Santo António (egyházközség)

Funchal öt külvárosi egyházközsége (freguesia) közül az egyik. São Roque, São Pedro, São Martinho, Câmara de Lobos, Estreito de Câmara de Lobos és Curral das Freiras plébániájával határos.

A ma ezt a plébániát alkotó területek eredetileg a funchali székesegyházhoz (Sé) tartozó egyházközség részei voltak. Ennek hatalmas területe akkor egészen a Curral das Freirast körülölelő hegyek lábáig nyúlt; Curral das Freiras csak 1790-ben vált le Santo Antónióról.

Létrejöttéről dr. Álvaro de Azevedo Gaspar Frutuoso művéhez írt egyik jegyzetében a következőket mondja: „Santo António funchali külvárosi egyházközségét valószínűleg São Pedro egyházközségével egy időben, 1566-ban hozták létre; mindkettőt a székesegyház egyházközségéből választották le. Kétségtelenül már 1574 előtt is létezett, mert – amint az abban az évben, szeptember 16-án kiadott királyi rendeletből (alvará) kitűnik – megemelték plébánosának (vigário) korábbi javadalmát (côngrua).” Egy másik művében, másutt dr. Azevedo 1568-ra teszi az alapítás évét.

Nem áll rendelkezésünkre elegendő adat ahhoz, hogy teljes pontossággal meghatározzuk, mikor jött létre ez az egyházközség. Úgy véljük azonban, hogy legalább önálló lelkészségként (curato) korábban keletkezhetett, mint az említett időpontban. Más ilyen lelkészségek is működtek ebben az egyházmegyében: csaknem teljesen független egyházközségek voltak, saját polgári és vallási élettel. A plébániai levéltárban talált legkorábbi bejegyzések 1557-ből valók, és ettől kezdve rendszeresen vezették a keresztelések és házasságkötések anyakönyvét. Ez arra enged következtetni, hogy az önálló lelkészség éppen ebben az évben jött létre. Később végleg plébániai rangra emelték, de ennek évét ma már nem lehet megállapítani. Ebben a püspökségben léteztek független lelkészségek, sőt olyan misealapítványok (capela) is, amelyeknek önálló oltárjövedelmük és „lelkipásztori feladatokat ellátó káplánjaik” voltak. Ezek később mind egyházközséggé alakultak, pontosabban belőlük eredtek az egyházközségek. Állításunk mellett tehát igen nagy valószínűség, hogy ne mondjuk: teljes bizonyosság szól: 1557-ben jött létre a lelkészség, amelyet 1566 körül végleg plébániai rangra emeltek.

Az anyakönyvekből tudjuk, hogy 1557 és 1559 között Gonçalo Jorge Rodrigues atya volt az első pap, aki itt plébániai feladatokat látott el. Tisztségének rangját azonban egyszer sem jelölte meg. Utódja, Francisco Afonso, aki 1559-től 1569-ig szolgált, mindig lelkésznek (cura) nevezte magát, akárcsak több későbbi pap. Különös, hogy a plébánia megalakulása után is – amely, mint egy több helyen idézett, 1574-es iratból kitűnik, kétségkívül 1574 előtt történt – az itt lelkipásztori szolgálatot végző papok közül némelyek továbbra is lelkésznek nevezték magukat. Mások hol lelkésznek, hol plébánosnak, mint az 1585 és 1586 között szolgáló Afonso Lopes.

Az egyházközség legkorábbi plébánosai Gonçalo Jorge Rodrigues, Francisco Afonso, Miguel Rodrigues, Manuel Lopes, Vicente Afonso, Afonso de Leme, Antonio Lopes, Domingos Fernandes és Fernão Gomes voltak; valamennyien a 16. században szolgáltak.

Az itt működő papok javadalmának összegét csak 1574-től tudjuk megállapítani, mégpedig a szigetcsoport egykori királyi kincstári hivatalának (Provedoria da Fazenda Real) általános mutatójában idézett okiratok alapján. Erre a mutatóra már többször hivatkoztunk.

A népesség növekedése és az ezzel járó plébániai teendők arra indították Luís de Figueiredo e Lemos megyéspüspököt, hogy lelkészség létesítését kérje ebben az egyházközségben. Kérelmének II. Fülöp 1602. október 29-i királyi rendelete adott helyt: engedélyezte a lelkészi állás létrehozását, amelyet Domingos Brás atya töltött be. Fizetése kezdetben évi 20 000 réis készpénz és egy pipa bor volt. Ezt a javadalmat az 1609. augusztus 14-i királyi rendelet egy moio búzával növelte. A már idézett, 1845. március 26-i törvény az egyházközség lelkészségének javadalmát 20 000 réis készpénzben, 1 pipa és 15 almude borban, valamint 1 moio és 30 alqueire búzában állapította meg. Az 1911. április 20-i rendelet eltörölte az addigra évi 130 620 réis összegű javadalmat.

Okunk van feltételezni, hogy a lelkészeket egy bizonyos időszakban királyi kinevezéssel állították hivatalba. Fernão Gomes lelkész ugyanis „a király által kinevezett lelkész”, illetve „megerősített lelkész” megjelöléssel írta alá a nevét. Ismerjük továbbá IV. János 1648. december 18-i királyi rendeletének említését is: ebben Francisco de Gouveia atyát jelölték ki az egyházközség lelkészének.

Amint fentebb már említettük, a 16. század közepe táján egy Páduai Szent Antal tiszteletére szentelt kápolnában jött létre e plébánia, vagy legalábbis egy önálló lelkészség székhelye. A kápolna eredetileg bizonyára egy benépesített birtokhoz (fazenda povoada) tartozott. Lehetséges, hogy az egyházközség létrehozása előtt saját káplánja volt, ahogyan hasonló körülmények között általában történt. A kápolnáról nevezték el a településrészt (sítio), majd a plébániát is; építésének éve nem ismert.

Az évek során a kápolnát többször átalakították és bővítették. A számottevően gyarapodó lakosságnak azonban már kicsinek bizonyult, ezért nagyobb templomot kellett építeni. A mai plébániaház és a közút közötti területet választották ki, amely a papföldhöz (passal) tartozott; ezt az akkori plébános, António Afonso de Faria atya engedte át a célra. A templom a 17. század első negyedében épült. 1665 és 1682 között kibővítették a szentélyét, megépítették az Oltáriszentség és a Tisztítótűzben szenvedő lelkek kápolnáját, és más jelentős fejlesztéseket is végeztek. Nem volt szűkös templom: 6 oltára volt, belsejét pedig gazdagon díszítette aranyozott fafaragás (talha dourada). Egy 1756-os vizitációs rendelkezés (provimento) díszítése alapján „gazdag templomnak” nevezi, ám ugyanez a rendelkezés már akkor „réginek és aránytalannak” mondja a „hat oltárt”.

Feltételezzük, hogy a 17. század végén vagy a következő század elején jelentős újjáépítési vagy bővítési munkákat végeztek a régi templomon. A szigeten működött egykori Királyi Kincstári Hivatal (Provedoria da Real Fazenda) nyilvántartásának általános mutatójában ugyanis utalást találtunk az 1711. szeptember 9-i királyi rendeletre, amely elrendelte a Santo António-templom 2 233 920 réisre becsült építési munkáinak folytatását. Nincsenek adataink annak megállapításához, hogy a munkálatok a költségvetés szerint fejeződtek-e be, az azonban bizonyos, hogy az egyházközség régi plébániatemplomát különböző időszakokban jelentősen javították. A jelenlegi templom építésekor, 1785-ben elkezdték lebontani a régit. Az Oltáriszentség (Santíssimo Sacramento) kápolnája megmaradt, és 1789-ig a plébánia székhelyéül szolgált. A plébános lakóháza mellett ma is áll egy faldarab, amely a hagyomány szerint a régi templomhoz tartozott.

A lakosság folyamatos gyarapodása és az a romos állapot, amelybe az 1748-as földrengés a templomot juttatta, már akkor egy új, nagyobb templom építését indokolta. A földrengésről készült korabeli beszámoló így ír: „A Santo António-templom homlokzatán több repedés van; a főkapu faragott kövei (cantaria) elmozdultak egymástól, a templomhajó falai több helyen megrepedtek, akárcsak a kiszolgáló helyiségek falai. A legaggasztóbb a mennyezet, amely súlyosan megrongálódott.”

Bár a templom súlyosan megrongálódott, és akkori plébánosa, dr. António Pereira Borges fáradhatatlanul igyekezett újjáépíttetni, az új templom építése csak 1783-ban, vagyis 35 évvel a nagy földrengés után kezdődött meg. Helyéül egy, a régi templommal csaknem szomszédos földparcellát választottak. A hagyomány szerint az ásás során nem találtak elég szilárd talajt a falak alapozásához, ezért nagy gesztenyefatörzseket fektettek az alapokba, és ezekre helyezték az új templom falait tartó első kőtömböket. Ez Madeirán újdonságnak számíthatott, mert ott a talaj kis mélységében rendszerint szilárd földet találnak. Másutt azonban a talaj természete miatt ehhez és hasonló eljárásokhoz kell folyamodniuk.

Az építkezés hat évig tartott; 1789-ben nyilvánították befejezettnek, bár a templom belső díszítésén, különösen az oltárokon még évekig dolgoztak. A munkálatok kezese és felügyelője António Francisco da Cruz Camacho hadnagy volt, aki 1815. augusztus 21-én halt meg az egyházközség Ladeira (’lejtő’) településrészében. A szentély boltíve alatt temették el. Sírkövén ez a felirat olvasható: „António Francisco da Cruz Camacho hadnagy, felesége, gyermekei és örökösei sírja. Ő volt e templom építésének kezese és felügyelője; az építkezés 1783-ban kezdődött és 1789-ben fejeződött be.” Mindig a legnagyobb odaadással és önzetlenséggel dolgozott a munkálatok előmozdításán, amelyek olykor – rajta kívül álló okokból – igen lassan haladtak. Emlékét nagy hála illeti azért a rendkívüli buzgóságért, amellyel az új templom teljes befejezését szolgálta.

A homlokzaton, a főkapu fölött egy tábla áll a következő felirattal: Antonio Lusitanorum Protectori Templum Dedicat Aug. Reg. Maria Prima Illius Liberalitatem Efundentibus Suis In Hac Insula Ab Aerario Ad Ministris. Anno MDCCLXXXIII. (A portugálok oltalmazójának, Antalnak szenteli e templomot I. Mária felséges királynő; bőkezűségét a szigeten szolgáló kincstári tisztviselői közvetítik. Az 1783. évben.) Bár az új templomban 1789-ben megkezdődtek az istentiszteletek, belső kialakításának végleges befejezése még hosszú éveket vett igénybe. A Nossa Senhora de Guadalupe tiszteletére emelt kápolnán csak 1798-ban fejezték be a munkát; a szentély 1801-ben sem volt még egészen kész, az Oltáriszentség-kápolnát pedig csak a 19. század elején fejezték be.

1880-ban José Silvestre Ribeiro tanácsos, e kerület polgári kormányzója utasítására jelentős munkálatokat végeztek a templomon. Elsősorban a szentély padlóját fektették le, kijavították a falakat és a tornyokat, újracserepezték az egész templomot, és más kisebb javításokat is elvégeztek. A kézmosó helyiségében és a templom más mellékhelyiségeiben már 1852-ben is végeztek viszonylag jelentős javításokat.

A harangtornyokat korábban sohasem fejezték be. 1880-ban Feliciano Teixeira kanonoknak, Madeira parlamenti képviselőjének sikerült megszereznie a központi kormánytól a tornyok megemeléséhez és végleges befejezéséhez szükséges összeget. A munkálatokat csak 1883-ban végezték el és fejezték be. A tornyok csúcsait nem építették kellően szilárdra: egy erősebb széllökés 1899. március 8-án ledöntötte a déli torony csúcsát, az északiét pedig le kellett bontani, mert nem volt elég ellenálló.

Ebben a plébániatemplomban Nossa Senhora de Guadalupe tiszteletére szentelt kápolna található. Az egyházközségben igen régi hagyománya van annak, hogy a Boldogságos Szűzanyát ezen a néven tisztelik. A kápolna megépítése elsősorban Manuel J. Pereira de Sousa lelkész érdeme. Nemcsak szép díszítéssel látta el, hanem egy 1805. július 14-én kelt pápai brévét is szerzett, amely teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik Nossa Senhora de Guadalupe ünnepén felkeresik a templomot.

Ehhez a plébániához tartozik Szent Maurus, Imádságok Boldogasszonya, Nossa Senhora do Populo, Keresztelő Szent János és Szent Anna, Oltalmazó Boldogasszony, valamint a temető kápolnája; ezekben ma is miséznek. A Szent Fülöp-kápolnát már nem használják istentiszteletre, a Santa Maria Madalena-kápolna pedig romokban áll. Nossa Senhora da Quietação, Santa Quiteria és Nossa Senhora das Brotas kápolnájának már nyoma sem maradt. E kápolnák mindegyikével foglalkoztunk művünk más részeiben. A jezsuiták egykori tulajdonában álló, Pico do Cardo településrészen található Nossa Senhora do Populo-kápolnáról és Boldog Inácio de Azevedo itteni tartózkodásáról már írtunk az Elucidário I. kötetének 110., valamint II. kötetének 187. oldalán.

A Keresztelő Szent János és Szent Anna-kápolna a Quinta do Trapiche nevű quintán (vidéki birtokon, kúriával) áll, amelyhez egy kitűnő vidéki ház is tartozik. A birtok Dona Maria Paula Regóé volt, a régi Gouveia Rego-hitbizomány (morgadio) örököséé; a quinta korábban ehhez a hitbizományhoz tartozott. Az egyházmegye utóbbi főpapjainak nyári rezidenciájaként szolgált, néhány évvel ezelőtt pedig átmenetileg az egyházmegyei szeminárium működött benne. A vidéki birtokot és épületeit elmegyógyintézetté kívánják átalakítani; az Istenes Szent János-rend néhány ápolója már hozzá is fogott az előkészítő munkához (1921).

Az egyházközség főbb településrészei: Casas Próximas, Romeiras, Courelas, Quinta das Freiras, Terra Chã, Jamboto, Fontes, Ladeira, Chamorra, Encruzilhadas, Vasco Gil, Casas, Casa Branca, Boliqueme, Barreira, Trapiche, Curral Velho, Laranjal, Lombo dos Aguiares, Pomar do Miradouro, Ribeira Grande, Lugar do Meio, Salão, Álamos, Penteada, Quinta do Leme, Madalena, Levada do Cavalo, Pilar, Pico dos Barcelos, Santo Amaro, Tanque, Alecrins, Preces, Pinheiro das Voltas, Santa Quiteria, Pico do Cardo, Três Paus, Viana, Ribeiro dos Socorridos és Fajã. Közülük sokból tágas, meglepő kilátás nyílik. Külön említést érdemel Pico dos Barcelos: néhány évvel ezelőtt Funchal lakóinak túlnyomó többsége még szinte egyáltalán nem ismerte. Ma viszont az újonnan épült útnak (1921) köszönhetően, amelyen könnyen elérhető a csúcs hegygerince, a Funchal városán és községén (concelho) belüli kirándulások kötelező állomásává vált. Aligha telik el nap anélkül, hogy jelentős számú autó fel ne kapaszkodna oda, különösen a turisták látogatásakor. A magaslatról Madeira páratlan tájának egyik legcsodálatosabb részlete tárul fel.

Néhány mozgó iskola mellett a plébánián kilenc állami elemi iskola működik Madalena, Casas Próximas, Salão, Terra Chã, Lombos dos Aguiares, Trapiche, Encruzilhadas, Chamorra és Romeiras településrészen. Santo António a sziget legnépesebb egyházközsége: a legutóbb közzétett népszámlálás szerint 8839 lakosa van (1921).

Az egyházközség egyik jelentős újabb fejlesztése a Largo das Maravilhas térről a plébániatemplomhoz vezető út kiszélesítése volt. A munkálatok 1914. november végén kezdődtek, és még nem fejeződtek be teljesen (1921).

1914 márciusában Paróquia de Santo António do Funchal címmel kis, kéthetente megjelenő folyóirat indult. Összesen 46 száma jelent meg, és az egyházközség történetéről is közölt ismertetést.

Nem hagyhatjuk említés nélkül az egyházközség plébániatemplomában 1922 és 1928 között végzett jelentős fejlesztéseket. Ezekre több mint háromszáz conto de réis-t (conto: egymillió réis) fordítottak, amelyet a hívek nyilvános gyűjtésen adtak össze. A fejlesztéseket egy pompás óra egészítette ki a harangtorony egyik tornyán. A nagylelkű adomány Henrique Hinton jótevő iparostól származott, és az óra kiváló szolgálatot tesz e népes egyházközségnek.

Ezekről a számottevő fejlesztésekről bővebben a Paroquia de Santo Antonio da Ilha da Madeira című, 230 oldalas könyv szól. A kötet az egyházközség részletes történeti monográfiáját tartalmazza, amelyet az Elucidário egyik társszerzője írt.

A helyi sajtóban és a kerület felsőbb vezetésében többször felmerült Santo António egyházközségének két önálló plébániára osztása. Erre a lakosság folyamatos növekedése és az egyházközség területének terjeszkedése adott okot: a lakott terület egyre messzebbre nyúlik fel a környező hegyoldalakon. A két plébánia találó neve Santo Antonio de Cima és Santo Antonio de Baixo lenne. Az előbbi központja „Boliqueme” vagy „Encruzilhadas”, az utóbbié „Casas Proximas” településrészen volna. Az elsőnek megközelítőleg 9000, a másodiknak mintegy 6000 lakosa lenne. A tervezett felosztás kétségtelenül előnyös volna a lakóknak; megvalósításának legnagyobb nehézségét egy új plébániatemplom és egy paplak, illetve az egyházi személyzetnek szánt lakóépület felépítése jelentené.