Milícia

Madeira felfedezése és benépesítése idején, írja dr. Azevedo, még tartott a népek katonai szolgálatának feudális korszaka, bár már átalakulóban volt: „a fegyverviselés kevesek kiváltsága, szinte mindenki más számára pedig kötelezettség volt”. „Minden donatárius (donatário) – folytatja a szerző – a maga kapitányságában vezér, kapitány volt. Alá tartoztak azok a nemesek, akik tőle kaptak földet sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) formájában; a nemeseknek, vagyis földesuraknak pedig az alacsonyabb rangú telepesek. Békeidőben a földjeiken dolgozó, szinte röghöz kötött bérlők voltak, hadba vonuláskor pedig fegyveres szolgálatra kötelezett emberek.”

A feudális korszakot az az időszak követte, amelyet dr. Azevedo királyinak nevez. A király magához vonta a jogot, hogy hadra fogható alattvalóitól katonai szolgálatot követeljen: „megfosztotta a donatáriusokat és a nemeseket katonai kiváltságaiktól, s csak a terheket hagyta meg nekik”.

Az első oklevél, amelyben a király közvetlenül követelt katonai szolgálatot Madeira nemeseitől és népétől, 1500. március 25-én kelt. Arra szólította fel őket, hogy kísérjék el egy afrikai hadjáratra. João Gonçalves da Câmara donatárius azonban tisztelettel tiltakozott a központi hatalom utasításai ellen, olyan régi jogokra hivatkozva, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Még ugyanabban az évben újabb levél jelent meg: visszavonta az előzőt a szigetre vonatkozó részében, és elrendelte, hogy lakói ne hagyják azt „kíséret nélkül”, hogy szükség esetén őrizni és védeni tudják.

Az uralkodó talán még nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy megszilárdítsa a királyi hatalmat a szigeten, ezért egy ideig engedett a donatáriusnak. Ez azonban nem tartott sokáig: a király 1509. május 12-én Évorából küldött levélben elrendelte, hogy Funchal városának nemesei, lovagjai, fegyvernökei, előkelő polgárai (homens bons, községi tisztségre választható tekintélyes lakosok) és köznépe szerezzen fegyvert és lovat, mivel szolgálatuk bármikor szükségessé válhat.

Ez az oklevél nem tekinthető a modern madeirai milícia alapító iratának: csupán a nép felfegyverzését rendelte el, katonai szervezetet nem hozott létre. Megjelenésétől számíthatjuk viszont azoknak az erőknek a királyi hatalom alá rendelését, amelyekkel a sziget hozzájárulhatott az ország védelméhez.

A lakosok őrszolgálatot láttak el olyan kis erődített házakban, amelyeket kifejezetten a tenger támadásainak kivédésére és a rajtaütések megelőzésére építettek. Dr. Álvaro de Azevedo szerint ezek az őrségek többek voltak a később területi milícia (ordenanças) néven ismert szervezet előfutárainál: kisebb eltéréssel maguk alkották a területi milíciát. Létrehozásuk ezért a madeirai milícia történetében a feudális és a királyi korszak közötti határt jelöli.

Az őrségeknek Sebestyén király 1567-ben szabályzatot (regimento) adott. Jóval korábban, 1515-ben már tüzérek is voltak itt, akik ekkor kiváltságokat kaptak. 1532-ben a szigetre kineveztek egy, a muskétások élén álló anadel-mor-t (a muskétások vagy számszeríjászok főparancsnoka); később felhatalmazást kapott arra, hogy a mezővárosokba és más településekre muskétásokat nevezzen ki. Az 1497. március 2-i királyi rendeletből (alvará) pedig kitűnik, hogy Madeirán már ezt megelőzően is működött fegyverház, ahol fegyvereket készítettek.

Az 1570. december 10-i szabályzat szerint a területi milícia századokra tagolódott, amelyeket főkapitányságokba fogtak össze. Dr. Azevedo szerint minden főkapitányságnak volt egy főkapitánya, aki parancsnokként szolgált, egy főstrázsamestere (sargento-mor, őrnagyi rangú törzstiszt), aki a helyettese volt, később pedig egy segédtisztje is. Minden kapitánysághoz tartozott egy kapitány és egy hadnagy – királyi kinevezés nélkül –, továbbá egy őrmester, egy poroszló (meirinho), egy jegyző (escrivão) és tíz rajvezető. A donatáriusok, illetve azokon a birtokokon, ahol volt ilyen tisztség, a várkapitányok hivataluknál fogva főkapitányok voltak. Másutt a tanács választotta meg őket, akárcsak a többi tisztet minden birtokon. Az 1701. október 18-i királyi rendelet azonban a donatárius nélküli birtokokon a választás jogát puszta véleményezésre korlátozta. A kinevezéseket a király, a donatáriusok birtokain pedig maguk a donatáriusok adták ki; visszavonni viszont csak a király vonhatta vissza őket.»

Nem tudjuk, hogy Madeirán a területi milícia századaiban megvolt-e minden tisztség, amelyet a szabályzat előírt. Több dokumentumból azonban kitűnik, hogy szolgáltak itt kapitányok, főstrázsamesterek és a főkapitányok mellett segédtisztek is. A szigeten már 1575-ben is létezhetett területi milícia, mert ebből az időből fennmaradt egy okirat, amely a funchali főstrázsamester zsoldjának emeléséről rendelkezik. Dr. Azevedo úgy véli, hogy a korábban említett őrszemek később beolvadtak a területi milíciába.

A korábban említett tizennégy főkapitányságon kívül a szigetcsoportnak a 19. század elején volt egy első vonalbeli tüzérzászlóalja hat századdal és 727 fővel, egy kisegítő tüzérzászlóalja tizenöt századdal és 2171 fővel, valamint három milíciaezrede. Ez utóbbiak Calheta, Funchal és São Vicente ezredei voltak, egyenként tíz századdal és mintegy 800 fővel. Az első vonalbeli tüzérzászlóalj kivételével mindegyik alakulat milícia volt. A kisegítő tüzérség és a három milíciaezred alkotta a madeirai csapatok második vonalbeli haderejét (segunda linha, tartalékos milícia), a területi milícia pedig a harmadik vonalat.

A szigetcsoport milíciaalakulatai közül Porto Santónak (’szent kikötő’) csak egy, 1805-ben létrehozott, négy századból álló tüzéralakulata volt.

II. Fülöp a tomari Cortes kérésére megszüntette a területi milíciát, amelyet 1623-ban újra felállítottak. Úgy tűnik azonban, hogy a feloszlatását kimondó rendelkezést Madeirán nem alkalmazták: ott a területi milícia az 1821. augusztus 22-i rendelet és törvény (carta de lei) hatálybalépéséig fennmaradt. Ezek ismét feloszlatták a területi milíciát és a milíciát is. Az 1823. július 13-i törvény mindkettőt visszaállította; végleg csak az 1832. július 14-i és 20-i rendeletek szüntették meg őket. Ezeket a szigeten csak a liberális kormányzat 1834-es kikiáltása után hajtották végre.

A Manuel Saldanha de Albuquerque főkapitány (capitão-general, Madeira katonai kormányzója) által 1754-ben a kormánynak benyújtott jelentésből, valamint a milíciának Madeira miguelisták általi 1828-as elfoglalásában játszott szerepéről megjelent beszámolókból kitűnik, hogy e csapatokat akkoriban sem fegyelmük, sem katonai vitézségük nem tette kiválóvá. Pedig éppen ezek a tulajdonságok jellemezték azokat a milíciákat, amelyek a donatáriusok idején az afrikai, mórok fenyegette erődített városaink segítségére siettek, és azokat is, amelyek régebben olykor megvédték a szigetet külső ellenségeinek támadásaitól.

Bár a 18. és 19. századi milíciák szervezete tekintélyesnek látszott, Madeira és Porto Santo szigetére ebből az intézményből – írja dr. Azevedo – csak „a karikatúrája és a hatalmaskodása jutott el. Végül kapitány urak, hadnagyok és zászlósok egész hada maradt utána; rangjuk a vidéki településeken még ma is hiú emlék, és a megkülönböztetés, valamint a megbecsülés tiszteletben tartott jogcíme”.

A 19. század első negyedében a területi milícia fő vezetőit, a főkapitányt (capitão-mor, a helyi milícia parancsnoka) és a főstrázsamestert a tanács nevezte ki. Olyanokat választottak, „akik a tanácsképes polgárok (pessoas da governança) és a nemesség közé tartoznak, vagyonosak és jó keresztények”. A funchali kapitányság utolsó főkapitánya Luís Teixeira Doria hitbizományos (morgado), utolsó főstrázsamestere Aires de Ornelas Cisneiros hitbizományos volt; mindkettőjüket 1828-ban nevezték ki.

A kapitányok és a főstrázsamesterek mentesültek a városi vezetőréteg (governança, a városi tisztségre választható előkelők) tisztségeinek viselése alól: nem kellett városi tanácsosként (vereador), vásárfelügyelőként (almotacé) stb., stb. szolgálniuk.