Porto Santo (növényzete)

A Porto Santo (’szent kikötő’) növényzetéről szóló alábbi részleteket Carlos de Meneses, a kiváló botanikus és e mű társszerzője írta. A Funchalban megjelenő Diário Popular 1908. április 1-jei és 2-i számában közölt értékes tanulmányából vettük át őket, mert különösen érdekesnek tartjuk a sziget lakói számára.

“

„A filoxéra 1872-ben jelent meg először Madeirán, Porto Santón pedig csak jóval később. Bár nemrég jutott el a szigetre, máris jelentős károkat okozott. Leginkább az agyagos talajon növő szőlőtőkéket támadta meg, de néhány helyen, ahol homokos a talaj, a szőlőültetvényeket is ellepte. Tájékoztatásunk szerint a partvidék szőlőtőkéi szinte mind kipusztultak; ma már csak két megművelt szőlősáv található ott, az egyik Espírito Santóban, a másik Pontában (’fok’).

Mivel Porto Santo sík fekvésű területeinek talaja szinte teljes egészében meszes, talán érdemes volna ott kipróbálni a Vitis monticola, még inkább a V. Berlandieri fajt. Ezek amerikai szőlőfajok, amelyekre rá lehetne oltani a ma termesztett szőlőfajtákat. Ha nem foglalkoznak komolyan a talajhoz illő, ellenálló szőlőtőkék meghonosításával, Porto Santo szőlőtermesztését további súlyos pusztítás érheti. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a homok nem mindig állít telért a félelmetes filoxéra terjedésének útjába.

Porto Santón csak a füge- és az eperfa számít bőven termő gyümölcsfának. A mandula-, az őszibarack-, a gránátalma-, a fügekaktusz (tabaibeira), az olaj-, a körte- és a vadkörtefát szintén termesztik ott, de mindegyik többé-kevésbé ritka. A caniça nevű körték – csak ilyeneket láttunk a szigeten – kitűnőek. A mezőváros olajfáin termő bogyók ugyan gyengébbek a portugáliaiaknál, de fogyasztásra alkalmasak.

Feltehető, hogy Porto Santo mezővárosának udvaraiban álló olajfákat a portugál szárazföldről hozták be. Levelük alakjában és termésük méretében egyaránt eltérnek ugyanis a szigetvilágban vadon élő Olea europea madeirensis és buxifolia változatától. Az utóbbi változat Porto Santón, a Pico de Ana Ferreira (’Ana Ferreira csúcsa’) sziklafalain is előfordul, de ott csak cserjeméretűre nő.

A borókák (Juniperus phoenicea) és a sárkányfák (Dracoena Draco), amelyek a felfedezés idején Porto Santót borították, mára teljesen kipusztultak. Az őshonos cserjék közül már csak a következők találhatók meg ott, és érdemesek említésre: a tövises ördögcérna (Lycium Europoeum), a marmulano (Sideroxylon marmulano, cserje; Sideroxylon Marmulano), a sziklafali puszpáng (Catha Dryandri), a hanga (Erica scuparia) és a fent említett olajfa.

A már említett gyümölcsfákon kívül a szigeten csak a következő, nem őshonos fás szárú fajok élnek: a tamariska (Tamarix Gallica), amelyet João Antonio Pedroso honosított meg 1834-ben, és amely ma már meglehetősen gyakori; a szintén gyakori fehér nyár (Populus alba); az Enguiasban (’angolnák’) és a Curral do Canarióban igen kis területen termesztett fenyő (Pinus Pinaster); az ezüstfa (Eloeagnus angustifolia); a datolyapálma (Phoenix dactylifera); valamint a Myoporum acuminatum és a Nicotiana glauca. Ez utóbbi két, egyre gyakoribb fajt a néhai botanikus, João Maria Moniz honosította meg.

A Porto Santón termesztett aleppói, más néven jeruzsálemi fenyő két példányát, amelyeket még láttunk, néhány éve kivágták. Ez a faj feltehetően megélne a sziget északi részének mészköves, mezőgazdasági művelésre alkalmatlan földjein.

A Porto Santón őshonos, meghonosodott és nagy mennyiségben termesztett növények között 325 fajt tartanak számon: 317 zárvatermő és 8 edényes spórás fajt. A szigeten a pillangósvirágúakat 40 faj, a fészkesvirágzatúakat és a pázsitfűféléket 38–38 faj képviseli. A keresztesvirágúaknak 15, az ernyősvirágzatúaknak és a szegfűféléknek 13–13, az ajakosvirágúaknak és a libatopféléknek pedig 11–11 faja él itt. Úgy tűnik, mindössze két faj sajátos a szigetre: a Cheiranthus arbuscula és a Pedrosia porto-sanctana.

A Porto Santón élő számos takarmánynövény közül csak a bőségesen előfordulókat említjük: a serralha (Lonchus oleracens), a leituga (Crepis divaricata), többféle lóhere, két Melilotus-faj, az azeda (Scorpiurus sulcata), a balanco (Avena fatua és A. barbata), a Briza maxima, a B. minor és az angolperje (Lolium perenne). Két Mesembrianthemum-faj (M. crystallinum és M. nodiflorum) szódát ad, a Lavatera arborea növényből pedig kötél készítésére használt rostot nyernek. Az ópiumot adó fehér mák igen gyakori a gabonaföldeken.«