A cukoripar védelme

Az 1876. február 4-i, az 1881. május 18-i és az 1886. március 22-i törvény mentesítette a Portugáliába és az Azori-szigetekre bevitt madeirai cukrot a vámfizetés alól: az első kettő öt évre, az utolsó három évre. A cukoripar valódi védelme azonban csak az 1895. december 30-i rendelettel kezdődött. Ez arra kötelezte a nyilvántartásba vett gyárakat, hogy 30 kilogramm cukornádért 400, illetve 450 réist (réis: régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) fizessenek a termelőknek. E teher ellentételezéseként a gyárak a borokhoz szánt alkohol előállítására behozott melasz után kilogrammonként 60 réis helyett 30 réis vámot fizethettek. Madeira cukra az 1892-es vámtarifa előzetes rendelkezései alapján a szárazföldi Portugáliában és az Azori-szigeteken a vám negyedét fizette; most e községi illeték (imposição) alól is mentesült.

Az 1903. szeptember 24-i rendelet a 30 kilogramm cukornádra megállapított minimálárakat 50 réissel emelte, cserébe a gyáraknak adott újabb kedvezményekért. Az 1904. november 24-i törvény pedig tényleges monopóliummá tette Madeira cukor- és alkoholiparát: e tevékenység gyakorlását a nyilvántartásba vett két gyártóra, a W. Hinton & Sonsra és José Júlio de Lemosra ruházta.

Az említett 1903-as rendelet kilogrammonként 30 réisről 6 réisre csökkentette a gyártók által a külföldi melasz után fizetendő vámot. Egyúttal megadta nekik „a lehetőséget, hogy ebből az alapanyagból a borokhoz szánt alkohol lepárlása előtt kinyerjék a még hasznosítható kevés cukrot, madeirai fogyasztásra. Ezt a mennyiséget azonban le kellett vonni a cukornádból kinyert cukor összmennyiségéből; ha a levont részt ahelyett, hogy a szigeten értékesítették volna, szintén exportálták, a célállomás vámhivatalainál meg kellett fizetni utána a vámot és az egyéb általános adókat”.

E rendelkezés nyomán a madeirai cukrot többé nem lehetett vámmentesen bevinni az Azori-szigetekre, ahová 1903-ig valamennyit exportáltak.

Az 1904. november 24-i törvénnyel létrehozott monopóliumot az 1908. szeptember 9-i törvény sem módosította számottevően; a monopóliumnak 15 évig kellett volna fennállnia. A W. Hinton & Sons azonban kifogást emelt az 1909. március 11-i szabályzat egyik rendelkezése ellen, amely korlátozta a borok kezelésére szolgáló alkohol értékesítését. Hosszú és elhúzódó tárgyalások után a kormány kénytelen volt kiadni az 1911. március 11-i rendeletet, hogy rendezze a cég követelései miatt kialakult nehéz helyzetet.

Az említett panasz nem az utolsó volt: híressé vált az is, amelyet az 1914. augusztus 15-i törvény 23. alapelvében foglaltak nyilvánosságra kerülése váltott ki, mert országszerte nagy visszhangot keltett.

Az 1911. március 11-i rendelet négy övezetet határozott meg a cukornád levének cukorfoka alapján. Fenntartotta az 1903-as rendeletben megszabott 450 és 500 réis közötti árakat, minden vám alól mentesítette a Portugália szárazföldi részére szánt madeirai cukrot, ismét vámot vetett ki a külföldi cukrokra, és megengedte a bejegyzett gyáraknak (fábricas matriculadas), hogy a gyarmatokról évente legfeljebb 550 tonna cukrot hozzanak be, az arra kivetett vám 50 százalékos csökkentésével.

A bejegyzett gyárak további kedvezményeket is kaptak. Az 1918. december 31-ig hatályos rendelet ugyanakkor úgy rendelkezett, hogy a borok kezeléséhez minden 500 literes pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) után 55 liter alkohol szükséges.

Az 1911. március 11-i törvényerejű rendelet végrehajtási szabályzatát az 1912. május 15-i rendelet hagyta jóvá.

Bár a régi Companhia Fabril de Açúcar Madeirense 1872-ben minden 30 kilogramm cukornád árát 550, 600, illetve 650 réisben állapította meg, köztudott, hogy ezek az árak nem maradtak fenn. A protekcionista intézkedések bevezetése előtt a cukornádat ritkán adták el 300 vagy 320 réisnél drágábban.

Az említett protekcionista jogszabályok nyomán sok földbirtokos és gazdálkodó helyzete jelentősen javult, mivel a cukornád termesztése jóval jövedelmezőbbé vált. A jogszabályok azonban a cukor árát nem rögzítették, így ez az alapvető élelmiszer Madeirán folyamatosan drágult. Az a meglehetősen különös helyzet is előállt, hogy a Portugália szárazföldi részén működő finomítók hosszú időn át olcsóbban vásárolták a madeirai cukrot, mint a funchali fogyasztók.

Az 1919. május 2-i 5492. számú rendelet 1920. január 1-jétől szabaddá tette a cukorgyártást. A rendeletnek voltak nyilvánvalóan hasznos rendelkezései, mások azonban sem az iparnak, sem a mezőgazdaságnak nem nyerték el a tetszését, amint azt e mű 1. kötetének 226. oldalán már megírtuk. Az 1920. április 9-i 6521. számú rendelet e rendelkezések némelyikét módosította vagy eltörölte. Végül az 1922. április 3-i 8089. számú rendelet Madeira cukorrendszerének (regímen sacarino, a cukor- és szeszgyártást szabályozó jogrend) végrehajtását a 9. régió mezőgazdasági állomására bízta, kivéve a cukorral és az alkohollal kapcsolatos, a Pénzügyminisztérium kizárólagos hatáskörébe tartozó ügyeket. Ugyanezen rendelet szerint a madeirai cukorrendszer felügyeletének műszaki bizottságát a 9. régió mezőgazdasági állomásának igazgatója, az ipari körzet mérnöke és a kerületi felügyeleti hivatal vezetője alkotja.

1922 májusában megpróbálták visszaállítani a protekcionista rendszert, vagy legalább jövedelmező árat biztosítani a cukornádnak. Cserébe engedélyezték volna a korábban bejegyzett gyáraknak, hogy a cukrot 1,65 escudóért árusítsák. Eleinte úgy tűnt, jól halad az ügy: a kormány még a Brazíliából érkező mintegy 600 tonna cukor vámkezelését is megtiltotta. Végül azonban semmit sem rendeltek el az említett gyárak tulajdonosainak kívánsága szerint. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a főváros egyik jelentős lapja, valamint Madeira különböző, nem a mezőgazdaságból élő társadalmi csoportjai felléptek a törekvés ellen: ők csak azt kívánták, hogy a cukrot mindenki számára megfizethető áron árusítsák.