São Vicente (egyházközség)

Kétségkívül ez Madeira északi részének legjelentősebb, legnépesebb és legnagyobb kiterjedésű egyházközsége (freguesia). A sziget északi partjának egyetlen mezővárosát (vila) itt hozták létre a 18. század közepén. A település 1835 óta egy község (concelho), 1875 óta pedig egy bírósági kerület (comarca) székhelye is (1921).

Ma már lehetetlen megközelítő pontossággal meghatározni, hogy mikor kezdődött a ma ehhez a plébániához tartozó földek benépesítése és művelésbe vonása; ugyanez igaz a szigetcsoport egyházközségeinek nagy többségére. Könnyen belátható, hogy az északi parton nem a felfedezést közvetlenül követő években indult meg a földművelés és az erdők ezzel járó irtása. Az első telepesek a sziget déli részén bőségesen találtak termékenyebb földet és enyhébb éghajlatot: ott fejthették ki tevékenységüket, és ott adhatnak teret vállalkozó szellemüknek. Ahogy nőtt a telepesek száma, és elterjedt a föld figyelemre méltó termékenységének, valamint a termesztett növények bőséges hozamának híre, a földbirtokosok pedig az afrikai rabszolgákban megtalálták földjeik megművelésének legfőbb segítőit, miközben a cukorgyártás a gazdagság jelentős forrásává vált, a betelepülés egyre távolabbi völgyekre, hegyhátakra és a belső hegyvidék lejtőire terjedt ki. Olykor még nehezen járható, szinte megközelíthetetlen helyeket is felkerestek.

Azt állítják, hogy a sziget északi részén először Faial és Porto da Cruz (’a kereszt kikötője’) földjeit vették művelésbe. Feltételezhető azonban, hogy velük egy időben más északi területeken is megindult a földművelés, különösen Ponta Delgadában, São Vicentében, Seixalban és Porto Monizban.

“

„São Vicente egyházközségét – írja a Saudades jegyzetírója – az általunk tanulmányozott kéziratok 1440-ben alapítottnak tartják. Ez azonban legfeljebb az első templom felépítésére és a kápláni tisztség létesítésére vonatkozhat, hiszen Machico plébániáját, a kapitányság legfőbb plébániáját is csak 1450-ben hozták létre. Úgy véljük tehát, hogy São Vicente egyházközségének alapítása néhány évvel későbbre tehető.” E tekintetben a legcsekélyebb kétség sem maradhat, ha gondosan megvizsgáljuk a sziget déli részén fekvő legjelentősebb egyházközségek létrehozásának időpontját. Véleményünk szerint ezt a plébániát csak a 15. század utolsó negyedében hozták létre.

Gaspar Frutuoso 1590-ben ezt írta erről a plébániáról: „Ponta Delgadától egy légua távolságra fekszik São Vicente egyházközsége, kétszázötven háztartással (fogos, szó szerint „tűzhely”), kiterjedt gabonatermő földekkel és állattenyésztéssel; bőven terem ott gesztenye, dió és más gyümölcs; sok a szőlő, bőséges a víz, és két vízimalom is van.” Az 1575. szeptember 18-i királyi rendelet (alvará régio) évi 25 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) fizetést állapított meg a plébánosnak. Ezt az 1589. április 20-i királyi rendelet 25 000 réisre, fél moióra (moio: gabonaűrmérték, 60 alqueire) való búzára és egy negyednyi borra emelte; egy ugyanazon hónapban és évben kiadott rendelet pedig további fél moio búzával és egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) borral egészítette ki.

Dr. Rodrigues de Azevedo téved, amikor azt állítja, hogy ennek az egyházközségnek csak plébánosa (vigário) volt. Az általa idézett Memórias do Estado Eclesiástico, amelyet most mi is megvizsgáltunk, megemlíti az 1606. január 2-i királyi rendeletet, amely létrehozta a lelkészséget (curato). Ugyanezt az okiratot a királyi kincstári hivatal (Provedoria) általános tárgymutatója, az Índice Geral da Provedoria is idézi, amelyhez már oly sokszor fordultunk. Az említett rendelet évi 20 000 réis javadalmat (côngrua) állapít meg a lelkész (cura) számára.

A sziget lakóinak kényelmére São Vicente plébániája lett egy esperesi kerület (vigairaria da vara), vagyis egy esperesi kerület (arciprestado) székhelye. A kerületet 1812. szeptember 2-án Dom Frei Joaquim de Meneses e Ataide megyés főpásztor hozta létre. Első esperese Francisco Borges de Sousa e Melo atya lett, aki akkor az egyházközség plébánosa volt; joghatósága kiterjedt „ugyanazon mezőváros és körzete valamennyi plébánosára, papjára és más személyére”. A helynök 1814. január 14-i rendelkezése (provisão) ezt a joghatóságot Porto Moniz, Ribeira da Janela és Seixal egyházközségére is kiterjesztette, mivel úgy értesült, hogy „gyakran jobb, ha az említett mezővárosba mennek, mint Calhetába (’kis öböl’)”. Nem tudjuk, pontosan mi tartozott az esperes feladatai közé, sem azt, mikor szűnt meg e tisztség gyakorlása. Annyi bizonyos, hogy ilyen egyházi elöljáró már néhány évtizede nincs. A jelenlegi megyés főpásztor csak egészen nemrég, a hatályos kánonjog adta jogkörével élve hozta létre Funchal, Calheta és São Jorge esperesi kerületét (1921).

Egy Zaragozai Szent Vince tiszteletére szentelt kis kápolnáról kapta nevét előbb a hely, ahol épült, majd az új plébánia. Alapítójának nevét és építésének évét nem ismerjük, de feltehetően az ottani első mezőgazdasági műveléssel egy időben keletkezett. Amikor a 15. század utolsó negyedében létrehozták az egyházközséget, ez a kápolna lett a székhelye. Az idők során bizonyára többször javították és bővítették, ahogyan minden olyan kápolnát, amelyet később plébániatemplommá alakítottak. A Pénzügyi Tanács 1664. január 12-i utasítása elrendelte, hogy a templom bővítésére 560 000 réist fizessenek ki a plébánosnak. A dokumentum szerint a népnek is lehetőségeihez mérten hozzá kellett járulnia ugyanehhez a célhoz. Ebből arra következtethetünk, hogy a mai templomot a 17. század harmadik negyedében bővítették, vagy jelentősen felújították.

Az egyházközségben megtalálható a Rózsafüzér Királynője-kápolna, a Szabadító Szűzanya-kápolna és a Zaragozai Szent Vince-kápolna. A Fájdalmas Anya-kápolna (Nossa Senhora da Piedade) már nem létezik. Ezekről korábban röviden beszámoltunk.

Az egyházközség főbb településrészei: Fajã da Areia, Vila, Terra-Chã, Fontinha, Poiso, Pé do Passo, Passo, Ribeira do Passo, Lanço, Feiteiras, Ginjas, Saramago, Loural, Vargem, Estreito da Vargem, Ribeira Grande, Achada do Til, Achada dos Judeus, Fajã dos Vinhaticos, Aviceiro, Ribeira do Rato, Lameiros, Cascalho, Limoeiro, Laranjal, Pé da Corrida és Cardais.

“

„São Vicente egyházközsége – írja egy művelt ember, aki évek óta ott él – rendkívül magas, csaknem függőleges falú hegyek lábánál fekszik. Ezek a hegyek több tíz kilométeren át óriási falakként veszik körül; csak a tenger felé nyitott. Zord, nagyszabású szépségével Madeira egyik legszebb vidéke. Keleten Ponta Delgadával határos; nyugaton határa a Ribeira do Infernóig (’pokol-patak’) ér, amely természetes választóvonalat alkot Seixal felé. Északon a tenger határolja, délen pedig a Paul da Serra (’hegyi mocsár’) fennsíkja húzódik, és választja el Serra Alvától (’fehér hegység’); a hegyek magas gerincéről lejjebb ereszkedve az Encumeada hágója (encumeada, gerinchágó kilátással mindkét oldalra) található. Földjeit sűrű, dús erdők borítják, tele terebélyes babérfákkal, tilekkel (Ocotea foetens, madeirai babérfa), vinhaticókkal és hangafélékkel. Ezeket ma vitathatatlanul Madeira legszebb erdeinek tartják.

Nálunk egykor igen elterjedt volt, és ma is ismerik és idézik ezt a mondásfélét: „São Vicentéből se szamarat, se bort, se embert.” Ez nemcsak sértő utalás az egyházközségre, hanem nyilvánvalóan súlyos igazságtalanság is lakóinak jellemével, tisztességes életmódjával és nyílt vendégszeretetével szemben. Örömmel emeljük ki mindezt az igazságnak kijáró elismerésként. Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy nagy szatirikus költőnk, Monteiro Teixeira (II. kötet, 390. oldal) 1826-ban tizenöt napot töltött São Vicentében. Onnan verses levelet írt, amely Obras Poéticas című művének 2. kötetében jelent meg. Költői képzeletének, valamint a szatíra és az epigramma iránti erős hajlamának szabad folyást engedve nem éppen dicsérő szavakkal írt az egyházközségről; soraiban azonban világosan inkább a szellemesség vágya látszik, mint a becsmérlésé vagy a bántásé. A plébániának 5462 lakosa van (1921).

1929. március 6-án ez a plébánia súlyos tragédia színhelye lett, amely az egész szigetet mélyen megrendítette. A korábbi bőséges esőzések nyomán nagy kiterjedésű földcsuszamlás történt: a lezúduló föld sok lakóházat magával sodort, és harminckét ember vesztette életét. A katasztrófa a Rosário-kápolnától, az egyházközség lelkészségének székhelyétől nem messze fekvő településrészeken történt.