Vámházak

Madeira kereskedelme és mezőgazdasága a felfedezés után gyorsan fejlődött. Emiatt hamarosan vámházakat és adóellenőrző állomásokat kellett létesíteni a szigetcsoport több településén: jelentőségük és forgalmuk egyaránt szükségessé tette ezt.

A 15. század második negyedének közepe táján Funchalban már szedték az első vámokat, bár a vámházat csak ugyanazon század utolsó negyedének elején hozták létre. Az adókat egy almoxarife (királyi adószedő és raktárnok) szedte be a királyi kincstár (Fazenda Real) számára. Négy segítője volt, akiket akkor a király embereinek (homens del-rei) neveztek; fejenként évi 20 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) fizetést kaptak.

A funchali vámházat létrehozó okirat 1477. március 15-én kelt; így ez az egész szigetcsoport legrégebbi közhivatala. Az intézmény létrehozásáról Dona Beatriz döntött, I. Mánuelnek, Beja hercegének és a szigetet birtokló Krisztus-rend nagymesterének az anyja és gyámja. Döntésében figyelembe vette, milyen jelentős fejlődésen ment keresztül Funchal, az akkori mezőváros (vila). Nem tudjuk azonban, milyen feltételekkel hozták létre a vámházat: mekkora volt adóügyi hatásköre, milyen személyzettel és hogyan működött, illetve mennyi bevétele származott a behozatalból és a kivitelből. Azt tudjuk, hogy Dona Beatriz infánsnő az 1477. március 15-i királyi levél (carta régia) végrehajtására a szigetre küldte számvevőjét, Luiz de Atouguiát. Megadta neki a szükséges felhatalmazást és utasításokat, hogy megfelelő épületet béreljen, kinevezze a nélkülözhetetlen személyzetet, és megszervezze a vámház szabályos működéséhez szükséges szolgálatokat. Azt is tudjuk, hogy az almoxarife és a király négy embere bekerült a személyzetébe.

Kevés adatunk van e vámház működésének kezdeti időszakáról. Mindössze azt tudjuk, hogy 1481-ben, négy évvel működésének megkezdése után, Funchal lakóit mentesítették bizonyos áruk adója alól.

A legfontosabb tisztség a bíróé volt; elsőként Francisco Alvares töltötte be, akit 1494-ben neveztek ki. Egy pontosan meg nem határozható évben ez a tisztség az egész szigetcsoport királyi kincstári főfelügyelőjének (provedor da fazenda) tisztségévé alakult át, vagy attól kezdve egy személy viselte a kettőt. Ez akkoriban a sziget egyik legfontosabb hivatala volt. Dr. João Leitão főtörvényszéki bíró (desembargador) (lásd ott) volt az első főkormányzó, akit a Fülöp-párti kormány a szigetcsoportba küldött. Miután 1582-ben távozott ebből a tisztségből, az 1582. január 5-i királyi rendelet (alvará régio) alapján átvette a királyi kincstár főfelügyelői hivatalát. II. Fülöp 1597-ben a főfelügyelői tisztséget összevonta a corregedor (királyi kerületi bíró) tisztségével, és André Lobo baccalaureust (bacharel, egyetemi végzettségű) nevezte ki rá. 1650-ben a két tisztséget már külön személyek töltötték be.

I. József az 1775. április 6-i királyi rendelettel megszüntette a kincstári főfelügyelő tisztségét, és helyette létrehozta a Királyi Kincstári Tanácsot (Junta da Real Fazenda). Ekkor hozták létre a vámbíró (juiz da alfândega, a vámhivatal vezetője) tisztségét is. Domingo Afonso Barrosót nevezték ki rá, aki korábban főfelügyelőként szolgált.

Az alábbiakban megadjuk vámházunk bíráinak teljes névsorát a fent említett Francisco Alvarestől az imént megnevezett Domingo Afonso Barrosóig, kinevezésük évével együtt. Ők a következők: Francisco Alvares (1494), João Rodrigues Parada (1498), João Leite (1508), Cristovão Esmeraldo (1550), Pedro Fernandes (1555), Lourenço Correia (1559), Diogo Luiz (1560), Leoniz Simões (1563), Luiz Preto (1567), Pedro de Castilho (1577), Antonio de Carvalho (1579), João Leitão (1582), Domingos Vaz (1585), Antonio de Melo (1590), Bernardo Fernandes Tinoco (1596), André Lobo (1597), Baltazar Fróis (1599), Manuel Araújo de Carvalho (1606), Antonio Gomes Rodovalho (1615), Antonio Antunes Leite (1618), Luiz da Cunha (1621), Manuel Dias de Andrade (1628), Manuel Rodrigues Pereira (1634), João Rodrigues de Teive (1638), Manuel Vieira Cardoso (1639), Marcos Correia de Mesquita (1643), Francisco de Andrade (1647), Ambrosio Vieira de Andrade (1683), Manuel Mexias Galvão (1700), Francisco Torres Pinheiro (1703), Luiz de França Pimentel (1707), João de Aguiar (1710), José de Sequeira (1715), José Rebelo de Vadre (1727), Jorge Vieira de Andrade (1731), Manuel Teixeira de Castro (1745), Domingos Afonso Barroso (1757–1768).

Más tisztségekről is tudunk, de létrehozásuk időpontját nem ismerjük. Az ajtónálló tisztsége már 1752-ben létezett; akkoriban fontos hivatalnak számított, és a könyvelői feladatok is hozzátartoztak. A könyvelői tisztséget 1741-ben leválasztották róla, és attól kezdve önálló hivatalt alkotott. A főhivatal írnokának (escrivão da Mesa Grande, a vámház fő hivatala) tisztsége már 1526-ban, az első faktoré (feitor, királyi ügynök) pedig 1592-ben létezett. Voltak továbbá a bélyegzők jegyzői, a pecsételői, a Ribeira (’patak’) főrévkalauzi és a fregatt kapitányi tisztségei, valamint a főhivatal második írnokának, a hajók kikötéséért felelős tisztviselőnek és a cukorötöd beszedőjének (quintador do açúcar) tisztsége, s még más hivatalok is. A 15. század végétől nyolc őr szolgált itt; számukat 1763-ban 12-re emelték.

“

„Kétségtelennek tartjuk – írja a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) jeles jegyzetírója –, hogy ezeken a szigeteken, s így a tengerentúli területeken is, az adóbevételek bérbeadása volt az elsőként alkalmazott adóbeszedési rendszer. Erre nemcsak a fent említett, 1477. március 15-i levélből következtetünk, amely kétszer is említ adóbérlőket – egyszer az ügyeikben eljáró bírósággal kapcsolatban, másodszor pedig azért, hogy ne sanyargassák a lakosokat –, hanem Funchal tanácsa első tanácsülési jegyzőkönyvében (1471 és 1472) olvasható, ilyen jellegű szerződésekre vonatkozó egyértelmű utalásokból is. Ezek között szerepeltek a cukor után fizetendő illetékek, amelyeket akkor a genovai Micer Leão, Martim Annes, Alvaro Esteves és Fernão Nunes bérelt; a fa után fizetendő tized, amelynek bérlője João Garcia volt; a búza utáni bevétel, amelyet Martim Luiz megállapodás alapján kezelt; továbbá a »zöld« utáni bevétel és mások.

Az adóbevételek bérbeadása néhány változtatással még Dom Manoel 16. század eleji reformja után is folytatódott. A funchali vámház (Alfândega do Funchal) lett a királyi kincstár illetékeinek beszedésére szolgáló fő központ: ott szedtek be olyan adókat és járulékokat is, amelyeket addig különféle hivatalos szervek gyűjtöttek, és amelyek a mai értelemben nem számítottak tulajdonképpeni vámterheknek. Ez kitűnik abból a kiváltságlevélből (foral), amelyet Dom Manuel 1515. augusztus 6-án Funchal városának, valamint Ponta do Sol és Calheta mezővárosának adott.

Nem tudjuk, meddig maradt fenn a vámházban beszedett illetékek bérbeadásának rendszere, de úgy véljük, hosszú ideig működött. Ebben az időszakban ugyanakkor többször maguk a vámtisztviselők vagy a királyi bevételek beszedői szedték be az illetékeket. Egy helyütt például azt olvastuk, hogy Inacio Pedro Quintela 1772-ben „hat évre, negyven conto (egymillió réis) de réis összegért megszerezte a vámház bevételeinek beszedési jogát”; más alkalmakkor is történt hasonló.

Az 1512. január 15-i királyi rendelet jelentősen megnövelte Funchal vámházának forgalmát, a többi vámházét pedig számottevően visszafogta: kifejezetten megtiltotta, hogy a cukrot, amely akkor az egész sziget legfontosabb és legértékesebb terméke volt, másutt vigyék ki, mint e város vámházán keresztül. A tilalom okát az idézett királyi levél világosan megadja: „…nagy veszteség ér bennünket, és illetékeinket eltulajdonítják, illetve eltitkolják, mert az árukat sok egymástól távol eső helyen és sok tisztviselőnél vámkezelik; nincs rendjén, hogy emiatt veszteséget szenvedjünk…”

Csak hosszas kutatással adhatnánk részletes képet arról, milyen változásokon ment keresztül vámházunk belső működése, bevételeinek beszedése, az árukra kivetett terhek módja stb. Erre nincs elég időnk, és a nélkülözhetetlen források is hiányosak, különösen az alkotmányos kormányzás bevezetése előtti időszakra nézve, amikor a jogszabályok nem voltak egységesek az egész országban. Idézzük azonban a következő érdekes részletet António Gomes Neto atya kéziratából, amelyre dr. Álvaro de Azevedo időnként hivatkozik a „Vágyódás a szülőföld után” című műhöz írt jegyzeteiben:

“

„Manuel Mexias Galvão királyi kincstári főfelügyelő 1700. július 18-i hirdetményében (edital), a 9. könyv 392. fólióján található királyi utasítások és egyéb rendelkezések alapján elrendelte, hogy mindenféle árut a vámház redutja mellett rakodjanak be és ki; a más településrészen (sítio) kirakott árut elkobozzák. Senki, bármilyen rangú, állású vagy helyzetű legyen is, nem mehet áruval a hajók fedélzetére a felügyelő engedélye nélkül. Ennek megszegése esetén a csónakot elégetik, az illetőt pedig a börtönben a királyi kincstár javára hatezer réis megfizetésére ítélik; ezenfelül az 1722. augusztus 12-i törvényben előírt deportálás (degredo) és vagyonának felét érintő elkobzás is sújtja, a 15. könyv 61. fóliójának hátoldala és a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) törvénykönyve 5. könyvének 714. fóliója szerint. A vagyon egyharmada a kikötőfelügyelőt (alcaide do mar) vagy a feljelentőt illeti. Ugyanezeket az óvintézkedéseket kell alkalmazni a külföldi hajók csónakjaira is, mihelyt bejelentkeztek az egészségügyi hivatalnál, Funchal tanácsának 1742. február 12-i, a 8. könyv 103. fólióján található levelével összhangban. A konzulok feladata figyelmeztetni az általuk képviselteket, hogy ne hivatkozhassanak tudatlanságra, az őrök pedig elláthassák kötelességüket. A rendelet azt is megtiltja a csónakosoknak, hogy rakományt vagy árut más csónakon szállítsanak oda vagy vissza, mint a csörlőhöz (cabrestante) tartozókon vagy azokon, amelyeket a kavicsos part felügyelője kijelöl; sötétedés után pedig nem mehetnek a hajók fedélzetére, és onnan sem jöhetnek vissza. A vámház tisztviselőinek kell gondosan ügyelniük arra, hogy a kiváltságlevélben előírt módon őröket helyezzenek a hajókra. Az őrök csak a kirakodás és a hajó indulás előtti átvizsgálása után hagyhatják el a fedélzetet. Akit addig nem találnak a fedélzeten, azt letartóztatják, és Őfelsége kegyes döntéséig fogva tartják. Az állományba tartozó őröket 15 napi börtönnel sújtják, és mindörökre elbocsátják; az állományon kívüli őrök, valamint mindazok, akiket nem találnak a fedélzeten, saját vagyonukból kötelesek megtéríteni a királyi kincstárnak a vámelkerülésből eredő bármely kárt, a 9. könyv 392. fóliója szerint.

Funchal szenátusa (senado, a városi tanács) több alkalommal állítólagos kiváltságokra hivatkozva próbált beavatkozni olyan ügyekbe, amelyek kizárólag a felügyelő és a vámház többi alkalmazottjának hatáskörébe tartoztak. Egy 1742-es királyi utasítás ezért annak elismerésére kötelezte, hogy „nincs felhatalmazása a felügyelő engedélye nélkül a hajók fedélzetére lépni vagy oda bárkit küldeni, és vissza kell juttatnia a vámházba az élelmiszert, amelyet a hajókról elvitetett”.

A szigetcsoport főkormányzói és főkapitányai is megpróbáltak időnként hivatalosan beavatkozni a vámházak működésébe. Több királyi rendelkezés, főként IV. János rendelkezései, megtiltotta a sziget vezető tisztviselőinek, hogy ilyen ügyekbe avatkozzanak. Nálunk az alkotmányos rendszer bevezetése után rövidesen több kormányzati intézkedés érintette a vámházat. Az 1834. június 23-i rendelet a portugál szárazföld vámházaiéval azonos feltételek szerint szervezte meg Funchal vámházát; az 1835. február 20-i törvény jelentősen módosította működését és személyi állományát; az 1836. június 14-i rendelet pedig meghatározta alkalmazottainak számát és fizetését.

A 19. század első felének végéig vámházunkról – más kormányzati és törvényhozási intézkedések mellett – a következőket adták ki: az 1837. január 13-i miniszteri rendeletet (portaria), az 1837. május 14-i rendeletet, az 1837. május 8-i miniszteri rendeletet, a három 1837. június 30-i rendeletet, az 1837. június 30-i miniszteri rendeletet, az 1837. augusztus 25-i miniszteri rendeletet, az 1838. január 12-i miniszteri rendeletet, az 1838. május 14-i miniszteri rendeletet, az 1838. november 4-i miniszteri rendeletet, az 1839. július 2-i miniszteri rendeletet, az 1839. augusztus 2-i, 16-i és 21-i törvényeket, az 1842. május 4-i és 24-i rendeleteket, az 1843. május 27-i rendeletet, az 1843. szeptember 25-i és 26-i miniszteri rendeleteket, valamint az 1849. november 29-i miniszteri rendeletet.

Az 1477. március 15-i királyi levél, amely létrehozta a funchali vámházat, előírta, hogy e célra megfelelő házat béreljenek. Nem tudjuk azonban pontosan, hol működött kezdetben ez a vámhivatal. Többen állították – köztük a „Vágyódás a szülőföld után” jeles jegyzetírója is –, hogy a funchali vámházat először a Rua do Esmeraldón, a „granel do poço” néven ismert házban vagy annak közvetlen közelében rendezték be. Másutt helyi hagyományból származó értesülésként az olvasható, hogy a vámház Santa Maria Maior (’Szent Mária’) környékén működött. Ebben nincs semmi meglepő, sőt nagyon valószínű, hogy így történt. A lakosság első településmagja főként a később João Gomesről elnevezett pataktól keletre alakult ki, és a születő Funchal ott fejlődött a leginkább, noha a sziget felfedezője és első donatáriusa Santa Catarina (’Szent Katalin’) magaslatán telepedett le, amelyet akkor bizonyára még nem így hívtak.

Úgy tűnik, a vámház egy ideig a Rua Direitán (’egyenes utca’), a régi Funchal egyik legfontosabb utcájában álló házban is működött. Székesegyházunk, a funchali székesegyház (Sé) székeskáptalanának egyik könyve egy 1557. május 18-i adásvételi okiratot tartalmaz Gabriel mester házairól. Ezek akkor Duarte Rodrigues tulajdonában voltak, a székesegyház fenntartását szolgáló alapítványnak fizettek utánuk járadékot, a Rua Direitán álltak, lenyúltak a tengerig, és „korábban a régi vámház működött bennük”.

Az is lehetséges, hogy a vámhivatal egymás után mindegyik említett helyen működött; nem tudjuk, milyen időrendben költözhetett át egyikből a másikba. „A vámház épülete, amelyet I. Mánuel emeltetett – írja dr. Rodrigues de Azevedo –, ugyanaz, amely ma is áll Funchalban; ezt nyomós érvek bizonyítják. A hely, ahová Gaspar Frutuoso a „Vágyódás a szülőföld után” című műben a Mánuel-kori épületet helyezi, megegyezik a mai épület helyével. Belső árkádjai és ajtókeretei kitörölhetetlenül magukon viselik a kor építészeti jegyeit, az egyik ajtókeret felső részén pedig a következő felirat áll:

E szavak világosan mutatják, hogy az eredeti épület jóval 1620 előtt épült. Végül, amint a Funchal városi tanácsának levéltárában őrzött iratok VI. kötetének 60. lapján olvasható, IV. János 1644-ben elrendelte, hogy itt redutot építsenek. Ennek partszakaszként kellett szolgálnia, tekintettel a két erőd közötti távolságra, és kaput kellett nyitni az áruk be- és kirakodásához. A redut és a kapu elkészült; ma is a jelenlegi vámház mellett állnak. Ezt tanúsítja a Rua dos Mercadoresra nyíló külső kapu fölé vésett következő felirat:

Az egykori és a ma álló épület azonosságához tehát semmi kétség nem fér.

Az épületet a megépítése korához és helyéhez mérten nagyszabásúnak lehetett nevezni. Azóta többször átalakították és felújították, hogy megfeleljen a vámhivatal egyre növekvő igényeinek, de megőrizte eredeti, Mánuel-kori jellegét, különösen néhány belső ajtón és csúcsíves vonalainak tisztaságában. Az emeleti dísztermeken változtattak a legtöbbet. A Pénzügyi Tanács 1733. július 30-i utasítása nagyobb munkálatokat rendelt el ott. Ekkor épült az épületnek a Rua da Alfândega és a belső udvar felé néző felső része, a hozzá tartozó lépcsővel együtt. Gaspar Frutuoso 1590-ben így írt róla: „a vámház, amely gazdagabb és jobb hivatali helyiségekkel rendelkezik, mint Lisszabon városának vámháza; faragott kőből (cantaria) emelt, erős falak veszik körül, a szárazföld és a tenger felől egyaránt zárt, a tenger pedig közvetlenül mellette van, és hullámzáskor gyakran nekiütközik”.

Az 1748. április 1-jén a szigetet sújtó nagy földrengés (lásd: Földrengések) jelentős károkat okozott a vámház épületeiben. Egy korabeli beszámoló így írja le állapotukat: „Bár falaik igen erősek, harminckét repedés látható rajtuk: az egyik fentről lefelé fut, a többi keresztben; egyes sarkok szétváltak, a szemöldökgerendák kimozdultak a helyükről, és minden más is sürgős javításra szorul…”

Az épület emeleti termei hajdan a vámfelügyelők lakóhelyéül szolgáltak, és nem is olyan régen néhány közhivatal is működött bennük. A polgári kormányzóság és a hozzá tartozó hivatalok hosszú ideig itt kaptak helyet; 1890-ben költöztették őket egy Rua de João Gagón álló házba.

A vámház épületével szemben, annak közvetlen közelében 1644-ben kis erődöt emeltek a város tengeri védelmére kidolgozott terv szerint. Fala ma is áll: ez az egyetlen fennmaradt nyoma az egykori erődnek, amelyet akkor Reducto da Alfândegának neveztek.

A redutból kapu nyílt a vámház udvarára. Az 1644. augusztus 11-i királyi rendelet előírta, hogy ezen „hozzanak be minden árut; amit bárhol másutt raknak partra, azt el kell kobozni”.

Az épület mellett állt, és ma is áll egy kis kápolna, amelyet napjainkban az eredeti rendeltetésétől eltérő célokra használnak. Szent Antal volt a titulusa; 1714 körül építtette a vámház felügyelője és bírája, dr. João de Aguiar. A kápolna kapuzata fölött az Ad salem sol latin felirat olvasható, amelyet többféleképpen fordítottak le és értelmeztek.

Itt nem adhatunk teljes képet a funchali vámház és a szigetcsoport többi vámházának bevételeiről a létrehozásuktól napjainkig terjedő időszakban. Be kell érnünk egymástól időben távol eső korokból fennmaradt, elszórt adatokkal. Így a dr. Rodrigues de Azevedo által idézett, Madeira két kapitánysága és Porto Santo vámházainak 1581 és 1587 közötti bevételeiről szóló feljegyzésből kitűnik, hogy a vámházak együttes bevétele e hét évben rendre 28 925 275, 26 619 769, 26 013 590, 29 592 155, 28 277 791, 31 206 013 és 16 368 257 réis volt. Az 1748-as földrengésről szóló korabeli beszámoló szerint a vámház „… kiviteli vámokból egyik évet a másikkal számítva 27 conto de réist, behozatali vámokból pedig 11 conto de réist hoz, mivel az élelmiszerek a király őfelsége és e sziget népe között kötött monopóliumbérlet (contracto) értelmében vámmentesek”.

Vámházunk bevétele 1812-ben 228, 1813-ban pedig 230 conto volt. Az 1828–1829-től 1839–1840-ig terjedő pénzügyi években a következő összegeket hozta réisben:

Pénzügyi év	Bevétel (réis)
1828–1829	77 467 858
1829–1830	66 865 766
1830–1831	66 241 030
1831–1832	56 639 460
1832–1833	79 738 762
1833–1834	90 582 559
1834–1835	100 735 461
1835–1836	99 230 221
1836–1837	115 332 633
1837–1838	108 713 738
1838–1839	142 639 666
1839–1840	129 492 469

A funchali vámház utóbbi évekbeli bevételei a következők:

Év	Bevétel
1896	420 359 099
1897	411 344 857
1898	400 149 011
1899	549 426 805
1900	534 308 446
1901	526 516 570
1902	610 862 178
1903	685 445 558
1904	582 228 286
1905	578 730 497
1906	626 783 370
1907	642 703 253
1908	593 877 672
1909	658 474 874
1910	604 385 995
1911	585 100 920
1912	756 521 640
1913	714 702 260
1914	573 690 020
1915	350 550 410
1916	412 793,41
1917	293 598,03
1918	200 426,94
1919	495 494,68
1920	1 027 379,30
1921	1 429 848,01
1922	1 601 734,02
1923	2 384 045,24
1924	4 339 361,25
1925	3 537 050,48
1926	3 599 009,48
1927	14 799 466,73
1928	18 135 548,54
1929	22 686 218,19
1930	25 010 804,67
1931	20 845 121,68
1932	21 252 161,84

Érdemes itt megjegyeznünk, hogy a pénz értékvesztésének kezdete óta beszedett bevételeket nehéz összehasonlítani az értékálló pénz idején befolyt összegekkel. A vámházak ugyanis különböző értékvesztési együtthatókat alkalmaztak, olykor egyetlen éven belül is többet. Az 1932-es naptári év 21 252 161,84 escudós bevétele mindazonáltal – 24,45-ös értékvesztési együtthatóval számolva – 869 209,97 aranyescudónak (escudos ouro: az escudo háború előtti értéke; 1 aranyescudo = 24,45 escudo 1932-ben) felel meg. Ilyen bevételt a nagy háború előtt soha nem értek el.

A felsorolt vámbevételek nem tartalmazzák az állami vámokkal együtt beszedett községi adókat. Az alábbiakban közöljük a vámházunkban az utóbbi tizenöt évben beszedett adók adatait; ezeket kizárólag a kerület (distrito) tizenegy községi tanácsa között osztották szét.

Év	Beszedett községi adók (escudo)
1918	54 449,34
1919	124 477,31
1920	277 449,42
1921	321 661,18
1922	355 506,66
1923	612 350,09
1924	1 143 737,46
1925	802 411,47
1926	953 537,31
1927	1 452 772,43
1928	1 693 854,65
1929	1 430 633,32
1930	1 547 178,88
1931	1 183 014,84
1932	1 202 916,16

Ordens da Direcção da Alfândega do Funchal címmel évente megjelenik egy kötet, amely a vámház igazgatója által kiadott különféle szolgálati utasításokat, valamint az intézmény rendes működése szempontjából fontos egyéb adatokat és tudnivalókat tartalmazza. Már számos kötet jelent meg; az első az 1907-es évre vonatkozott.

António Marcelino Gomes, a vámház kirakodási írnoka (escrivão da descarga) 1824-ben megírta a Projecto de Regulamento da alfândega da ilha da Madeira című tervezetet. Felajánlotta VI. Jánosnak, de a mű nem jelent meg.