Szőlőültetvények

Madeirán már 1445-ben termesztettek szőlőt: Alvise Cadamosto, aki abban az évben járt a szigeten, „nemrég telepített szőlőültetvényekről” írt, „köztük a Candiából hozatott malváziáról”. Gaspar Frutuoso szerint Tengerész Henrik honosította meg ezt a szőlőfajtát a szigeten, és nincs okunk kételkedni ebben, bár a dr. Azevedo által idézett Gomes Eanes de Zurara semmit sem ír róla. Az olasz hajós útja a Chronica da conquista e descobrimento da Guiné megírása előtt történt. Ha Zurara nem tudott a szigetre vonatkozó egyes dolgokról, annak oka tehát lehetett az, hogy a szőlőtermesztés akkor még nem volt jelentős; de az is, hogy művében egyszerűen nem tért ki a borokra, míg a virágzó portugál gyarmat „kenyerét, cukrát, mézét, viaszát és fáját” megemlítette.

Dr. Azevedo szerint nemcsak lehetséges, hanem természetes is volna, hogy a firenzei eredetű Acciaioly család Madeirára települve magával hozta a Minoa szigetén fekvő Napoli-di-Malvasia külvárosában termő malváziaszőlőt. Ha azonban igaz, hogy az 1515-ben ideérkezett Simão Acciaioly volt a család madeirai ágának őse, nyilvánvalóan nem ő honosíthatta meg nálunk ezt a szőlőt: Cadamosto már hetven évvel korábban találkozott vele itt. A legvalószínűbb, hogy az első telepesek Tengerész Henrik javaslatára Portugáliából hoztak magukkal néhány ott termesztett szőlőfajtát, természetesen a leghíresebbeket részesítve előnyben. Közöttük lehetett a Candiából és Minoából származó malvázia is, amelyet akkoriban az anyaországban is termeszthettek; ott ma, úgy tűnik, legfeljebb érdekességként található meg.

Tudjuk, hogy Madeirán a szőlőtermesztés ugyanolyan régi vagy majdnem ugyanolyan régi, mint a cukornád termesztése, és hogy Cadamosto idejében a sziget borai már assai buonissimi, azaz igen jók voltak. Dr. Azevedo ezért meglepőnek tartja, hogy a 15. században az adók és a földesúri követelések teljes súlya a cukrot terhelte, míg a borok mentesek voltak minden súlyosabb adótól. Csak a tizedet és egy 1485-ben, „a sziget községének kiadásaira” bevezetett községi illetéket (imposição) kellett utánuk fizetni.

Dr. Azevedo úgy véli, hogy a bor és a cukor korai időszakban tapasztalható eltérő kezelését a bor csekély értéke és gyenge minősége okozta. A fentiek fényében azonban ezt a magyarázatot nem fogadhatjuk el. Valószínűbb, hogy boraink azért mentesültek a gyarmatosítás első időszakában a cukrot terhelő súlyos adók alól, mert nem volt külföldi piacuk, Portugáliában pedig – amely maga is bortermelő ország volt – kevés kereslet mutatkozott irántuk. Ha a madeirai borokra ugyanazokat a terheket rótták volna, mint a cukorra, az tönkretette volna a szőlőtermesztést egy olyan korban, amikor még semmi sem utalt arra, hogy a sziget egyik legnagyobb gazdagságává válik.

A szőlőtermesztés a 16. században, a madeirai cukoripar hanyatlásának kezdetén némi lendületet kapott (lásd: Borok). Nagyobb ütemben azonban csak 1640 után fejlődött, amikor a borkereskedelemmel foglalkozó angolok a korábbinál nagyobb számban telepedtek le itt, és a szőlőtermesztés fő ösztönzőivé váltak. Gaspar Frutuoso a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) több helyén ír a madeirai szőlőtermesztésről, de a fajták közül csak a malváziát említi. Úgy tűnik, a 16. században ebből készültek a sziget legértékesebb és leghíresebb borai.

A 18. század végén sok szőlőt telepítettek Madeirán. Valamivel korábban Porto Santón (’szent kikötő’) is meghonosították a szőlőtermesztést az Areias (’homok’) területén és más tengerparti földeken. Az ültetést állami ellátásban részesülő férfiak végezték, a szőlővesszőket pedig a kormány biztosította.

Madeirán 1851-ig virágzott a szőlőtermesztés, de abban az évben vagy a következőben megjelent a szigeten az Oidium Tuckery, és csaknem teljesen elpusztította az ültetvényeket (lásd: Mangra). A betegséget kén alkalmazásával leküzdötték, így nálunk ismét fellendült a szőlőtermesztés. Ám 1871-ben vagy 1872-ben újabb csapás érte a madeirai ültetvényeket: a mangránál (a szőlő lisztharmata, oídium) nehezebben leküzdhető filoxéra (lásd ott).

Az ültetvényeket úgy lehetett helyreállítani, hogy idegen szőlőtőkéket hoztak be, és ezekre oltották rá a Vitis vinifera régi fajtáit. Szőlőtermesztésünk ma ismét virágzik, miután több olyan válságon ment keresztül, amely hátráltatta a fejlődését, sőt olykor csaknem a pusztulás szélére sodorta.

A szőlőtermesztés a szigetcsoportban 1700–2000 hektárt foglal el; az átlagos hozam hektáronként 6–7 pipa bor. Ma már nem találni saját gyökerükön élő madeirai szőlőtőkéket, mint a filoxéra megjelenése előtt. Sok ilyen fajtát azonban csaknem mindenütt sikerült elterjeszteni úgy, hogy amerikai szőlőre vagy az amerikai szőlő és a Vitis vinifera keresztezéséből származó hibridekre oltották. Vannak közvetlenül termő hibridek is, például a Jacquez, a Herbemont és a Cunningham; közülük az első igen gyakori Madeirán.

A mangra megjelenése előtt – lásd az erről szóló szócikket – főként a sziget északi részén bizonyos fákat, különösen szelídgesztenyéket használtak a szőlő támasztékául (lásd: Balseiras). Ezzel a művelési móddal azonban felhagytak. Ma a szőlővesszők rudakból vagy fonott vesszőből készült lugasokra támaszkodva terjeszkednek, vagy többé-kevésbé a földre fektetve nőnek (talaj menti szőlőművelés), esetleg kis karók tartják őket. A lugasok magassága 1,20 és 3 méter között változik.

Az európai szőlőfajták metszésekor általában minden tőkekaron meghagynak egy hét-, nyolc-, olykor még több rügyes végálló vesszőt, valamint egy vagy több, két-három rügyes oldalvesszőt. Ha a szőlőtőke vagy valamelyik karja gyenge növekedésű, a végálló vesszőn kevesebb rügyet hagyhatnak.

A Madeirán termesztett legfontosabb szőlőfajták, amelyekből kiváló borok készülnek: a malvasia candida, a sercial (fehér szőlőfajta), a verdelho, a boal és a tinta.

Az első fajtát mindkét oldalukon szőrtelen, öt mély, rendszerint hegyes karéjú leveleiről és nagy fürtjeiről lehet felismerni. Bogyói elliptikusak vagy csaknem gömbölyűek, nem túl kemények, zöldessárgák, végül aranyszínűek. Funchal egyes házikertjeiben, Fajã dos Padresben, Câmara de Lobosban (’fókák barlangja’), Jardim do Marban, Paul do Marban stb. található meg. Ebből készül az édességéről és illatáról ismert, értékes malvázia bor. Csemegeszőlőként is jó, bár e tekintetben elmarad a szigeten előforduló többi fajtától.

A második fajtát Portugáliában sercial, esgana, esgana-cão, esganinho és esganoso néven ismerik. Közepes méretű levelei fonákjukon molyhosak, színükön csaknem szőrtelenek vagy pelyhesek; három felső karéjuk jól látható, az alsók viszont sokszor alig fejlődtek ki. Fürtjei rendszerint kicsik vagy közepesek. Elliptikus bogyói zöldessárgák, fanyarak és későn érnek. Bora érlelés után – 8–10 éves kora előtt még érdes és nyers – igen száraz és kiváló minőségű. A sercialt főként Fajã dos Padresben, Ponta do Pargóban (’tengerikeszeg-fok’) és Estreito de Câmara de Lobosban (’Câmara de Lobos-i szoros’) termesztik.

A verdelhót Portugália egyes részein gouveio néven ismerik. Közepes méretű, kerekded, hullámos levelei a színükön szőrtelenek vagy csaknem szőrtelenek, a fonákjukon többé-kevésbé molyhosak; karéjaik sekélyek vagy alig rajzolódnak ki. Fürtjei kicsik vagy közepesek. Igen édes, kemény vagy közepesen kemény, elliptikus vagy hosszúkás bogyói zöldessárgák, éréskor többnyire aranyszínűek. Kissé tömör húsú szőlője csemegeszőlőnek igen jó, és kellemes ízű, száraz bort ad, amelyet Madeira egyik legfinomabb borának tartanak. A verdelhót Funchalban, Câmara de Lobosban, Estreito de Câmara de Lobosban, Porto Santón stb. termesztik.

A boal közepes méretű levelei a fonákjukon molyhosak, a színükön csaknem szőrtelenek vagy pelyhesek. Felső karéjaik jól láthatók, olykor kihegyezettek, az alsók rendszerint alig rajzolódnak ki. Fürtjei nagyok, tömöttek, erősen szárnyasak; csaknem mindig elliptikus bogyói kemények, zöldessárgák, éretten aranyszínűek és igen édesek. Főként Funchal és Câmara de Lobos községeiben termesztik. Jó csemegeszőlőt és igen nagyra becsült bort ad.

A tinta a színükön szőrtelen vagy csaknem szőrtelen, fonákjukon molyhos vagy pókhálósan szőrös leveleiről ismerhető fel. Kifejlett levelei gyakran vörösesek, felső karéjaik mélyek. Fürtjei kicsik vagy közepesek; sötét színű bogyói nem túl kemények, igen édesek, húsuk világos vagy enyhén színezett. Főként Câmara de Lobosban, Estreitóban, São Martinhóban és Santo Antónióban termesztik. Kiváló bort és jó csemegeszőlőt ad.

Az öt röviden bemutatott fajtán kívül sok más is figyelmet érdemel, akár borkészítésre használják, akár azért, mert jó csemegeszőlőt ad. A kékszőlők közül véleményünk szerint említésre méltó a Porto Santó-i listrão tinto, gömbölyű, kemény bogyóival; a negra mole (Porto Santón tinto molar), amelynek bogyói gömbölyűek vagy csaknem gömbölyűek, és gyakran különböző méretűek; a negra moléhoz hasonló tinta do Porto Santo; a gömbölyű, kemény bogyójú negro vagy maroto, amelyet ma már csak Porto Santón termesztenek; a negra moléénál valamivel szilárdabb bogyójú castelão, amelyet ma szintén csak azon a szigeten termesztenek; a nagy, ovális vagy csaknem gömbölyű, kemény bogyójú terrantês tinto; a nagy, elliptikus vagy hosszúkás, kemény bogyójú, kissé zöldes húsú ferral; valamint a nagy, csíkos, kemény bogyójú barrete de padre. A fehér vagy lilás szőlőfajták közül említést érdemel a malvasia roxa, amely csak lilás vagy rózsaszínes bogyóiban különbözik a malvasia candidától; a malvasião vagy malvasia babosa, amelynek puha, olykor kevéssé édes bogyói éréskor zöldek vagy aranyszínűek; a Porto Santó-i boal, amelynek puha, tojásdad vagy csaknem gömbölyű bogyói a madeirai boal bogyóival azonos színűek; a cara de moça, nagy, kemény, gömbölyű vagy csaknem gömbölyű, aranyszínű vagy zöldes bogyóival; a boalhoz igen hasonló cachudo; a gömbölyű, aranyszínű, igen édes bogyójú terrantês branco, amely Madeirán csaknem kihalt, Porto Santón azonban termesztik; a muscatel és a moscatel do Porto Santo, amelyek különböznek egymástól, de mindkettő illatos, sajátos ízű szőlőt terem; a málaga vagy alicante branco, amelynek gömbölyű, kemény, édes bogyói éréskor aranyszínűek; valamint a madeirai és a Porto Santó-i listrão, mindkettő gömbölyű, kemény és igen ízletes bogyókkal.

Az Isabella, más néven amerikai szőlő, a Vitis labrusca egyik változata. Madeirán igen elterjedt; nem sokkal 1840 után honosították meg. A silvado szőlő néven ismert V. riparia szintén gyakori, de kizárólag oltványalanyként használják. A Jacquez, a Herbemont és a Cunningham mellett – utóbbit a madeiraiak canicának nevezik –, amelyek feltehetően mind a Vitis aestivalis és a V. vinifera kereszteződéséből származnak, a filoxéra pusztítása után más hibrideket is behoztak Madeirára. Ezek többsége mára eltűnt. A közvetlenül termő fajtaként termesztett Jacquez-t választják leggyakrabban az ősi V. vinifera-fajták oltványalanyául is, mert alkalmazkodik a talajhoz, erőteljes növekedésű és ellenáll a filoxérának.

A szőlőtermesztésre a pedra mole („puha kő”: puha, sárgás tufa és a belőle képződött talaj) és a kavicsos talaj a legalkalmasabb. Az utóbbi bazalttörmelékből, az előbbi vöröses vagy sárgás tufából áll. A kemény, agyagos massapez (nehéz, vastartalmú agyagtalaj) a legkevésbé alkalmas szőlőművelésre.

A szőlők a tengerpart közeli területektől 400 vagy 500 méteres magasságig terjednek, de a köd által kevésbé érintett helyeken akár 600 és 700 méteres magasságot is elérhetnek. Jardim da Serra (’hegyi kert’) közelében is termesztenek szőlőt, ott azonban a szőlő jóval később érik be, mint Funchalban.

A madeirai szőlőfajtákról két cikk jelent meg az azóta megszűnt Portugal Agrícola című folyóiratban: az egyiket Meneses Pimentel agronómus úr, a másikat e sorok írója írta. A néhai João Marques Loureiro Estudos Ampelograficos című műve (Lisszabon, 1912) szintén ismerteti és részletesen leírja vidékünk néhány legértékesebb szőlőfajtáját. Mindegyik munka hasznos olvasmány azok számára, akik mélyebben szeretnének megismerkedni e szakterülettel.

E cikk adatait azokkal az értékes megfigyelésekkel egészítjük ki, amelyeket szerzője, a kiváló botanikus, Carlos Azevedo de Meneses a Portugal agrícola 1902. áprilisi számában rögzített. A fentebb említett írásból érdemes néhány részletet idézni:

“

„Mivel a hibridek és az amerikai szőlőfajták leírása kevésbé érdekes – ezek a szőlőtőkék Portugáliában jól ismertek –, jelen cikkünkben a szigetcsoporton előforduló Vitis vinifera különféle változataival foglalkozunk. E célból két nagy csoportba soroljuk őket: kékszőlőfajtákra, valamint fehér vagy ibolyaszínű szőlőfajtákra.

KÉKSZŐLŐFAJTÁK

Listrão

Levelei nagyok vagy közepesek, mindkét oldalukon csaknem szőrtelenek, vagy fonákjukon egyenetlenül gyapjasak. Karéjaik száma 5, ritkábban 3; szinte mindig hegyes csúcsúak, olykor bemetszettek, és mindegyikük, de legalább a felsők, jól láthatók vagy mélyek. A fogak háromszögű-lándzsásak és hegyesek, néha igen nagyok. A levélnyélöböl szinte mindig tágra nyílt, az oldalsó öblök kevéssé nyitottak vagy zártak. Fürtjei 18–30 centiméteresek, hengeresek vagy kúposak, szárnyasak, igen tömöttek vagy kissé lazák. A bogyók 16–20 milliméteresek, gömbölyűek, kemények, eleinte világos ibolyaszínűek, végül csaknem feketék; húsuk világos, kocsányuk felső része vöröses. Porto Santón termesztik; igen kedvelt csemegeszőlőt ad.

Tinta da Madeira

Levelei közepesek, erezetük és levélnyelük gyakran vöröses. A levél színe kopasz, vagy az erek és a levélnyél közelében kissé sűrűbb szőrök borítják; fonákja gyapjas vagy pókhálósan szőrös. A molyhos szőrzet olykor igen ritkás, ilyenkor a fonák kissé fényesnek látszik. A felső karéjok mélyek vagy jól láthatók, az alsók szinte mindig alig rajzolódnak ki. A fogak tojásdadok vagy tojásdad-háromszögűek, tompák, ritkán kissé hegyesek. Az oldalsó öblök és a levélnyélöböl a karéjok átfedése miatt többnyire zártak. Fürtjei szárnyasak vagy szárny nélküliek, kicsik vagy közepesek (15–25 centiméteresek), szinte mindig tömöttek. A 15–23 milliméteres bogyók ellipszis alakúak és gömbölydedek vagy hosszúkásak, sötét színűek, nem túl kemények, igen édesek; húsuk világos vagy enyhén színezett. A szőlőtőke magas és erőteljes, közepes vastagságú; vesszői barnásak vagy vörösesbarnák, ízközeik rövidek vagy közepesek. A vele rendszerint összetévesztett Negra Mole fajtától nagyobb levelei különböztetik meg, amelyek öblei szinte mindig zártabbak, valamint nagyobb és hosszúkásabb bogyói. Câmara de Lobosban, Estreitóban, továbbá São Martinho és Santo António több pontján termesztik. Porto Santón nem fordul elő. Kiváló bort és jó csemegeszőlőt ad.

Negra Mole

Levelei olykor kissé homorúak, többnyire közepesek. Fonákjuk többé-kevésbé gyapjas vagy pókhálósan szőrös, színük csaknem kopasz vagy enyhén gyapjas. Néha minden karéjuk jól látható, a felsők mélyek és hegyesek vagy tompák; máskor valamennyi karéj csak halványan rajzolódik ki. A fogak tojásdadok vagy háromszögűek, hegyesek vagy tompák; az oldalsó öblök és a levélnyélöböl nyitottak vagy zártak. Fürtjei kicsik vagy közepesek (15–20 centiméteresek), szinte mindig igen tömöttek, szárnyasak vagy szárny nélküliek. A bogyók gömbölyűek vagy ellipszis alakúak és gömbölydedek, egyforma vagy eltérő méretűek, 12–18 milliméteresek, puhák vagy nem túl kemények, sötét színűek és igen édesek; húsuk világos. A szőlőtőke olyan, mint az előző fajtáé; világosbarna vagy vörösesbarna vesszőinek ízközei rövidek. Kifejlett levelei rendszerint vörösesek. A Bastardo fajtától az különbözteti meg, hogy bogyói olykor ellipszis alakúak, húsuk mindig világos, kocsányuk pedig hosszabb. Ugyanazokon a helyeken fordul elő, mint az előző fajta, de annál elterjedtebb. Porto Santón is termesztik, ahol Tinta Mollar néven ismerik. Kiváló bort és jó csemegeszőlőt ad.

Tinta de Lisboa

A Tinta da Madeira fajtától abban különbözik, hogy leveleinek fonákja szinte mindig fehéresebb, fürtjei rendszerint kisebbek, bogyói pedig gömbölyűek. A Negra Mole fajtához képest levelei általában nagyobbak, kevésbé hajlamosak vörösessé válni, öblei pedig szinte mindig zártabbak. Funchal környékén néhány helyen megtalálható, de ritka. Borkészítésre kevéssé becsülik; jó csemegeszőlőt ad.

Bastardo Tinto

Levelei közepesek, fonákjuk gyapjas; a szőrök olykor pelyhesek és igen szabálytalan eloszlásúak, a levél színe pedig kopasz vagy enyhén szőrös. Karéjai sekélyek vagy alig rajzolódnak ki. Fogai egyenlőtlenek, háromszögűek vagy tojásdad-háromszögűek, hegyesek vagy kissé hegyesek; a levélnyélöböl többé-kevésbé nyitott. Fürtjei általában nem hosszabbak 15 centiméternél, hengeresek, hengeres-kúposak vagy igen rövidek és szélesek, tömöttek, olykor szárnyasak. A gömbölyű, igen édes bogyók közel azonos vagy nagyon eltérő méretűek, 12–18 milliméteresek; eleinte kissé kemények, később puhák, sötét színűek, húsuk világos vagy enyhén ibolyaszínű. Kocsányuk igen rövid. Porto Santón gyakori; Madeirán csak Estreitóban és Jardim da Serrában termesztik. Jó bort és jó csemegeszőlőt ad.

Tinta do Porto Santo

Levelei nagyok vagy közepesek, kifejlett állapotban gyakran vörösesek. Felső felületük kopasz vagy csaknem kopasz, alsó felületük kissé molyhos vagy pókhálósan szőrös. Öt jól kivehető, kihegyesedő, fogazott vagy bemetszetten fogazott karéjuk van; a felső karéjközök meglehetősen mélyek. A levélfogak igen egyenlőtlenek, háromszög vagy háromszög-lándzsa alakúak. A levélnyél öble nyitott, az oldalsó öblök nyitottak vagy zártak. Fürtjei általában nem hosszabbak 18 centiméternél; hengeresek vagy hengeres-kúposak, olykor szárnyasak. Bogyói gömbölyűek vagy elliptikus-gömbölyűek, édesek, akkorák, mint a negra mole fajtáéi, de keményebbek, húsuk pedig mindig ibolyaszínű. – Ez a szőlőfajta igen bőtermő, és ma már csak Porto Santón fordul elő.