Oliveira (Alfredo César de kanonok)

Ez a jeles madeirai, Augusto César de Oliveira fia, 1840. május 22-én született Santa Cruz (’Szent Kereszt’) mezővárosában (vila).

A város gimnáziumában (Liceu) és szemináriumában (Seminário) tanult, majd 1863. augusztus 30-án pappá szentelték. São Roque és Santa Maria Maior egyházközségében látott el plébániai feladatokat. Egy 1867. február 15-i királyi levél (carta régia) alapján a funchali székesegyház (Sé do Funchal) egyik kanonoki tisztségére jelölték. Egyházi tisztségei között volt az általános helynöki hivatal; tagja, majd elnöke volt a püspökség kormányzó testületének (junta governativa), és helyettesítette az egyházmegye kormányzóját is. 1880-ban áthelyezték az évorai érseki székesegyházba, és haláláig Évorában élt.

Alfredo César de Oliveira kanonok szónokként, íróként, költőként és újságíróként, politikusként és parlamenti képviselőként, valamint több fontos közhivatal betöltőjeként mindig megmutatta kivételes értelmi képességeit. Tehetségének sokoldalúságáról tanúskodott, hogy egymással szöges ellentétben álló, semmiféle rokonságot nem mutató területek változatos és összetett kérdéseivel is foglalkozni tudott. Erre csak a kiválasztott, természettől fogva különleges képességekkel megáldott elmék képesek.

Egyéniségének legjellemzőbb és legfényesebben megmutatkozó oldala az egyházi szónoké, a politikusé és az újságíróé volt. Szellemi tevékenységének mindhárom területén megmutatta vitathatatlan értékét és ritka képességeit.

Már igen fiatalon az egyházi szónoklatnak szentelte magát. Még csak diakónus volt, amikor szülővárosában, az I. Lajos király és Savoyai Mária Pia házasságkötésének megünneplésére rendezett ünnepségen prédikátorként bemutatkozott, mégpedig a legígéretesebb sikerrel.

Ettől fogva nagy sikereket aratott szónokként, és nálunk kiváló prédikátorként tartották számon. A székesegyházban (Sé Catedral) és az egyházmegye más templomaiban elmondott beszédei közül több valóban figyelemre méltó volt. A főváros szószékein is igazolta az ott őt megelőző hírét mint kiváló egyházi szónok. A Madalena (’Magdolna’) és az Incarnação templomban, valamint a Saúde-kápolnában elmondott prédikációiról a lisszaboni sajtó a legnagyobb elismeréssel írt. Tervbe vette egyházi beszédeinek kiadását, de tudomásunk szerint csak két prédikációja jelent meg külön füzetben, egy másik pedig e város egyik újságjában.

Alfredo kanonok ügyes és rátermett újságíró volt. Könnyed és elegáns stílusához szigorú érvelés társult: határozott vitázóvá és félelmetes ellenféllé tette. Fáradhatatlan harcosként a leghevesebb küzdelemben sem hátrált meg. Emlékezetes sajtóvitákban vett részt, amelyekben az indulatok olykor túlzó megfogalmazásokra ragadtatták a szemben álló feleket. Kiváló honfitársunk azonban nem őrzött haragot, és könnyen elfelejtette az őt ért sérelmeket. Ritka ügyességgel forgatta az irónia és a nevetségessé tétel fegyverét. Ellenfelét hol prózában, hol versben vette célba, és szinte mindig győztesen került ki ezekből a gyakran meddő tollharcokból, amelyeket elsősorban a politikai pártoskodás, a hiúság és a személyes érdekek tápláltak.

Több-kevesebb rendszerességgel írt az Imprensa Livre, a Revista Semanal, az Aurora do Domingo és a lisszaboni Crença számára, valamint más lapokba is. Alapítója és vezető szerkesztője volt az 1872-ben Funchalban megjelent A Lâmpada című lapnak. 1876-ban nálunk vállalkozott az első napilap kiadására. A kezdeményezést akkor sokan megvalósíthatatlannak vagy igen rövid életűnek tartották, ám minden akadályt leküzdött: a funchali Diário de Notícias ma is működik, biztató jövővel. Évorában megalapította a Notícias do Alentejo című lapot is, az ott megjelent első napilapot (lásd: I–359).

Tehetséges költő is volt: számos lírai verse különféle újságokban elszórva jelent meg. A szatírát is művelte, s olykor Nicolau Tolentino méltó tanítványának bizonyult.

Alfredo kanonok és José Leite Monteiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) sok madeirai költő vitathatatlan értékű, addig kiadatlanul maradt vagy újságokban szétszórtan megjelent művét kívánta megmenteni a feledéstől. Ezért nekiláttak a „Madeirai virágok” (Flores da Madeira) kiadásának, amelyből két kötet jelent meg. A gyűjteményt a kiváló író, Teófilo Braga nagy elismeréssel méltatta egy 1872-ben, e város egyik újságjában közzétett levélben.

Számtalan cikke mellett regényeket is írt: az Uma noite num hotel a Revista Semanal hasábjain, az Os Mistérios do Funchal pedig a Diário de Notícias hasábjain jelent meg.

Alfredo César de Oliveira kanonok szenvedélyes politikus volt. A sajtóban jelentős szerepet töltött be, és sok barátja, valamint kollégája révén az egész kerületben (distrito) befolyással rendelkezett. Madeirán így számottevő pártpolitikai súlyra tett szert, ezért hamarosan választott és politikai bizalmat igénylő tisztségekre jelölték: a kerület főtanácsának (Junta Geral) képviselője (procurador), valamint a kerületi tanács (Conselho de Distrito) tagja lett.

Befolyása és műveltsége folytán természetesnek tűnt, hogy honfitársait a Cortesben (a portugál országgyűlés) képviselje. 1878. október 13-án az ellenzék jelöltjeként a Ponta do Sol-i választókerületben az 1879-es törvényhozási időszakra képviselővé választották. Ugyanebben a választókerületben az év október 19-én ismét megválasztották, ezúttal az 1880–1881-es törvényhozási időszakra. 1887. március 6-án újra megválasztották Madeira képviselőjévé, de lemondott jelöltségéről közeli barátja és kiváló honfitársunk, Henrique de Sant'Ana e Vasconcelos javára. Barátja a négy megválasztott képviselő után a legtöbb szavazatot kapta.

Alfredo kanonok a parlamentben is igazolta szónokként szerzett hírnevét. Kiváló képviselőnek bizonyult, és különösen a neves publicistával, Rodrigues de Freitasszal folytatott vitában mutatta meg figyelemre méltó szónoki tehetségét. Honfitársai érdekeit mindig nagy hévvel védte; beszédei és törvényjavaslatai közül külön ki kell emelni a Madeira hegyeinek fásításáról szólókat. Elnöke volt a Misericórdia (az Irgalmasság Szent Háza, világi karitatív testvérület) és a funchali koldusmenhely igazgatóbizottságának, emellett más közszolgálati megbízatásokat is ellátott.

Évorában visszautasította a polgári kormányzói (governador civil) és a képviselői tisztséget, amelyekkel barátai és párttársai időnként ki akarták tüntetni.

1908. április 19-én hunyt el Alentejo székhelyén, ahol igen nagy tekintélynek és a legőszintébb megbecsülésnek örvendett.