Égetett szesz

Madeirán jelenleg 40 gyár állít elő 26 Cartier-fokos (az alkoholtartalom régi areométeres skálája) égetett szeszt (aguardente, cukornádból vagy borból párolva), de közülük néhány nem működik rendszeresen. Ezek a gyárak 1911 és 1917 között az alábbi mennyiségeket termelték:

1911	700 000
1912	1 436 305
1913	1 008 257
1914	826 678
1915	718 617
1916	1 098 175
1917	1 162 398

Az 1911. március 11-i rendelet előtt az égetett szesz termelése az egész kerületben (distrito) mintegy 1 200 000 liter volt. Ebbe nem számították bele a törkölyből készült égetett szeszt, amelyet úgy nyernek, hogy a kipréselt cukornádhoz némi vizet adnak, majd másodszor is átvezetik a cukormalom (engenho) hengerein.

Az 1911. március 11-i rendelet a nem bejegyzett gyárakban előállított valamennyi égetett szeszre az első három évben 100 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis), majd az 1918-ig tartó következő években 150 réis adót állapított meg. A legmagasabb adót azonban már a harmadik évben elkezdték beszedni, állítólag a bejegyzett gyárak (fábricas matriculadas) kérésére. A nem bejegyzett gyárakban előállított égetett szesz teljes mennyisége a szigetvilágban marad; egy részét nem szállításra szánt borok kezelésére használják. Becslések szerint 30 kilogramm cukornádból átlagosan 2 liter égetett szesz készül.

A bejegyzett gyáraknak egykor galão-nként (portugál gallon, kb. 3,16 liter) 930 réis áron meg kellett vásárolniuk a nem bejegyzett gyárak által évente Madeira fogyasztására lepárolt, 26 Cartier-fokos égetett szesz megmaradt részét. Ezt a kötelezettségüket azonban csak 1904-ben és 1905-ben teljesítették maradéktalanul.

Az égetett szesz viszonteladására kivetett adó, amelyet az 1919. május 2-i törvény engedélyezett, és az 1920. május 25-i szabályzat szabályozott, 1920-ban 82 434,87 escudo bevételt hozott. Ebből 79 137,48 escudót osztottak fel a községi tanácsok között; a funchali tanácsnak 39 518,64 escudo jutott. A beszedésben közreműködő személyzet díjazására 3297,39 escudót különítettek el.

A már említett, 1911. március 11-i rendelet tartalmazta az egyik legfontosabb intézkedést, amelyet az anyaország kormányai az elmúlt öt évszázad során e szigetvilággal kapcsolatban hoztak: az égetett szeszt előállító gyárak kisajátítását. E megmentő intézkedés kapcsán itt idézni szeretnénk néhány részletet abból, amit akkor írtunk a kérdésről, amikor felmerült ugyanezen gyárak újbóli felállításának gondolata.

“

„Mindenki tudja, hogy Madeira egyik legnagyobb csapása, amely sújtotta és – különösen szomorú, végzetes következményeiben – nagyrészt ma is sújtja, az alkoholizmus néven ismert, rettenetes társadalmi rákfene. Másutt mindenütt erélyesen küzdenek ellene, a köz megmentésének valódi eszközét látva ebben. Nálunk azonban nyíltan a törvények beleegyezésével vert tanyát: azok közvetve védelmezték, sőt az egész kerület közös gazdagságának egyik forrásaként tartották számon!

A madeiraiakat akkor még az afrikai feketéknél is sokkal alacsonyabb rendűnek tekintették! Ne tűnjék túlzásnak ez az összehasonlítás. Nemzetközi jellegű intézkedésekkel megtiltották a szeszes italok forgalmazását az afrikai kontinensen, hogy megóvják az őslakosságot e nagy baj pusztításától. Amit az afrikai vademberek számára magától értetődően életmentő intézkedésnek tartottak, azt e távoli szigetcsoport szegény lakói számára nem tekintették szükséges és valóban társadalmi jelentőségű intézkedésnek.

Madeirát egy időben már az Égetett Szesz Szigeteként emlegették: ezt a nevet egy törvényerejű rendelkezés adta neki e mérgező ital hatalmas, szinte hihetetlen mértékű fogyasztása miatt. A pusztítás, amint ugyanez a rendelet megállapítja, valósággal rémületes volt. Egy korábbi miniszter, orvostudományi egyetemi tanár és kiváló tudós, akinek e város községe a Funchal jótevő polgára címet adományozta, egy híressé vált, Portóban tartott nyilvános előadáson volt bátor a madeiraiakat részegesnek és alkoholistának nevezni. Ezzel kétségkívül súlyosan megsértette a sziget lakóit, de nem járt messze a szomorú, közismert valóságtól. Ismert tény, bár a nagyközönség még nem figyelt fel rá, hogy az utóbbi évtizedekben a sziget lakossága feltűnően elkorcsosult. A testmagasságban, a testi felépítésben, az izomerőben stb. stb. kifejezett élettani hanyatlás figyelhető meg. Ez több orvosnak is feltűnt, különösen néhány katonaorvosnak, akik hosszú éveken át vizsgálták a hadseregbe besorozandó fiatalembereket. E riasztó jelenség egyik fő okaként az alkoholizmust nevezik meg. Vannak azonban még súlyosabb és félelmetesebb jelenségek is, amelyek a népesség teljes pusztulásával fenyegetnek, ha a már meghozott intézkedések egy részét nem tartják fenn, és nem vezetnek be más, gyorsabban és hatékonyabban eredményre vezető intézkedéseket. Megdöbbentően nagy a sziget lakosságából az elmebeteggé válók aránya. Emellett megszámlálhatatlan az értelmi fogyatékosság, az epilepszia, az idegi görcsrohamok és más, többé-kevésbé igazolt elfajulások esete; számuk rendkívüli gyorsasággal növekszik. Más népes vidékek hasonló eseteivel összevetve ez a legnagyobb megdöbbenést és csodálkozást váltja ki. Kérdezzünk meg néhány orvost, akik különösen sokat foglalkoztak e betegségek tanulmányozásával, és lépjünk be elmegyógyintézeteink kapuján: könnyen meggyőződhetünk e kijelentések szomorú igazságáról. Az ott ápolt szerencsétlen betegek nyolcvan százaléka az alkoholizmus áldozata! Ha ehhez a rémisztő képhez hozzávesszük azokat is, akiket e szörnyű rákfene a tuberkulózisnak és sok más betegségnek vetett áldozatul, hozzávetőleges képet alkothatunk az ötven mérgezőanyag-laboratórium okozta károkról. Ezek hosszú éveken át mérgezték, elállatiasították és őrületbe kergették egy egész kerület gyanútlan lakosságát!

Az értelmi színvonal csökkenése is feltűnő. Ezt többek között egy megfigyelés bizonyítja. E sorok írója és sokan mások, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek a sziget északi részének egyházközségeiben, jelentős értelmi különbséget tapasztaltak Madeira egyes északi és déli vidékeinek lakói között, mégpedig a déli part egyházközségeinek hátrányára. Tudjuk, hogy északon az égetett szesz termelése és fogyasztása szinte semmi sem volt: ott a cukornád ültetése csak néhány éve kezdődött meg, és most terjed. Szigetünk déli vidékén viszont a cukornádat már évszázadok óta termesztik.

Az alább idézett, fent említett jelentésből vett szavak találóan foglalják össze az alkoholizmus teremtette szomorú madeirai helyzetet, amelyet az imént röviden felvázoltunk: „A szigetcsoport jóléte elválaszthatatlanul összefügg lakosságának testi, értelmi és erkölcsi erejével. Ez az erő az égetett szesz fogyasztásának növekedésével azonos arányban csökken. Ha nem orvosolják haladéktalanul ezt a súlyos bajt, joggal tarthatunk attól, hogy az elkorcsosulás helyrehozhatatlan mértéket ölt.

A Brito Camacho ellenjegyzésével kiadott, 1911. március 11-i rendelet az égetett szeszt előállító gyárak kisajátításával életmentő intézkedést vezetett be. Ezt később több jogszabály lényeges pontokon módosította. Rendkívül súlyos hiba volt ez: éppen elég okunk van sajnálni, hogy egy ilyen üdvös és szükséges intézkedést nem tartottak fenn teljes egészében, és nem alkalmaztak minden tekintetben.

Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy e rettenetes méreg előállításának korlátozása és a gyárak működésének felfüggesztése nagy és felbecsülhetetlen szolgálatot tett a szigetcsoport egész lakosságának. Jótékony hatásai már mindenütt érezhetők. E nagy emberbaráti mű betetőzéséhez azonban gyökeresebb és véglegesebb intézkedést kell hozni, amely teljesen kizárja, hogy bármilyen, akár a legkisebb mennyiségben is újrakezdjék annak a méregnek a gyártását, amely hazánknak az Égetett Szesz Szigete gúnynevet szerezte.”