Filoxéra

A madeirai filoxéra-fertőzést – írja F. de Almeida e Brito egy 1883-ban megjelent jelentésében – 1872-ben igazolták. Addigra Funchal és Câmara de Lobos (’fókák barlangja’) községeiben már sok szőlőültetvény elpusztult, és egész földterületek váltak terméketlenné. Ez arra enged következtetni, hogy a betegség legalább 1865 óta jelen volt a szigeten. Ugyanezen agronómus szerint a kártevő az Isabella, más néven amerikai szőlő vesszőivel került Madeirára. Ezt a fajtát azért kezdték termeszteni, mert bizonyítottan ellenállt az oídiumnak, vagyis a mangrának (a szőlő lisztharmata, oídium). Véleményét sok szigeti szőlőtermesztő osztotta, akik közelről követték az új betegség terjedését és súlyosbodását.

A madeiraiak többször kérték a kormányt, hogy biztosítson számukra eszközöket a sziget szőlőültetvényeit pusztító rettenetes csapás elleni védekezéshez. Kéréseiket azonban csak 1883-ban teljesítették részben: júniusban Madeirára küldték Almeida e Brito felügyelőt. Ő azonnal hadjáratot indított a filoxéra ellen, néhány földbirtokos, Salvador Gamito de Oliveira állattenyésztési intendáns (intendente de pecuária), valamint a filoxéra elleni kerületi bizottság (comissão distrital) elnöke, a néhai João de Sales Caldeira segítségével.

1873-ban egy brit alattvaló gyantát és terpentinolajat oldott fel forró vízben, és az oldatot sok beteg szőlőtőke gyökerénél alkalmazta. Bár a bőséges trágyázással kiegészített kezelés eredményes volt, a földbirtokosokra háruló költségek miatt nem lehetett általánosan bevezetni.

1883 februárjában néhány madeirai szőlőültetvényen először alkalmaztak szén-diszulfidot. Később az egész szigeten ezt a kezelési módszert választották a még meglévő ültetvények megmentésére. Az említett felügyelő javaslatára a felső São João egyik birtokán kezelőállomást létesítettek, amelyhez szén-diszulfid- és injektorkészletet tartalmazó raktár is tartozott. Megállapították, hogy a még kellően életerős szőlők állapota e rovarirtó szer alkalmazásával mindig javult. Egyszeri kezeléskor négyzetméterenként 28 és 24 grammot használtak belőle.

A kipusztult szőlőterületek megbízható hibridekkel és amerikai szőlőtőkékkel való újratelepítése érdekében két vessző- és gyökeresdugvány-iskolát létesítettek: egyet Ribeirinhóban (’kis patak’), egyet Torreãóban (’nagy torony’). Már 1883-ban mintegy 60 000 szőlőoltványt osztottak szét a sziget birtokosai között. Az említett faiskolákban először a Riparia, a Jacquez, a Herbemont, a Rupestris, a Solonis, a Taylor, a Clinton, az Elsimbro és a York Madeira fajtát termesztették; később a Cunningham, a Viala, az Elvira, az Othelo, a Cinerea, a Black Pearl és a Gaston Bazile is megjelent. Almeida e Brito felügyelő jelentése szerint Madeirán a Taylort lehetett a legnagyobb bizalommal alkalmazni, mivel „már hét éve bizonyított, és bámulatosan fejlődik a filoxéra sújtotta talajokon”.

A tapasztalat azonban megmutatta, hogy ez a fajta nem alkalmazkodik olyan jól a sziget talajaihoz, mint mások. Ezért fokozatosan a Riparia, a Herbemont, a Cunningham és a Jacquez váltotta fel. Az utóbbi már régóta a legkedveltebb alany az európai szőlő vesszőinek oltásához.

Almeida e Brito felügyelő megvizsgálta a brit alattvaló, Leacock által készített, a filoxéra különböző fejlődési szakaszait bemutató, igen gondos preparátumokat. Nem talált bennük telelő rovarokat, amilyenek a portugál szárazföldön előfordulnak. Ebből arra következtetett, hogy a parazita Madeirán szüntelenül aktív; ezzel magyarázta, hogy ilyen hevesen és gyorsan pusztította el a sziget gyönyörű szőlőültetvényeit.

Porto Santón (’szent kikötő’) csak 1895 körül észlelték a filoxérát. Leginkább az agyagos talajon álló szőlőtőkéket pusztította el; a homokos területeken kevés szőlőt támadott meg. A rovart minden bizonnyal Madeiráról származó szőlőoltványokkal hurcolták át a szigetre.

Almeida e Brito felügyelő szerint 1883-ban a szőlőművelés területe nem haladta meg az 500 hektárt, a termés pedig 3500 pipa borra volt becsülhető. A filoxéra megjelenése előtt 2500 hektáron termesztettek szőlőt, és a termelés elérte a 16 000 pipa bort.

A filoxérát és az általa okozott gyökérgumókat már régóta nem figyelték meg a madeirai szőlőültetvényeken, ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a félelmetes félfedelesszárnyú teljesen eltűnt volna szigetünkről. A régi szőlőfajtákat igen nehéz megőrizni vagy szaporítani, hacsak nem oltják őket ellenálló hibridekre vagy amerikai szőlőtőkékre. Ráadásul a rovar Porto Santón sok évvel azután jelent meg, hogy Madeirán már nem észlelték. Mindez arra enged következtetnünk, hogy a Phylloxera vastatrix nem pusztult ki teljesen nálunk. A Vitis vinifera legádázabb ellensége ez: annak a növénynek az ellensége, amely bőséges és kiváló termésével a 16. századtól oly sokat tett a sziget gazdagságának gyarapításáért és számos lakója jólétének biztosításáért.