Fásítás

1562-től, amikor a sziget megkapta a második Faszabályzatot (Regimento das Madeiras), napjainkig a kormányok és a községi tanácsok (Câmaras Municipais) sokszor igyekeztek előmozdítani hegyeink fásítását és megakadályozni az erdők pusztítását. Az 1562. augusztus 27-i szabályzatot (regimento) tudomásunk szerint megelőzte egy 1515. január 15-i, amelynek azonban nincs nyoma a községi levéltárakban. A szabályzat a gesztenyefák és fenyők ültetését ajánlotta az e fajoknak megfelelő földeken, és megtiltotta a fák kivágását a tanácsok engedélye nélkül. Források vagy folyóvizek közelében pedig semmilyen esetben sem lehetett engedélyezni a fakivágást.

A funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) levéltárában számos olyan rendelkezés található, amelyből kitűnik, hogy a 17. és a 18. században nagyobb gondot fordítottak az erdők megőrzésére, mint ma. 1799-ben faiskolát létesítettek Monte (’hegy’) egyházközségében (freguesia). A mezőgazdasági felügyelő által az illetékes hatóságoknak benyújtott jelentés szerint a faiskola az alapításától 1823. augusztus 10-ig több mint 20 000 fát osztott szét.

Az 1804. május 14-i királyi levél (carta régia) az 1800. június 17-i királyi levél betartását sürgetve elrendelte, hogy Madeira és Porto Santo (’szent kikötő’) magasabb hegyvidékein olyan fafajokat vessenek és ültessenek, amelyeknek a talaj megfelel. Sajnos azonban a kormány által ekkor küldött magok közül igen kevés származott olyan fafajból, amely könnyen alkalmazkodhatott talajunkhoz és éghajlatunkhoz. Az Abies canadensis és a Robinia Pseudacacia 1800. október 29-én került Madeirára, magjaikat VI. János kormánya küldte. Az előbbit néhány quintán termesztik, az utóbbi pedig Funchal környékének számos pontján meghonosodott.

Az említett, 1804-es királyi levél arra utasította a tanácsokat, hogy ültessenek fákat a községi földeken, és a törvénykönyv 51. könyvének 75. és 76. címe alapján szigorúan, kivétel nélkül járjanak el az erdőket felgyújtó és a fákat kivágó személyekkel szemben. Az 1562-es Faszabályzatot is be kellett tartani.

Azokban az utasításokban is szerepel néhány faültetésre vonatkozó javaslat, amelyeket dr. Antonio Rodrigues Veloso de Oliveira 1792. október 18-án hagyott Calheta (’kis öböl’) mezőváros (vila) tanácsánál, amikor ott ellenőrző körúton (correição, a corregedor bírói-közigazgatási vizsgálata) járt. Ascenso de Oliveira Freire kormányzó 1804. október 15-én Ponta do Sol, Calheta és São Vicente tanácsának a községi fásításról és a patakok tisztításáról való gondoskodást ajánlotta. Ez a kormányzó Funchal községének (concelho) fásításával is foglalkozott, valamint azzal, miként lehet az állatokat a telepítések károsítása nélkül tartani.

1812. május 3-án a funchali városi tanács ülésén felolvasták a Ribeira Bravában (’vad patak’) működő mezőgazdasági felügyelő közlését: kerületében (distrito) 9233 fát ültettek, köztük 4795 eperfát.

Madeira ideiglenes kormánya 1814. november 9-én fenyőmagvetést rendelt el. Ugyanezt tette a funchali városi tanács is azonos év november 14-én, Santo António és São Martinho egyházközségének egyes földjeit használva fel erre a célra.

1821 körül új fenyőállományokat telepítettek; ekkoriban leginkább a mandulafenyőt keresték ültetésre. 1840-ben a kormány elrendelte, hogy teljesítsék a funchali városi tanács előző évben benyújtott igénylését húsz moio fenyőmagra (penisco).

Amikor az érdemdús José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) Madeira kormányzója volt (1846–1852), itt jelentősen fellendült az erdeifenyő termesztése. José Silvestre és a sziget községi tanácsai, valamint községi közigazgatási vezetői között a hegyvidék újrafásításáról folytatott levelezést érdemes elolvasnia mindenkinek, aki pontos és világos képet szeretne alkotni arról, milyen buzgalommal és kiváló hozzáértéssel kezelte ez a tisztviselő a kormányzására bízott vidék jólétéhez oly szorosan kapcsolódó ügyet. Mindez az uma Época Administrativa című mű három kötetéből is bőségesen kitűnik.

1852 után az erdősítés terén már csak néhány intézkedés említhető. Nem is olyan sok éve a kerületi Közmunkaügyi Igazgatóság (Direcção das Obras Públicas) számos fát ültettetett az állami levadák (öntözőcsatornák) partjára. 1897 után néhány fenyőerdőt is telepítettek Funchal községének egykori sövényén (bardo) belül. Az erdészeti szolgálat hivatala emellett több idegenhonos és őshonos fafajt küldött Porto Santóra; némelyikük igen jól fejlődik ott.

A tamariska és a Myoporum accuminatum különösen alkalmas Porto Santo földjére. Az előbbit João Antonio Pedroso honosította meg a szigeten 1834-ben, az utóbbit pedig João Maria Moniz, a kiváló botanikus 1893-ban. Ha ezt az utóbbi fajt megfelelően hasznosítanák, néhány év alatt nagy, zöldellő facsoportokat lehetne kialakítani az erdőitől megfosztott Porto Santón. Madeira esetében úgy véljük, hogy a hegyvidék újraerdősítéséhez szükséges fajokat az őshonos növényvilágból kell kiválasztani. Ha erre a célra az idegenhonos fákat részesítjük előnyben az őshonosakkal szemben – amint azt sajnos tanácsolják –, indokolatlanul mellőzzük azokat az erdei értékeket, amelyekkel a természet megajándékozta a szigetet. Egyúttal egy olyan fejlesztés megvalósítását is megnehezítjük, amelynek hasznossága nem szorul bizonyításra.

Nem vonjuk kétségbe, hogy más vidékekről származó fajok is meghonosodhatnak Madeira hegyvidékén, különösen a sziget belső völgyeiben. Azt azonban nem látjuk be, miért kellene kizárólag ezekre támaszkodnunk erdeink helyreállításakor, amikor nem kevesebb mint harminckét olyan őshonos fa- és cserjefajunk van, amely alkalmas a sziget legkülönfélébb talajainak és különböző magasságban fekvő területeinek beültetésére. Még ha nem tartanánk is kötelességünknek a megmaradt, természetesen előforduló fajokat áhítatos gonddal megőrizni, akkor is előnyben kellene részesítenünk őket a tervezett telepítéseknél: valamennyi jobban alkalmazkodik a sziget talajához és éghajlatához.

Erdeinknek két engesztelhetetlen ellensége van: a pásztor és a szénégető. Ezért feltétlenül véget kell vetni az állatok legeltetésének és a faszén előállításának. Egyetlen kivételnek sem lehet helye, sem időszak, sem terület szerint. Csak egy ilyen radikális intézkedés, minden esetre és körülményre kiterjedő tilalom lehet hathatós orvosság a súlyos baj ellen, amellyel fel kell venni a harcot. Ne hivatkozzanak az 1913. július 23-i és az 1917. szeptember 22-i rendeletre: ezeket soha nem tartották be maradéktalanul, és már nem is felelnek meg teljesen a céljuknak.

Súlyos tévedés azt feltételezni, hogy a juh-, kecske- és sertéstenyésztés számottevő iparág, amelynek megszüntetését bármilyen módon megsínylené a kerület gazdasága. Elég annyit mondani, hogy csak kevesen foglalkoznak vele, és számukra sem ez az egyetlen megélhetési forrás: mellette gazdálkodnak vagy mezőgazdasági munkásként dolgoznak. Az állatok többnyire őrizet és pásztor nélkül, szabadon legelnek, kitéve az időjárás minden viszontagságának. Nincsenek megfelelő karámok vagy menedékek, amelyek megvédenék őket a zord telektől, ezért minden évben igen sok állat elpusztul. Ez a nyomós körülmény bármely országban elegendő indok volna ahhoz, hogy teljesen megtiltsák az állatok szabad legeltetését a védtelen hegyvidékeken.

Köztudott, hogy az állatok nagy pusztítást végeznek a fiatal, még fejlődő növények között. Erdei növényzetünk dús növekedése azonban jórészt ellenáll ezeknek a kérődzőknek az erős állkapcsával szemben. Aminek viszont erdeink természetes gazdagsága sem tud ellenállni, az a pásztor kártékony és bűnös tevékenysége.

A nyájak nem találnak megfelelő legelőt a sűrű erdővel borított területeken. Olyan talajra van szükségük, ahol az állatok táplálására alkalmas takarmánynövények és alacsony növények uralkodnak. A pásztor ezért egy kisebb vagy nagyobb tisztáson hamar kialakítja a kívánt legelőt: a lángok pusztító ereje könnyedén megteremti számára. Erdeink nagy tüzei rendszerint így keletkeznek. A pásztorok egy pillanatig sem haboznak, hogy a szép, hatalmas fákból álló, évszázadok alatt kialakult erdőt a mindent felemésztő tűzzel kopár, felperzselt területté változtassák. Így az hamarosan legelővé válhat, amely néhány tucat kecskének és juhnak ad táplálékot.

A faszén előállításával járó károk annyira nyilvánvalók – nemcsak a tüzelőanyag megszerzéséért kivágott számtalan szép fa miatt, hanem azért is, mert mindig fennáll egy heves tűzvész kitörésének veszélye, amint az már oly sokszor megtörtént –, hogy fölösleges hosszan sorolni az érveket e gyakorlat feltétlen tiltása mellett. Ez attól függetlenül igaz, hogy milyen biztonsági feltételekre hivatkoznának az engedélyezése érdekében.

Tudjuk, hogy az állami erdőkben bizonyos feltételek mellett, amelyeket nem ismerünk, engedélyezik egyes fák kivágását. Az ilyen engedélyek kiadásakor a lehető legnagyobb körültekintésre, végrehajtásuk során pedig mindenekelőtt a legszigorúbb ellenőrzésre van szükség.

Vidékünk kedvező éghajlati adottságai mellett, ha meghozzák az említett intézkedéseket, és körültekintően választják ki az újratelepítendő fafajokat, senki sem kételkedhet abban, hogy e sziget két-három évtizeden belül ismét méltán viselheti a Madeira nevet. A Luziádák halhatatlan költőjének ismert szavai szerint ugyanis a sok fáról kapta ezt a nevet.