította volna a régi Misericórdia-társulatot, a kórház belső szolgálatát pedig ápoló nővérekre bízta volna. A kerület vezetője nem akart maga dönteni a kérelemről, ezért ugyanazon év március 21-én részletesen ismertette az ügyet a Királyságügyi Minisztériummal. A következő május 22-én kelt válasz szerint a régi társulat újjászervezése lehetséges, ha bizonyos jogi formaságokat betartanak.

“

„A Királyságügyi Minisztérium e válasza nyomán néhány évvel később, 1905. február 22-én a polgári kormányzó levelet intézett Funchal községi adminisztrátorához. Elrendelte, hogy szólítsák fel a régi vallásos társulat testvéreit: az igazgatási bizottság által felvett új tagokkal együtt 15 napon belül alakítsák újjá a társulatot, különben azt a hatályos közigazgatási törvénykönyv rendelkezéseinek megfelelően megszüntetik.

“

„Miután a hirdetményben (edital) megjelölt határidő lejárt, és a felszólításra a korábbi tagok közül senki sem jelentkezett – addigra mindannyian elhunytak –, 1905. március 11-én 28 polgár kérelmét terjesztették az igazgatási bizottság elé. A vallásos társulatba való felvételüket kérték, és kérelmüknek azonnal helyt adtak.

“

„A vallásos társulatot megszűntnek tekintették, és erről értesítették a királyság minisztériumát. Ezt követően kiadták az 1906. február 8-i miniszteri rendeletet, amely újjáalakította a Funchali Irgalmasság Vallásos Társulatát, és véget vetett az igazgatási bizottságok 62 éven át, 1834-től 1906-ig tartó működésének.

A Szent Ház ügyeinek igazgatása négy évszázad alatt változóan alakult. Részletes ismereteink csak az 1812 és 1885 közötti időszakról vannak, Canavial grófjának fentebb említett tanulmánya alapján. 1834 végén, vagyis nem sokkal a polgárháborús küzdelmek lezárulta után az intézmény tőkéje mintegy nyolcvan conto de réis volt. Ez évi négy conto de réis kamatot hozott, a külterületi és belterületi ingatlanok pedig további két conto de réis jövedelmet biztosítottak; az összes évi bevétel így körülbelül hat conto de réis volt. Az előző két év kiadásai meghaladták a tizenhét conto de réist, az éves hiány pedig a két conto de réist. Ugyanekkor a Szent Háznak több mint hat conto de réis adóssága és harminc conto de réis behajtatlan követelése volt. Tizennyolc évvel később, 1852-ben e jótékonysági intézmény pénzügyi helyzete jelentősen romlott. Tőkéje 66 conto de réisre csökkent, adósságai mintegy öt conto de réist tettek ki, behajtatlan követelései pedig 54 conto de réisre rúgtak. 1872-re a kórház gazdasági helyzete számottevően javult. Az előző évek gondos igazgatásának köszönhetően sikerült egyensúlyba hozni a bevételeket és a kiadásokat; utóbbiak abban az évben mintegy tizenkét conto de réist tettek ki.

Nincsenek adataink ahhoz, hogy a Szent Ház újabb évekbeli igazgatásáról részletesen beszámoljunk. Meg kell azonban említenünk az 1897 és 1900, valamint az 1906 és 1910 közötti vezetőségeket. Manuel José Vieira tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) és António Homem de Gouveia kanonok irányítása alatt e jótékonysági intézmény ügyeit a leglelkiismeretesebb gondossággal és igen eredményesen intézték.

Megbocsáthatatlan mulasztás volna, ha nem örökítenénk meg itt a helybeli bankár, Henrique Vieira de Castro rendkívüli jótéteményét. Négyszáz contót ajánlott fel a Szent Háznak egy kizárólag daganatos betegségek kezelésére szolgáló kórterem alapítására. E jótékony úr megemlítette, de nem szabta feltételül, hogy célszerű volna a kórterem ellátását portugál ápoló nővérekre bízni. Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy az illetékes igazgatási bizottság elutasítsa az ajánlatot, megfosztva ezzel a kórházat ettől a jelentős donativótól (névleg „ajándék” a Koronának, valójában hadiadó).

Ugyanez az úr 1922 januárjában átvette a Szent Ház igazgatási bizottságának elnöki tisztét, és rögtön nagyszabású nyilvános gyűjtést indított, amely több mint háromszáz contót hozott. A gyűjtést maga kezdte meg 30 conto felajánlásával. Fáradhatatlanul dolgozik a kórház igazgatásán, amelynek már most is kiemelkedő szolgálatokat tesz, és bizonyára a jövőben is fog. (1922).

A funchali Irgalmasság Szent Háza történetéről fentebb röviden elmondottak csak 1926-ig terjednek. A következő évtől azonban kedvező körülmények egész sora tette lehetővé a legfontosabb fejlesztéseket, és felbecsülhetetlen gyarapodást hozott ennek a jótékony intézménynek. Ezekről most röviden beszámolunk.

A Szent Ház igazgatótanácsa 1927-ben kitartó, fáradhatatlan és átgondolt kampányba kezdett, hogy a központi kormány átengedje a Marmeleiros-szanatórium épületét a hozzá tartozó földekkel, vízellátással és egyéb jogosultságokkal együtt a különféle kórházi szolgálatok megfelelő elhelyezésére. Ezt az 1928. március 29-i rendelettel sikerült elérnie. Ezt a napot a Misericórdia történetének egyik legemlékezetesebb dátumaként kell számon tartani: négy évszázados fennállása során ekkor részesült a legnagyobb jótéteményben. Az épület teljes befejezéséhez, rendeltetésének megfelelő átalakításához, valamint az új és sürgősen szükséges szolgálatok berendezéséhez az igazgatótanácsnak ötszáz conto de réis kölcsönt kellett felvennie. Kórházunk így az ország egyik legkiválóbb ilyen intézményévé vált, amint azt az épületet alaposan bejáró neves orvosok mértékadó véleménye tanúsítja. 1931-ben valamennyi kórházi szolgálatot átköltöztették az új marmeleirosi épületbe. Előzőleg 240 éven át a régi Szent Erzsébet-kórházban működtek; ezt az épületet 1933-ban ezerötszáz conto de réis összegért átengedték a kerület főtanácsának (Junta Geral do Distrito).

Madeira legfőbb jótékonysági intézménye javára végzett ezt a kiemelkedő munkát, amelyet itt csak igen röviden ismertettünk, a Misericórdia Manuel Francisco Camacho főtisztelendő kanonok vezette igazgatótanácsának köszönhetjük. Különösen sokat tett érte a madeirai papságnak ez a kiváló tagja: a legnehezebb fáradságtól és a legkitartóbb erőfeszítéstől sem riadt vissza, hogy sikerre vigye a számtalan súlyos nehézséggel járó vállalkozást. Az igazságosság megköveteli, hogy itt megörökítsük António Teixeira de Aguiar tábornok, dr. Carlos de Melo, dr. Oscar Baltazar Gonçalves és dr. João Francisco de Almada nevét is: sürgető és értékes segítséget nyújtottak az igazgatótanácsnak e jelentős fejlesztés megvalósításához.

A Szent Ház évkönyveinek egy másik, legemlékezetesebb dátuma 1940. augusztus 10. Ekkor ünnepélyesen felavatták azokat a fejlesztéseket, amelyek a marmeleirosi épület megvásárlása és kórházi célú átalakítása óta a legfontosabbak voltak. Az épület jelentős bővítése, az új kórtermek és a tágas, jól felszerelt műtők kialakítása, a víz- és szennyvízvezetékek kiépítése, az irodai és igazgatási munka jobb elhelyezése, valamint a kórház különböző részlegeiben végrehajtott sok más fejlesztés lehetővé tette több beteg felvételét. Felbecsülhetetlenül javult a helyben végzett sokféle, összetett szolgálat ellátása is. Amikor erről a sok tekintetben figyelemre méltó munkáról írunk, két név magától értetődően tolunk hegyére kívánkozik: José Nosolini Pinto Osorio da Silva Leão kiváló polgári kormányzóé és Jacinto da Conceição Nunes atyáé, az elöljáróé és jeles egyházi személyiségé. Az előbbi szerezte meg a fontos fejlesztéshez nélkülözhetetlen forrásokat, az utóbbi pedig kezdeményezésével, irányításával és a munka teljes befejezéséig végzett értelmes, kitartó tevékenységével járult hozzá a megvalósításához.

A Szent Ház jelentős támogatást kapott az 1939. január 10-i miniszteri határozattal is, amely a kerület főtanácsára és a városi tanácsra bízta a jótékonysági intézmény éves „hiányainak” fedezését. Ezek 1942-ben meghaladták a rendkívül nagy összeget, a hatszáz conto de réist.

Mint fentebb említettük, a Misericórdia vallásos társulatainak rendszere Madeirán csak 1834-ig maradt fenn, ellentétben a portugál szárazfölddel, ahol napjainkig tovább élt. Abban az évben Funchalban igazgatási bizottságot neveztek ki, amely a régi társulat újjáalakulásáig működött; ez 1906-ban kezdte meg ismét tevékenységét. Rövid életűnek bizonyult, mert 1910-ben feloszlatták. 1927-ben újra megalakult, és azóta is a legnagyobb buzgalommal, figyelemre méltó önzetlenséggel és áldozatkészséggel irányítja valamennyi kórházi szolgálatot.

E cikk végén nem hagyhatjuk ki a Szent Ház fentebb röviden említett jótevőinek jeles sorából António de Carvalhal Esmeraldót, Dom Luis Figueiredo de Lemos püspököt, Dom Diogo Pereira Forjaz Coutinho kormányzót és főkapitányt, Manuel José Vieira tanácsost és Henrique Hinton gyárost. Ők is jelentős és önzetlen szolgálatokat tettek ennek a jótékonysági intézménynek.

A Calheta, Machico, Santa Cruz és Porto Santo mezővárosokban (vila) is alapítottak Misericórdia-társulatokat a hozzájuk tartozó intézményekkel együtt. Ezek ma is léteznek, bár jótékonysági tevékenységük köre igen szűk.

A calhetai Misericórdia: – A funchali Irgalmasság Szent Háza 1815-ben saját vagyonába kívánta olvasztani a négy említett irgalmassági ház ingatlanait és földjáradékait. Arra hivatkozott, hogy e helységek szegény betegeit a városi kórházban ápolják, és ilyen értelmű kérelmet nyújtott be az anyaország kormányához. A kérelem azonban Florencio Correia de Melo kormányzó és főkapitány véleménye ellenére sem kapott kedvező elbírálást. A vidéki irgalmassági házak elöljárói közösen tiltakoztak a funchali Irgalmasság Szent Háza törekvése ellen. Azzal érveltek, hogy bár intézményeik forráshiány és más helyi körülmények miatt nem tartanak fenn kórházakat, megfelelő házakban gondoskodnak rokkantakról, és más jótékonysági tevékenységet is végeznek. Ezért továbbra is önállóan és autonóm módon kell ellátniuk azokat a feladatokat, amelyeket addig is elláttak. Az elfogadott tiltakozásból a következő, a calhetai Misericórdia története szempontjából fontos részleteket emeljük ki:

“

„Ezt a Misericórdiát 1535-ben királyi rendelettel alapították; a pápai bullát ugyanezen év október 7-én adták ki. 1569-ben egy másik királyi rendelet felhatalmazta arra, hogy bevételeit, földjáradékait és követeléseit végrehajtási úton, a királyi kincstárhoz (Fazenda Real) hasonlóan hajtsa be; elöljárója egyben végrehajtó bíró (juiz executor) lett. Alapszabálya 1616-ból származik. Az intézmény alapítása óta mindmáig szegény, gyógyíthatatlan betegeket fogad be: jövedelme lehetőségeihez mérten ellátja, ruházza és tisztességesen ápolja őket. . .

E kegyes intézményt a mezőváros több előkelő és tekintélyes lakosa alapította. Az idők során a ráhagyott örökségeknek és adományoknak köszönhetően viszonylag jelentős jólétre tett szert; különösen értékesek voltak a tulajdonában álló, földjáradékot fizető birtokok. Később azonban egyes vezetőségeinek hanyag gazdálkodása, a szigetet sújtó különféle válságok, polgárháborús küzdelmeink stb. hanyatláshoz és romláshoz vezettek. Az intézmény forrásai jelenleg igen korlátozottak.

A vallásos társulat alapításától kezdve saját épülettel és kápolnával rendelkezett. Mindkettő ma is áll, bár az idők során némileg átalakították őket. Úgy tűnik, ott soha nem működött kórház, legfeljebb az alapítást követő időszakban; ezt azonban nem tudjuk biztosan állítani. A vallásos társulatnak a kápolnában tartott saját szertartásai mellett a Misericórdia háza rokkant és gyógyíthatatlan embereknek nyújtott menedéket. Ők főként a mezőváros előkelőbb családjaiból kerültek ki, amelyeket balsors vagy szegénység sújtott.

Az utóbbi években (1921) egy gondosabb vezetőségnek sikerült helyreállítania az egész épületet, amely már a közeli pusztulás jeleit mutatta. Most néhány szegény ember lakik benne, akik ellátásukhoz támogatást kapnak. Az intézménynek vannak ingatlanai és földjáradékai; ezek 1913-ban mintegy háromszáz escudo (1911-től portugál pénznem, = 1000 réis) jövedelmet hoztak.