1862. Szeptember 4. Kölcsönös Segélyegylet

Társadalmunkban még nem is olyan régen kétségbevonhatatlan igazságnak számított, hogy teljesen hiányzik az egyesülési szellem és a hatékony kezdeményezőkészség bármiféle szervezet létrehozásához, különösen jótékonysági vagy kölcsönös segélyező egylet alapításához. A régi helyi sajtó visszatérő témája volt ez: időről időre hiába próbálta felrázni a közvéleményt. Küzdött a tudatlanság, a megszokás és az elítélendő bizalmatlanság ellen, amely honfitársaink új eszmékkel kapcsolatos gondolkodását uralta, legyenek azok bármilyen emberbarátiak és önzetlenek. Szerencsére a közvélemény idővel fogékonnyá vált ezekre az eszmékre, különösen a kölcsönös segítségnyújtás elveire. Ez a gondolat nálunk már mély gyökeret vert, és igen üdvös, nagyra becsült eredményeket hozott. Szeretnénk hinni, hogy az ország többi része e téren nem jutott sokkal előbbre nálunk, de bizonyos, hogy a külföldi viszonyokhoz képest nyilvánvaló volt az elmaradásunk.

A próbálkozások régre nyúlnak vissza, de hosszú éveken át mindig kudarcot vallottak, vagy – ami ugyanazt jelenti – alig észrevehető, szinte semmilyen eredményt nem hoztak. Igaz, nálunk már viszonylag régen is alakultak tudományos, irodalmi vagy művészeti jellegű társaságok, amelyek közül némelyik tiszteletre méltó emléket hagyott maga után. Az Akadémiák (Academias) című szócikkben már szóltunk az Assembleia dos Únicos do Funchalról és az Arcadia Funchalenséről, amelyek a 18. század harmadik, illetve utolsó negyedében működtek. Külön is említést kell még tennünk az 1834-ben működő Sociedade Patrióticáról, az 1821-ben alapított Sociedade Funchalense dos Amigos das Sciencias e Artesról és más társaságokról. Egyikük célja sem volt azonban kizárólag humanitárius, és nem a tagjai közötti jótékony segítségnyújtást szolgálta, amelyet újabban, pontosabb megnevezéssel kölcsönös segélyezésnek neveznek.

Úgy véljük, 1840 körül vagy valamivel később történtek lépések egy olyan egylet alapítására, amely betegségük vagy munkaképtelenségük esetén segítette volna tagjait. Úgy tűnik azonban, hogy szabályos szervezeti formát sem sikerült kialakítania, működni pedig még kevésbé kezdett el.

Az Epocha Administrativa második kötetének 500. oldalán azt olvassuk, hogy José Silvestre Ribeiro, e kerület (distrito) kiváló polgári kormányzója (governador civil) 1850-ben talán elsőként vetette fel nálunk a valódi kölcsönös segítségnyújtás gondolatát. Egy különösen a funchali kézműveseknek és munkásoknak szánt szervezet létrehozását szorgalmazta, rámutatott annak szükségességére, és már az alapítás általános elveit is felvázolta. Többször megpróbálták megvalósítani az elképzelést, sőt e célból nagy gyűlést is tartottak, de számunkra ismeretlen okokból az akkori erőfeszítések teljesen eredménytelenek maradtak.

Az 1856 harmadik és utolsó negyedévében a szigeten pusztító kolerajárvány a hivatalos adatok szerint mintegy hatezer ember életét követelte, más források viszont tízezerre tették az áldozatok számát. Miután a nagy közcsapás okozta pánik elmúlt, felmerült egy olyan társaság alapításának gondolata, amely nemcsak tagjai között gyakorolja a kölcsönös segítségnyújtást, hanem az elhunyt tagok özvegyeit és árva gyermekeit is támogatja. Az A Madeira (’Madeira’) című, ebben a városban 1857 áprilisától 1858 januárjáig megjelenő újság 13. számából tudjuk, hogy a szervezet 1856. december 17-én alakult meg Sociedade de Beneficência do Funchal néven. Nem tudjuk, milyen alapelvek szerint dolgozták ki az alapszabályát; csupán annyit tudunk, hogy nem működött sokáig. Újabb kísérlet történt egy kölcsönös segélyező egylet alapítására, de ezúttal sem született számottevő eredmény. Az Associação dos Artistas Madeirenses nevű szervezet 1858. december 29-én alakult meg, mintegy négyszáz munkás és a funchali társadalom számos tekintélyes tagjának jelenlétében. Ez alkalommal Marceliano Ribeiro de Mendonça, a kiváló tanár és jeles madeirai, rendkívül figyelemre méltó beszédet mondott.

Végül meghozták áldásos gyümölcsüket azok az eszmék, amelyeket hosszú éveken át elszórtan vetettek el a madeirai szigetvilág hálátlan, terméketlen talajában. A kölcsönös segítségnyújtás elvei néhány hittel és lelkesedéssel teli ember kezdeményezésére kicsíráztak, fejlődtek, majd termést hoztak. Ezek az emberek nem sajnálták az áldozatokat, és szinte leküzdhetetlen nehézségekkel néztek szembe. Így sikerült megalapítaniuk egy társaságot, amely valódi büszkesége szülőföldünknek, és egyben hazánk egyik legvirágzóbb és legjelentősebb segélyegyesülete. 1862. szeptember 4-én, a Rua da Bela Vistán álló egyik házban, Henrique José Maria Camacho kereskedő és földbirtokos lakóházában rakták le az egyesület alapjait. Kezdetben a Funchali Jótékonysági Egyesület (Associação de beneficência do Funchal) nevet viselte, később pedig a mai napig használt 1862. Szeptember 4-i Kölcsönös Segélyegylet (Associação de Socorros Mutuos 4 de Setembro de 1862) nevet kapta. Az alapítás gondolata Henrique Camachótól származott, és ő indította el az egyesület megszervezését is. Mások odaadó és eredményes segítségére támaszkodhatott; közülük méltán emeljük ki Fernando José Rodriguest, a vámházunk alkalmazottját, valamint Pedro Julio de Gouveiát, ezt az értelmes és tevékeny munkást, aki különösen jelentős szolgálatokat tett az újonnan alakult társaságnak. Az alapító tagok huszonheten voltak, szinte valamennyien kézművesek. Arcképeik ma is az ülésteremben láthatók: 1872-ben helyezték el őket ott, méltó elismerésül e nagy hasznú és jótékony egyesület kezdeményezőinek.

Az egyesület ügyeinek vezetése és igazgatása változó színvonalú volt, különösen a régebbi időkben. A takarékpénztár megalapítása és az utóbbi idők vezető testületeinek gondos munkája azonban segített leküzdeni és ellensúlyozni a korábbi hibákat és hiányosságokat. 1872-ben, tíz évvel az alapítás után a társaságnak ezerhétszázharminc tagja és mintegy 15 conto (egymillió réis) de réis vagyona volt. Tíz évvel később, 1882-ben a tagok száma kétezer-négyszázhatvanegyre, a vagyon pedig 31 conto de réisre nőtt. Ez a vagyon 1890-re 21 conto de réisre csökkent. Az előző hat év gondatlan és kevés buzgalommal végzett igazgatása ugyanis hagyta, hogy a kiadások meghaladják a bevételeket. Az egyesület így nehéz és veszélyekkel teli helyzetbe került, amelyet szerencsére az akkor meghozott határozott intézkedésekkel sikerült elhárítani.

Az alapítás után 40 évvel, 1902-ben a társaságnak ezer-négyszázhetven tagja és hozzávetőleg 104 conto de réis vagyona volt. Tíz évvel később, 1912-ben vagyona már elérte a tekintélyes 182 conto de réist. A legutóbb közzétett, az 1918. évi működésről szóló jelentés e virágzó egyesület vagyonát 248 conto de réisre becsüli.

Bár számos vezető testület buzgón és odaadóan dolgozott az egyesületért, kétségtelen, hogy gyarapodását és jelenlegi kedvező anyagi helyzetét elsősorban a mellette 1878 óta működő takarékpénztárnak köszönheti. Az utóbbi években ez volt fejlődésének legerősebb hajtóereje. Ma elismert hitelintézmény, amely a legnagyobb tekintélynek és bizalomnak örvend társadalmunkban. Létrehozását a kiváló madeirai Manuel José Vieira tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) kezdeményezte. Ebben és más, az egyesület számára igen súlyos és fontos ügyekben is kiemelkedő, önzetlen szolgálatokat tett; a társaság egyik legérdemesebb és leghasznosabb tagja volt. Arcképének elhelyezése az egyesület dísztermében talán a legméltóbb elismerés, amelyet ott a társaságnak legjobb és legjelentősebb szolgálatokat tevő tagok kaptak. A takarékpénztár 1918-ban hozzávetőleg 20 conto de réis bevételt ért el. Ez igen nagy összeg a mi viszonyaink között, ahol több, nagy tekintélyű és a közönség teljes bizalmát élvező hitelintézmény működik. Érdemes itt megjegyezni, hogy e takarékpénztár létrehozása volt az első ilyen jellegű kísérlet nálunk, és a legnagyobb siker koronázta. Működésének első éveiben ugyan csekély volt a forgalma, és sokan nem szívesen intéztek ügyleteket ennél a hitelintézménynél. Új intézmény volt: ezért tartózkodott tőle a közönség egy része, és ezért fogalmazott meg alaptalan kételyeket a megbízhatóságával kapcsolatban.

A hasznos tevékenységet végző egyesület irodáinak, orvosi rendelőinek és egyéb helyiségeinek otthont adó épület a Rua de João Tavirán áll, és az egyesület tulajdona. 1889 decemberében vásárolták meg 6 562 377 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) összegért.

A közgyűlési teremben, amint fentebb említettük, az alapítók arcképei láthatók. Itt függ Manuel José Vieira, João da Silva, Guilherme Pedro de Melim és José Augusto da Silva tagok arcképe is, az egyesületnek tett jelentős szolgálataik elismeréseként.

Harminchárom éven át az Associação de Beneficencia do Funchal nevet viselte. Az 1894. december 21-i alapszabály rendelkezései alapján 1895-ben az alapítás dátumára utaló Associação 4 de Setembro de 1862 nevet vette fel.

Az egyesület első alapszabályát 1863. január 5-i királyi rendelet (alvará régio) hagyta jóvá. Az alapszabályt azóta többször módosították, a kölcsönös segélyezés elveinek fejlődéséhez és az egyesület mindenkori szükségleteihez igazodva. Az egyes alapszabály-módosításokat jóváhagyó okiratok kelte rendre 1879. február 1., 1888. május 2., 1894. december 21. és 1907. október 9.