Ponta Delgada (egyházközség)

(Egyházközség.) Nem könnyű megállapítani ennek az egyházközségnek (freguesia) a valódi néveredetét. Egy művelt ember, aki néhány évig ott élt, és alapos kutatásokat végzett, arról tájékoztat bennünket, hogy az elnevezés Antonia Delgadától származik. Ő Antonio Gonçalves de Castro kapitány özvegye volt, és 1606. október 8-án hunyt el. Ezzel az állítással szemben azonban több, a 16. századból származó királyi rendeletet hozhatunk fel. Közülük a legrégebbi 1552-ből való; a régi királyi kincstári hivatal (Provedoria) könyveiben őrzik őket, és közvetlenül említik a Ponta Delgada (’keskeny fok’) egyházközséget. Gaspar Frutuoso is Ponta Delgadának nevezte 1590-ben. Mint írta, „azért hívják így, mert ott van egy nagyon veszélyes átkelő: két farönkön kell átjutni, amelyek egyik sziklafaltól a másikig érnek, a tenger pedig olyan mélyen van alattuk, hogy szem elől vész”. Az sem éppen kielégítő magyarázat, hogy egy tenger fölé magasodó, szűk és veszélyes átjárót Ponta Delgadának nevezzenek.

Ezt a falut (lugar, a mezővárosnál alacsonyabb településrang) a betelepítés kezdetén az Úr Jézus (Senhor Jesus) nevén hívták az ott álló, e titulusú kápolna miatt. A plébánia megalapítása után is ismerték ezen a néven, de kétségtelen, hogy a 16. század közepétől elterjedt a Ponta Delgada név, amelyen később ismertté vált.

Manuel Afonso de Sanha Madeira legkorábbi telepeseinek egyike volt. 1469-ben kiterjedt sesmaria-földeket (sesmaria: királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) kapott Ponta Delgada és Ribeira das Vacas (’tehenek patakja’) között. Megalapította a Senhor Bom Jesus-kápolnát, amely egy benépesített birtok (fazenda povoada) központja lett. Ennek lakói alkották a későbbi plébánia népességének első magját.

A Ponta Delgada-i egyházközséget valószínűleg a 16. század második negyedének vége felé hozták létre, legalábbis önálló lelkészségként (curato). A sziget északi partvidékének egyik legrégebbi egyházközsége. Központja a Senhor Bom Jesus-kápolna volt. Építésének éve nem ismert, de aligha épülhetett sokkal később a 16. század első éveinél, mivel alapítójáról azt tartják, hogy 1507-ben halt meg. 1636-ban javításokat és átalakításokat végeztek rajta, 1700 körül pedig jelentősen kibővítették. A 19. század elején újra felújították, és az egyházmegye egyik legszebb temploma lett. Külön említést érdemel a szentély, az Oltáriszentség-kápolna és a sekrestye. 1908. július 12-én heves tűzvész pusztította el teljesen a templomot, romhalmazzá változtatva. Elsősorban az akkori plébános, Casimiro Augusto de Freitas e Abreu atya fáradhatatlan erőfeszítéseinek és határtalan odaadásának köszönhetően 1910-ben megkezdték az újjáépítését. A templomot 1919-ben ünnepélyesen felszentelték.

1847. december 30-án éjjel jelentős lopás történt ebben a templomban: számos ezüsttárgyat vittek el, ami az egész szigeten nagy feltűnést keltett. A tetteseket megtalálták, és az ellopott tárgyak nagy részét visszaszolgáltatták.

A Ponta Delgada-i lelkészséget – amely talán a Machicó-i egyházközségtől függött – csak 1577 körül emelték véglegesen plébániává. Első plébánosa António Lopes atya volt; őt a plébániai szolgálatban Belchior de Insola, Rodrigo Afonso, Aleixo, Gil atya stb. követte. Az 1552. február 3-i királyi rendelet (alvará) évi 2000 réis-sel (réis: régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) egészítette ki a lelkész (cura) javadalmát, amely akkor évi 6000 réis és 1 ezüstmárka (marco de prata, kb. 230 g ezüst) volt. Az 1577. február 28-i királyi rendelet a vikárius fizetését évi 20 000 réis-re, az 1581. június 2-i rendelet pedig 25 000 réis-re emelte. Az 1588. december 12-i rendelet ugyanezt a fizetést évi 16 000 réis-ben, továbbá egy moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búzában és egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) borban állapította meg.

Ennek az egyházközségnek a területe a jelenleg hozzá tartozó földeket és a mai Boaventura (’jó szerencse’) plébánia területét is magában foglalta. Az 1733. február 4-i királyi rendelet lelkészséget hozott létre a Boaventura-i egyházközségben; központja a Capela de Santa Quitéria (Szent Quiteria-kápolna) lett. Erről részletesebben az e községnek szentelt szócikkben, művünk I. kötetének 154. oldalán olvashatunk.

A Senhor Bom Jesus-kápolna régi búcsú központja volt, amely ma is a sziget leglátogatottabbjai közé tartozik. Tudomásunk van arról, hogy már 1577-ben is megtartották; így ez a nálunk rendezett legrégebbi búcsú. A Ponta Delgada-i Úr Jézus, a Nossa Senhora do Monte (Monte-i Szűzanya) és a Machicó-i Csodák Ura (Senhor dos Milagres) búcsúja az egyházmegye legrégebbi, leglátogatottabb és legjellegzetesebb búcsúi közé tartozik.

Ebben az egyházközségben áll a háromkirályok (Reis Magos) kápolnája, amely a Carvalhal (’tölgyes’) családé volt. Egykor kápolna állt Santo António tiszteletére Pico (’csúcs’) településrészén, egy másik pedig Ladrilhos (’padlólapok’) településrészén; ezekről művünk más részében szólunk.

Ennek az egyházközségnek egykori lakója volt António de Carvalhal, aki 1598. július 15-én itt halt meg. Gaspar Frutuoso ezt írja róla: „Személyében éppoly lovagias, mint amilyen bátor ember; természeténél és nagy erényénél fogva nemes és nagylelkű. Nagylelkűségével akkora hírnévre tett szert, és annyira megnyerte az emberek jóindulatát, hogy engedelmeskednek neki. Ha szükség volna rá, egyetlen hívó szavára ötszáz embert gyűjtene maga köré az északi vidékről, hogy szolgálatára legyenek bármely hadi vállalkozásban – ahogyan ez már meg is történt – vagy más ügyben. Nem ok nélkül: háza minden szegénynek menedék és befogadóhely, az utazóknak szállás, végül pedig oltalom a rászorulóknak. Így egész vagyonát – amelyből sok van ezen a vidéken – ezekre a tettekre fordítja. Házában évente harminc moio búza fogy el, nem számítva azt a sokat, amelyet kölcsönad, s amellyel a szükséget szenvedőket segíti; mindezt saját földje terméséből takarítja be.” A szigetek történetírója ezután részletesen elbeszéli António de Carvalhal számos hőstettét, valamint erejéről és bátorságáról tanúskodó epizódokat, amint az a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) 101. és 102. oldalán olvasható.

Ponta Delgada egyházközségét egykor „észak udvarának” nevezték, mert sok régi nemesi családnak állt itt háza: ezek a családok itt éltek, vagy az év jelentős részét itt töltötték. Több hitbizomány székhelye is itt volt. Manuel Afonso de Sanha alapította a Ribeiro do Pêso és a Ribeira do Inferno (’pokol-patak’) hitbizományait.

Nemegyszer felvetődött, hogy a község (concelho) és a bírósági kerület (comarca) székhelyét São Vicentéből ebbe a plébániába helyezzék át. Több bíró már felhívta a központi kormány figyelmét a változtatás szükségességére és előnyeire.

A legfontosabb mezőgazdasági termény a szőlő és a cukornád; két üzemben égetett szeszt (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) készítenek. A plébánia öntözését elsősorban a Levada Grande (’nagy’) nevű levada (öntözőcsatorna) szolgálja, amely a Ribeira dos Moinhos (’malmok’) patakból veszi a vizét, és áthalad Boaventura egyházközségének egy részén.

Az egyházközségben két állami elemi iskola működik, egy a fiúk és egy a lányok számára. Van továbbá egy 1905 októberében megnyitott távíróállomása, és itt van annak az orvosi körzetnek a székhelye, amelyhez Boaventura plébániája is tartozik (1921).

Kikötőhelyének forgalma viszonylag jelentős: Ponta Delgada mellett Boaventura és Arco de São Jorge egyházközségét is szolgálja. Itt érnek véget azok a hajóutak, amelyeket a parti gőzösök Funchalból indulva felváltva kelet és nyugat felé haladva tesznek meg a sziget északi partjáig.

Az egyházközség hegyei között található a Topo (’tető’) nevű elbűvölő településrész, ahonnan tágas, meglepő panoráma tárul fel.

Ebből a plébániából származik Gonçalves de Freitas vikomtja, valamint António Gonçalves de Freitas és Francisco António de Abreu tanácsos (lásd ott).