Boripar

Ez az iparág kiemelkedő jelentősége és sajátos vonásai révén az idők folyamán nemcsak szigetvilágunk közvagyonának egyik legfőbb forrása volt. Az enyhe éghajlat és a varázslatos táj mellett jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy Madeira neve széles körben ismertté vált.

Néhány évvel a betelepítés után a sziget már termelt valamennyi bort: az 1450 körül itt járt Alvise Cadamosto a borokról és a szőlőtermesztésről is írt. Egy 1485-ös rendelkezés (provisão) engedélyezte a borra kivetett községi illetéket (imposição) a község (concelho) kiadásainak fedezésére; az 1515-ös kiváltságlevelek pedig elrendelték a sziget borai után a tized megfizetését.

Paulo Perestrelo da Câmara szerint Madeira malváziát és száraz bort exportált I. Ferenc francia király udvarába azoknak a háborúknak az idején, amelyekbe az uralkodó bevonta országát. I. Ferenc 1515-ben lépett trónra, és 1547-ben halt meg. Rebelo da Silva a Historia de Portugal című művében azt írja, hogy Belgium már 1567-ben importálta a sziget borait. Valahol azt olvastuk, hogy a város vámhivatalának egy régi nyilvántartása szerint Madeira 1566-ban is exportált valamennyi bort, és akkoriban egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) bor ára rendszerint 3200 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) volt. Boraink 16. századi kiviteléről szól Lopes útleírása is, amelyet 1588-ban írt, és a Purchas’ Pilgrinages közölt, valamint Frutuoso 1590-ben írt „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című műve. Ez utóbbi mű 113. oldalán ez áll: „a malvázia a világegyetemben található legjobb bor, amelyet Indiába és a világ sok más részére is elvisznek”.

Bár bizonyított, hogy Madeirán már a 15. században termeltek bort, és a 16. században ki is vitték, dr. Azevedo véleménye szerint – amelyet több tény is alátámaszt – a kivitel csak 1640 után vált nagymértékűvé. Különösen azután lendült fel, hogy Katalin királyné és II. Károly 1660-as házassága szoros szövetséget teremtett Portugália és Anglia között. Sok angol kereskedő telepedett le ugyanis Madeirán, hogy ezzel az üzletággal foglalkozzon, kormányunk pedig számos kiváltságot és mentességet biztosított számukra.

1621-ben Funchal tanácsa és lakói királyi rendelkezést kértek, hogy Brazíliába csak portugál borokat lehessen bevinni. Így a sziget borait is könnyebben exportálhatták volna oda. Úgy tűnik azonban, hogy szőlő- és bortermelésünk védelmében csak 1643-ban történt valami: abban az évben IV. János levelet küldött a királyi kincstári főfelügyelőnek (provedor da fazenda), hogy a flották számára itt szerezzen be bort.

A Saudades jegyzetírója szerint Madeira 1646-ban mintegy 2000 pipa bort exportált. Christopher Jeaffreson, aki 1676-ban Nyugat-India felé tartva érintette a szigetet, azt írta, hogy tájékoztatása szerint egyes években a bortermelés megközelítette a 25 000 pipa mennyiséget. Felsorolta azokat az importcikkeket is, amelyeket a borokért és az itt készített édességekért cserébe adtak. Jeaffreson maga is berakatott hajójára valamennyi bort, St. Kittsbe szánva.

Paulo Perestrelo szerint 1680 körül Funchalban mintegy tíz angol, tíz más külföldi és hat-nyolc portugál kereskedőház működött. Kész borokat vásároltak és exportáltak, cserébe pedig fogyasztási cikkeket hoztak be. Egyes kereskedők a gyengébb borokból égetett szeszt (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) kezdtek előállítani. Ezt más importált árukkal együtt Brazíliába és Afrika partvidékére szállították, cserébe pedig rabszolgákat és aranyat kaptak.

Atkins angol utazó, aki 1720-ban járt Funchalban, azt írja, hogy itt két pipa bort szerzett: az egyikért két használt öltönyt, a másikért három használt parókát adott. Ez az állítás azonban csak akkor lehet hiteles, ha feltételezzük, hogy az utazó összetévesztette a hordókat a gallonokkal. Az viszont kétségtelen, hogy régebben igen elterjedt volt a szigeten bizonyos tárgyak borra cserélése. Paterson angol expedícióvezető, aki 1698-ban járt Madeirán, arról számolt be, hogy expedíciójának néhány tagja itt paszománnyal díszített vagy hímzett ruhadarabokat cserélt borra és más ellátmányra.

A Wine and Spirits News 1882-ben megjelent cikke szerint a madeirai bor a 18. században igen ismertté vált Angliában. A cikk azt is írja, hogy 1799. október 14-én 96 hajóból álló konvoj vetett horgonyt Funchal kikötőhelyén, hogy 3041 pipa bort rakodjon be Nyugat-India számára; a bor egy részét később Angliába kellett továbbítani.

José Soares da Silva, aki 1730 körül írta a Memorias para a historia do governo de D. João o I című művet, abban azt állítja, hogy Madeira „a párlatokon felül évente több mint 20 000 pipa bort exportált”. Egy régi statisztika szerint a kivitel 1774-ben 7073 pipa, 1788-ban 10 819, 1790-ben 13 713, 1800-ban 16 891, 1813-ban 22 000, 1818-ban 18 000, 1821-ben 10 115, 1825-ben pedig 14 432 pipa volt.

1830-ra a kivitel 5994 pipára csökkent, később azonban jelentősen fellendült: 1834-ben 8875 pipa bort szállítottak el a szigetről, 1840-ben 9782-t, 1844-ben 7054-et, 1849-ben 14 445-öt, 1850-ben 13 875-öt, 1851-ben pedig 12 356-ot.

1852-ben már csak 5676 pipa bort exportáltak. Ennek oka a mangra (a szőlő lisztharmata, oídium) volt, amely akkoriban pusztította a sziget szőlőültetvényeit. 1853 és 1881 között a kivitel legnagyobb mennyisége 4204 pipa volt 1853-ban, a legkisebb pedig 536 pipa 1865-ben.

A kivitel 1882-ben 4250 pipa, 1883-ban 2759, 1884-ben 3210, 1885-ben 3701, 1886-ban 5227, 1887-ben pedig 4247 pipa volt.

A madeira bor 1910 és 1932 közötti kivitelét az alábbi táblázat mutatja. A feltüntetett mennyiségek könnyen átszámíthatók pipára, mivel egy szállításra használt pipa (lásd ott) 418 liternek felel meg:

Évek	Liter
1910	2 962 317
1911	3 189 672
1912	2 872 369
1913	3 242 427
1914	2 392 508
1915	2 630 393
1916	4 754 724
1917	1 268 781
1918	1 286 213
1919	8 361 286
1920	2 581 352
1921	1 429 858
1922	3 790 131
1923	3 558 193
1924	4 435 085
1925	4 884 110
1926	3 765 340
1927	3 303 997
1928	4 004 097
1929	4 392 128
1930	4 747 304
1931	4 670 113
1932	3 262 009

1920-ban, 1921-ben és 1922-ben Franciaország rendre 413 343, 95 458 és 1 705 187 liter madeira bort importált; Németország 9 703 000, 72 381 és 348 428 litert; Anglia 304 437, 419 594 és 217 800 litert; Svédország 1 111 033, 189 108 és 371 403 litert; Dánia 297 465, 337 169 és 872 925 litert; Brazília pedig 208 570, 33 923 és 68 740 litert. A cári birodalom idején Oroszország a madeira bor egyik legfontosabb importőre volt: 1899-ben 770 840, 1900-ban 674 600, 1901-ben 491 420, 1902-ben pedig 239 710 liter került oda.

1922-ben Franciaország importálta a legtöbb madeira bort. Az országunk vámtarifáinak reformján alapuló kereskedelmi megállapodás azonban nem jött létre Franciaországgal. Miután tizenkét évig ideiglenes megállapodás volt érvényben, amelyet az utóbbi időben számos alkalommal, rövid időre hosszabbítottak meg, 1923-ban megtiltották szeszezett boraink bevitelét Franciaországba. Ez súlyos kárt okozott Madeira és Portugália borászatának.

Legértékesebb borainkat ma elsősorban Svédországba, Dániába és Norvégiába exportáljuk, ahol nagy mennyiségben fogyasztják őket (1921).

A Franciaország és Anglia közötti háborúk, az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi háborúja, valamint Franciaország Európa, különösen Anglia elleni hadjáratai (1754–1761, 1775–1783 és 1793–1815) dr. Azevedo szerint nagy keresletet teremtettek boraink iránt. 1810 és 1815 között évente átlagosan mintegy 20 000 pipa bort exportáltak. A borok külföldön, sőt magán a szigeten is folytatott hamisítása azonban fokozatosan visszavetette ezt a több mint fél évszázadon át igen virágzó üzletágat.

1809-ben egy hordó mustért 7000–8500 réist fizettek, a kereskedő pedig egy pipa bort 250 000–400 000 réisért adott el. 1922-ben és 1923-ban a must ára rendre 30 és 35 escudo (1911-től portugál pénznem, = 1000 réis), illetve 85 és 110 escudo között mozgott; külföldön egy pipa borért átlagosan 30 fontot fizettek. Ha figyelembe vesszük pénzünk értékét a 19. század elején és napjainkban, könnyen beláthatjuk: bár szőlő- és bortermelésünk helyzete az utóbbi években jelentősen javult, ma mégsem olyan kedvező, mint a régebbi időkben volt.

A múltban több intézkedéssel próbálták megakadályozni, hogy a bortermelők gyenge minőségű párlattal javítsák fel vagy silány borral keverjék boraikat. Az 1800. december 22-i rendelet előírta és ellenőrzés alá vonta a tárolóedények jelölését; az 1801. július 22-i rendelet megtiltotta az Azori-szigetek borainak behozatalát Madeirára; a Pénzügyi Tanács (Junta da Fazenda) utasításai pedig a portugál szárazföld borait tiltották ki a szigetről. Végül a városi tanács 1837. május 27-i helyhatósági rendelete (postura) azt igyekezett megakadályozni, hogy az északi egyházközségek (freguesia) borait a déli egyházközségekbe szállítsák. „A hamisítás azonban – mondja dr. Azevedo – különösen külföldön továbbra is nagy méreteket öltött; az általa okozott hitelvesztés és verseny jelentősen csökkentette az eredeti madeirai borok megbecsülését, értékét és fogyasztását.”

“

„Ugyanakkor – folytatja ugyanez a szerző – más borok is megjelentek az angol piacon: a portói, a sherry, a szicíliai és a francia borok, 1815-től pedig a Jóreménység foka bora. Közülük némelyik a tehetősek kedvencévé vált. Így amikor 1825-ben Európában helyreállt a béke, és a mezőgazdaság fejlődésével az akkori fiatal nemzedék mindinkább ezekhez a borokhoz szokott, az a madeirai borok rovására ment, különösen 1825 után. Ezt mutatja az 1784 és 1842 között különböző országokból Angliába fogyasztásra behozott borokról készült érdekes kimutatás is, amely J. R. Mc. Cullosh Dictionary. . . of commerce. . . című művének Wine szócikkében található. A kimutatás 1784-re egyáltalán nem említ madeirai borbehozatalt; 1786 és 1794 között 196 140 gallont, 1805 és 1814 között 354 050-et, 1815 és 1820 között 353 940-et, 1821-ben 400 476-ot, 1825-ben pedig 372 504-et jelez. Ezután a mennyiség fokozatosan csökkent: 1842-ben Anglia már csak 65 509 gallont importált. Quantum mutatus ab illo! – A csalás, a verseny és a divat együttes csapásai nyomán tehát a madeirai borok kereskedelme hanyatlani kezdett a brit piacokon.

“

„Ellensúlyozásul, bár nem teljes mértékben, ezek a borok az 1830 és 1840 közötti évtizedben egyre nagyobb elismerést szereztek a Hanza-városok, Oroszország, Hollandia és Európa más részeinek, valamint az Amerikai Egyesült Államok piacain. Az Egyesült Államok évente mintegy 4200 pipa bort importált, az orosz birodalom 2000-et, a többi ország pedig körülbelül 3000-et. Így a sziget borexportja, amely 1830-ra, mint már említettük, 5994 pipára esett vissza, fokozatosan nőtt, és 1840-ben elérte a 9782-t; egy pipa ára 30 és 44 font sterling között mozgott.

“

Hogy a présházakban ne keverjék az alacsonyabb rendű szőlőfajtákat a Madeira nemes borait adó fajtákkal, régen minden egyházközségben működött egy, a városi tanács által kiválasztott főfelügyelő. Jogában állt alfelügyelőket kinevezni, akiknek feladata volt „ellenőrizni a szüret tisztaságát és a szőlő megfelelő kiválogatását, valamint mindent, ami a termés jó minőségével kapcsolatos”.

“

Úgy véljük, a szüreti felügyelőket először az 1820. augusztus 21-i tanácsülésen nevezték ki. Az 1836. szeptember 3-i ülésen arra szólították fel az e tisztségekre kinevezetteket, hogy akadályozzák meg „a rossz bort adó szőlők – például a cachudo, malvazião, carão de dama, maroto stb. – összekeverését a jó minőségű szőlővel”.

Fentebb elmondtuk, hogy a madeirai borok kivitele 1660 körül kezdett fellendülni a brit kereskedők ösztönzésére. Ezeket a kereskedőket uralkodóink kiváltságokkal halmozták el: még az 1646-ben bevezetett, minden kivitt pipa bor után fizetendő 400 réis adó alól is felmentették őket. Később azonban ők váltak a madeirai szőlőtermesztés legkegyetlenebb ellenségeivé.

Mivel szinte csak a brit kereskedők vásároltak bort, dr. Azevedo szavaival élve ők lettek az árak legfőbb meghatározói, a többiek pedig teljesen kiszolgáltatottá váltak nekik. A 18. század végén és a 19. század elején ez a függés még alig mutatkozott meg: a borok magas ára megfelelő jövedelmet biztosított a birtokosoknak és a gazdálkodóknak. Amikor azonban a borok értéke csökkenni kezdett, sok madeirai számára hosszú, nyomorral és nélkülözéssel teli időszak kezdődött, amely mélyrehatóan átalakította szigetünk gazdasági helyzetét. „Az 1810-es gyalázatos szerződés előtt – írja Paulo Perestrelo da Câmara – az angoloknak tilos volt mustként bort vásárolniuk; miután azonban ezt megengedték nekik, ők lettek e termék árának meghatározói és a földek valódi urai.”

Ha nem működött volna a szigeten néhány tekintélyes portugál kereskedőház – köztük első helyen João da Câmara de Carvalhal hitbizományosé (morgado), a későbbi Carvalhal grófjáé –, a brit kereskedők akadálytalanul gyakorolhatták volna itt a legszánalmasabb zsarnokságot, miközben külföldön továbbra is jelentős hasznot húztak boraink kiviteléből. Ezek a portugál kereskedőházak többször is olyan árat szabtak a mustnak, amely megfelelő jövedelmet biztosított a termelőknek. Így igyekeztek megakadályozni, hogy a mustot az itt működő angol kereskedők szándéka szerint nevetségesen alacsony áron fizessék ki.

1852-ben megjelent a szigeten az Oidium Tuckeri, és elpusztította a szőlőültetvények nagy részét. Sok családot nyomorba döntött, sok madeirait pedig Brazíliába és más országokba való kivándorlásra kényszerített. A földünket akkor sújtó rettenetes válság mégis megújította a szigetet, amint dr. Álvaro de Azevedo találóan megjegyzi a „Vágyódás a szülőföld után” című műhöz írt jegyzeteiben. „Amikor a bor eltűnt, az angol kereskedő úgy számolta fel üzletét, ahogy tudta, és távozott; a régi brit kereskedőházak közül csak a Newton Gordon & Comp.ª, a J. W. & T. Selby, a Blandy és a Rutterford & Grant maradt meg. Az utóbbi kettőt főként a jövedelmező kőszén-kereskedelem tartotta fenn. Madeira így megszabadult tőkés uraitól. A szükségtől hajtott szegény földműves a művelt földeknek szentelte magát. Többé nem egyetlen növényt termesztett, mint addig a szőlőt, hanem többfélét: cukornádat, amely hamarosan több pénzt hozott neki, és gyorsabban is, mint az utóbbi időkben a bor; továbbá gabonát, hüvelyeseket, édesburgonyát és közönséges burgonyát, jamgyökeret és zöldségféléket. Ezek hamarosan visszahozták otthonába a jólétet és az örömöt, amely oly sok éven át elkerülte.”

1872 és 1883 között Madeirát újabb pusztítás érte, ezúttal a filoxéra betörése miatt. A szőlőültetvényeket azonban ellenálló tőkék betelepítésével helyreállították, és ezekre oltották a régi fajtákat. A sziget ismét termelni kezdte ízletes és híres borait. Sajnos azonban nem merültek feledésbe a már említett hamisítási módszerek. Különösen külföldön éltek vissza velük: még neves exportőrházak címkéit is utánozták, hogy a leghitványabb kotyvalékokat könnyebben eladhassák. Mindez jelentősen hozzájárult szigetünk legfontosabb termékének elértéktelenedéséhez, és igen nehéz helyzetbe hozta a szőlőtermesztőket. A kereskedők nevetségesen alacsony árat fizettek nekik a mustért, mert nehezen találtak vevőt boraikra.

A nagy háború idején elfogytak a valódi madeirai bor készletei, ami emelte a termés értékét és ösztönözte a kivitelt. Ám ahhoz, hogy a kivitel fennmaradjon és fejlődjön – ami a sziget érdeke –, mindenki tudja, hogy a bor ízét, testességét és illatát nem szabad hamisítással megváltoztatni. Borainkat gyenge portugáliai borokkal házasítani vagy bármilyen más módon meghamisítani, még ha ez nem is káros az egészségre, hiba, sőt inkább bűn. Súlyosan árthat szigetünk gazdaságának, amelyet már így is annyi megrázkódtatás ért egyes kereskedők kapzsisága és lelkiismeretlensége miatt.

Egyes külföldi piacokon nemegyszer madeiraiként kínálnak Spanyolországban, Görögországban és más országokban termelt borokat. Ennek a visszaélésnek is véget kell vetni. Ehhez végre kell hajtani és általánosan alkalmazni kell az 1911. június 2-i washingtoni egyezmény rendelkezéseit, valamint az 1919. június 28-án Versailles-ban aláírt békeszerződés 274. és 275. cikkében foglaltakat. A szerződést az egyik félként Németország, a másik félként 27 hatalom – köztük Portugália – kötötte meg.

Állítások szerint egyes szőlőtermelők a szükségesnél és a nekik járónál több alkoholhoz úgy jutnak, hogy birtokaik mustterméséről túlzó adatokat adnak meg. Ha ez igaz, az visszaélés, amely bizonyosan sérti a sziget érdekeit, hiszen a többletalkoholt borhamisításra használhatják. 1919. október 15-én a parlamentben olyan törvényt kívántak elfogadtatni, amely megengedte volna bortermelőinknek, hogy a madeirai borok készítéséhez ugyanannyi alkoholt használjanak, mint a portói borokhoz. A törvényt azonban, amely csak a csalást segítette volna elő, nem fogadták el. Ha alkoholból és cukorból bőven állna rendelkezésükre, egyes kereskedőknek nem kellene a gazdáktól bort vásárolniuk a külföldről érkező megrendelések teljesítéséhez.

Bár nem tekinthető valódi csalásnak, kerülni kellene, hogy az erősített borok készítéséhez az asztali bor alapanyagául alkalmas szőlőt használjanak. Ehelyett az utóbbi borokból sajátos madeirai típusokat kellene kialakítani, ahogy azt az 1913-as szabályzat megengedi. Egy ismert borász évekkel ezelőtt készített egy madeirai asztaliborfajtát, amelyet néhány kóstoló kiváló minőségűnek ítélt.

Eddig a madeirai borok exportjával és azzal foglalkoztunk, hogy vissza kell szerezniük méltán kivívott egykori hírnevüket, amelyet sok külföldi országban élveztek. Most termelésükről, főbb típusaikról és készítésükről közlünk adatokat, hogy teljessé tegyük beszámolónkat szigetünk egyik legfontosabb gazdasági értékéről.

A bortermelés 1813-ban 25 440 pipa volt, 1847-re azonban 20 986 pipára, 1850-re 11 140-re, 1852-re 2277-re, 1853-ra 660-ra, 1854-re 138-ra, 1855-re pedig 38-ra csökkent. 1856-tól a termelés az utóbbi két évhez képest kissé nőtt, de 1858-ban még mindig nem haladta meg a 197 pipát, a következő évben pedig 162-re esett vissza. 1861-ben 400, 1865-ben 5000 pipa bort termeltek. 1882-ben, amikor a filoxéra (lásd ott) még súlyos pusztítást végzett a sziget szőlőiben, a termelés körülbelül 4500 pipa volt, 1883-ban pedig 3500-ra csökkent.

A régi szőlőfajták ellenálló tőkékre oltása és a Jacquez fajta széles körű, közvetlen termőfajtaként való hasznosítása a következő években jelentősen javított a sziget helyzetén. A termelés 1895-ben mintegy 8000 pipa, 1900-ban 9200, 1909-ben pedig 11 401 volt.

A legtöbb bort Funchal és Câmara de Lobos (’fókák barlangja’) községében termelik, utánuk São Vicente, Porto do Moniz, Porto Santo és Calheta községe következik. Az erősített borok Madeira déli partvidékéről, különösen Câmara de Lobosból és Funchalból származnak, de az északi parton fekvő Porto da Cruz (’a kereszt kikötője’) borai rendszerint szintén igen jó minőségűek.

A legfontosabb madeirai borok a következők: malvázia, boal, sercial (fehér szőlőfajta), verdelho, tinta és Madeira. Az első négy a szőlőfajtáról kapta a nevét, amelyből készül; az utolsót különféle madeirai fajták szőlőjének együttes préselésével állítják elő a szőlőprésben.

A malvázia édes és illatos; Frutuoso és a mai angol fogyasztók szerint ez Madeira legértékesebb bora. A boal szintén illatos, és kiváló asztali bornak vagy köszöntőhöz. A sercial száraz, és nyolc-tíz éves kora előtt nem fogyasztható, ám akkor már „a sziget egyik legfinomabb és legegészségesebb borának” tartják. A verdelho erős, illatos, és „asztali borként igen értékes”. A tinta édes és illatos, különösen fiatalon; színét a szőlőhéjtól kapja, amelyet az erjedés idejére a borban hagynak. A Madeira, a sziget legelterjedtebb bora, különféle szőlőfajták termésének együttes préseléséből készül. Korától és összetételétől függően többé-kevésbé erős és illatos lehet.

A sziget régen is a Madeirát exportálta nagy mennyiségben, és ma is ezt teszi. Az angol piacokon egykor East vagy West Índia Madeira néven ismerték, ha a bort a meleg hatására történő érlelés céljából ezekbe az országokba szállították; ha nem tette meg ezt az utat, London Particularnak nevezték.

Madeirán egy surdónak nevezett bort is készítenek úgy, hogy a musthoz nagy mennyiségű alkoholt adnak. Ez a bor megőrzi cukortartalmának egy részét, és más borok testesebbé tételére, valamint édesítésére használják. Egykor kis mennyiségben Angliába is exportálták, ahol Nuns’s wine néven ismerték.

Fentebb azt írtuk, hogy egy pipa bor jelenlegi átlagára 30 font, de úgy értesültünk, hogy egyes régi borokat az utóbbi időben 100 fontért adtak el. Johnson az 1885-ben írt Handbook című művében azt állítja, hogy a madeirai bor ára pipánként 25 és 300 font között mozog; a 19. század elején, a nagy borexport idején 55 és 90 font között volt. Egy pipa bor ára az utolsó háború (1914–1918) előtt 15, 18 vagy 20 font volt; 1878-ban átlagosan körülbelül 40 font, 1856-ban 50 és 80 font között, néhány évvel korábban 25 és 50 font között, 1840-ben pedig 30 és 44 font között mozgott.

A szüretet szeptemberben tartják, de a meleg, napos helyeken már augusztus végén elkezdődhet, a magasabban fekvő, hideg helyeken pedig október közepéig is eltarthat. A szőlőt mezítlábas férfiak tapossák a szőlőprésben; mellette egy kád áll a must felfogására. A szőlő kipréselése után a törkölyt a szőlőprés közepére halmozzák, és vastag kötéllel, csigavonalban körbetekerve összeszorítják. Ezután deszkákat helyeznek rá, amelyekre a présgerenda gyakorol nyomást. Ezt a vastag gerendát az egyik végén átvezetett, alul az úgynevezett préskőhöz rögzített csavarral szorítják le.

Az így összenyomott törkölyből újabb adag must nyerhető: ez a szőlőprés csorgóján át az alacsonyabban álló kádba folyik. A szőlő levének kinyerése azonban ezzel még nem ér véget. Hátravan az utótaposás (repisa): a törkölyt a szőlőprésben mezítlábas férfiak még egyszer megtapossák. Ez igen megerőltető munka, amelyet csak fiatal, egészséges emberek tudnak megfelelően elvégezni.

A csiger (água-pé) úgy készül, hogy vizet öntenek a törkölyre, majd ismét kipréselik. Alkohol hozzáadásával gyenge bort kapnak, amelyet a sziget vidéki részein fogyasztanak.

A mustot hordókban vagy bortömlőkben szállítják a bortermelő pincéjébe. Ott nagy hordókba vagy kádakba öntik; ezekben zajlik az erjedés, amely rendszerint két hónapig tart. Az erjedés után a borokat lefejtik a seprőről, és más, előzőleg kimosott, mésszel fertőtlenített, végül kénszalaggal kifüstölt hordókba töltik át. Ezekben tojással, tejjel, ökörvérrel vagy agyaggal derítik őket.

A derítés után a borokat estufákba (a madeirai bor érlelésére szolgáló fűtött raktárakba) viszik, ha nem a canteiro-eljárással (a bor természetes érlelése fatartókon álló hordókban, mesterséges melegítés nélkül) érlelik őket. Régebben az alkoholt a melegítés előtt adták a borhoz, ma azonban többnyire csak utána teszik bele. Boraink kezeléséhez ma cukornádból nyert alkoholt használnak. A 19. század közepén viszont az északi vidékek boraiból előállított alkoholt alkalmazták erre, ugyanennek a századnak az elején pedig gyakran külföldi párlatokkal kezelték a sziget borait. A funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) jegyzőkönyveiben több olyan beadványt is feljegyeztek, amelyben a szenátus (senado, a városi tanács) e párlatok madeirai behozatalának megtiltását kérte.

A gyengébb madeirai borokhoz általában 10–11 százalék, a jobb borokhoz 6 százalék, a vinho surdóhoz (szesszel erjedésében leállított édes musthoz, amelyet édesítésre használnak) pedig 30 százalék alkoholt adnak. Ez utóbbi, mint már említettük, a többi bor javítására és testesebbé tételére szolgál; használata előnyösebb a cukorszirupénál, amelyet a bortermelők régebben széles körben alkalmaztak. A besűrített mustot (arrobe, főzött must) ma már ritkán használják a borok kezeléséhez.

Dr. Ferreira da Silva szerint a madeirai mustok cukortartalma 19–28 százalék. Kickton és Murdfield azt írja, hogy Madeira likőrborainak készítéséhez „az erjedésükben leállított mustok (vinhos abafados vagy surdos, jeropigák) és a borból lepárolt folyadékok hozzáadásával fokozni kell nemes, boros jellegüket”. Hozzáteszik azonban, hogy a szigeten a borok kezeléséhez nagy mennyiségben használnak cukornádból előállított finomított alkoholt is. Ugyanezek a szerzők azt is írják, hogy a madeira különleges jellegű desszertbor, amelyet kizárólag Madeira portugál szigetén készítenek. Különböző elemzések szerint összetétele nem túlságosan egységes. Ennek oka nemcsak az, hogy a különféle alapborok cukortartalma eltérő, hanem mindenekelőtt az édesítésükre alkalmazott módszerek sokfélesége.

A madeirai borok kereskedelmét és termelését az 1913. november 8-i jogszabály szabályozta. Egy másik, 1915-ben megjelent jogszabálytervezetet nem fogadtak el: ellene a sajtó, a közigazgatási testületek és a sziget lakossága is fellépett. Ez utóbbi tervezet főbb rendelkezéseit, valamint a róla elhangzottakat és írottakat az A Imprensa, as Colectividades do Distrito e o Projecto de Regulamentação da Produção, Fiscalização e comercio dos Vinhos da Madeira című kiadvány ismerteti (Funchal, 1916).

1924 januárjának közepétől Funchalban egy bizottság működött, amelyet a Földművelésügyi Minisztérium azzal bízott meg, hogy javaslatot tegyen a kormánynak az 1913. november 8-i szabályzat módosítására. A cél a borok minél szigorúbb ellenőrzése és a hamisítás megelőzése volt.

A mustok szőlőtermelőktől való megvásárlásáról és a borok kiviteléről José Nosolini polgári kormányzó (governador civil) 1939. október 18-án szabályzatot tett közzé, amely meghatározza e vásárlások és a kivitel feltételeit.