Külföldiek

A portugálok által a 15. század hajnalán megkezdett hódítások és felfedezések egész Európa érdeklődését és kíváncsiságát felkeltették. Nem hiányoztak a nyughatatlan és becsvágyó emberek, akik elhagyták szülőhazájukat, vállalták a szerencse forgandóságát, és a távoli, újonnan felfedezett földeken keresték azt a dicsőséget és gazdagságot, amelyet hazájuk nem adhatott meg nekik. Egyeseket csupán a kaland szeretete, a váratlan és ismeretlen utáni vágy, a kockázatos vállalkozások és hőstettek iránti lelkesedés hajtott. Bizonyos azonban, hogy a legtöbbjüket a gazdagság szomja, az aranygyapjú megszerzésének reménye vonzotta: ez ismét sok vakmerő kalandor becsvágyát tüzelte fel. Gyarmati birtokaink közül Madeirán alakult ki az első és legfontosabb kereskedelmi központ; így ez lett az újonnan felfedezett vidékekre tartó idegenek első és leginkább áhított célpontja is. Sokan érkeztek, bár még hozzávetőleg sem tudjuk megállapítani a számukat, jellemzőiket és társadalmi helyzetüket, ideérkezésük pontos időpontját, sem más olyan általános körülményeket, amelyek biztos támpontot adnának annak megítéléséhez, milyen tevékenységet fejtettek ki, illetve milyen hatást gyakoroltak abban a közegben, ahol letelepedtek. Néhány külföldiről ismerünk olyan személyes adatokat, amelyek jó származásukról és értékes jellemvonásaikról tanúskodnak. Ők azonban igen kevesen vannak azokhoz a számos idegenhez képest, akik a gyarmatosítás kezdeti időszakában telepedtek le a szigeten. Simão Acciaioly, João Esmeraldo, João Bettencourt, Pedro de Lemilhana Berenguer, João Drumond, Antonio Espinola, Antonio Leme, Urbano Lomelino, João Rodrigues Mondragão, João Salviati, Adriano Espranger és João Valdavesso, valamint mások neve, akik e szigetcsoporton telepedtek le, az általuk alapított előkelő családok révén vált ismertté. Nemesi származásukat is igazolták, és sokan közülük nemesi rangot kaptak, a hiteles nemességet megillető kiváltságokkal együtt. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a számunkra ismeretlenül maradt, többségben lévő idegenek ne rendelkezhettek volna az említettekével egyenlő vagy azokénál kiválóbb tulajdonságokkal. Csupán néhány olyan család nevét kívánjuk itt feljegyezni, amely gyakran szerepel régi okiratokban és Madeira régi nemesi családtörténeti műveiben.

A külföldiek jelentősen hozzájárultak – noha saját hasznukra is – ahhoz a jóléthez, amelyet a sziget a 15. század végétől a következő század közepéig elért. Különféle üzletágakban tevékenykedtek, sok cukormalmot létesítettek, és a cukor külföldre irányuló kivitelének jó része is rajtuk keresztül bonyolódott. Gaspar Frutuoso azt állítja – talán némi túlzással –, hogy João Esmeraldo Lombadában (’hosszú gerinc’) fekvő birtokain évente húszezer arroba cukrot termelt. Sokan közülük egyszerre voltak földművelők, iparosok és kereskedők. A 15. század közepe táján már sok külföldi élt a szigeten. Jó viszonyban voltak a helyiekkel, és többségük cukorkereskedelemmel foglalkozott. Kezdetben a föld figyelemre méltó termékenysége és a cukornádért fizetett kedvező ár egyaránt teljesen kielégítette a részes bérlőt (colono), a földtulajdonost és a kereskedőt. Később azonban az árak különféle okokra visszavezethető csökkenése felkeltette a cukor alapanyagát termelők bizalmatlanságát és ellenszenvét a kereskedőkkel, különösen a külföldiekkel szemben. Funchal városi tanácsa végül megtorló intézkedéseket hozott ellenük, sőt odáig ment, hogy elrendelte kiűzésüket a szigetről.

“

„A közöttük élő, hamarosan egymással meghasonló emberekre – mondja dr. Azevedo – nyomban rátelepedett a külföldi kereskedők spekulációja és tőkéje. Ezeket a kereskedőket bosszantotta a szerencse, amely oly sok és gazdag gyarmatot juttatott Portugáliának és Spanyolországnak; nem szalasztották el az alkalmat, hogy uzsorával gyorsan elégtételt vegyenek e megtévelyedett népességen. Az előlegek révén uralmuk alá hajtották: egyesek ínsége, mások pazarlása szolgáltatta ki nekik. Már megszerezték a föld jövőbeli termését, és magát a földet is kezdték birtokba venni. Mintha ez a belső válság önmagában nem lett volna eléggé fenyegető, tovább súlyosbította a cukor árának lassú, de folyamatos hanyatlása. A cukrot akkoriban még csak a gyógyszerészetben és a cukrászatban használták. Így a termelő részes bérlő és a költekező földtulajdonos állandó konfliktusára ránehezedett a külföldi tőke, illetve készpénz rendíthetetlen és könyörtelen nyomása. Ez a tőke egyszerre volt termékenyítő és pusztító, mindkét fél vágyott rá és átkozta.

Az eseményeknek ez az idővel egyre sűrűsödő és most felszínre törő sora visszhangot keltett a közvéleményben, és megváltoztatta azt. Funchal tanácsa már 1486-ban fellépett a szigeten élő külföldiek ellen, akiket néhány évvel korábban még kedveltek és ünnepeltek. Nem ismerte fel a károk valódi okait, vagy éppen azok homályosították el az ítélőképességét. Egy helyhatósági rendeletben (postura) elrendelte, hogy az év szeptemberéig hagyják el a szigetet. Ezt azonban a kiváltságait féltő, sértett herceg augusztus 7-i levelében megakadályozta.”

Bár a Saudades jegyzetírója ezt nem mondja ki, sőt mintha igazolni akarná a külföldiek magatartását, úgy kell vélnünk, hogy a funchali szenátus (senado, a városi tanács) súlyos és nyomós okokból hozta meg azt a kemény intézkedést, amellyel 1486-ban elrendelte az idegenek azonnali távozását szigetcsoportunkról. Ezeket az okokat a kereskedők túlkapásai adhatták, akik gátlástalanul spekuláltak a cukor árával. Nem tudjuk, hogy Funchal tanácsának intézkedéseit maradéktalanul végrehajtották-e. A központi hatalom október 7-i szabályzata (regimento), amely a cukoripar válságát kívánta leküzdeni, mindenesetre csak ideiglenes, évenkénti tartózkodást engedett a külföldieknek a szigeten, és más korlátozó intézkedések mellett megtiltotta nekik a cukornáddal művelt földek bérbevételét. Azt sem tudjuk, hogy az október 7-i szabályzatot hűen betartották-e. Annyi bizonyos, hogy az 1498. március 22-i királyi rendelet (alvará régio) már lehetővé tette a külföldiek szabad tartózkodását a szigeten. I. Mánuel ebben kijelentette: „jónak látjuk és úgy tetszik nekünk, hogy bármely külföldi, aki akar, ott (a szigeten) lakhasson és kereskedhessen, szabadon és ahogyan neki leginkább megfelel.

Bár Madeirán régóta termesztettek szőlőt, dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo állítása szerint a művelés a 16. század közepén vált intenzívebbé, és a sziget borait ekkor kezdték megismerni és megbecsülni Európában. Ehhez nagyban hozzájárultak a külföldiek: itt elsőként ők foglalkoztak ezzel a később jelentősen fellendülő kereskedelmi ággal. A 17. század utolsó negyedében Funchalban huszonhét kereskedőház vásárolt és exportált bort; közülük húsz külföldi volt. A 18. század végétől a 19. század első húsz évéig a sziget bortermelése rendkívüli méreteket öltött. A főként angol kereskedőházakon keresztül zajló kivitel éves átlaga meghaladta a húszezer pipát, miközben a szőlőtermelők kellően jövedelmező árat kaptak. Amikor a 19. század elején a külföldi exportőr kereskedőházak összefogtak, hogy jelentősen leszorítsák a borárakat, João de Carvalhal nagybirtokos megakadályozta ezt: megfelelő áron vásárolta fel a mustot. Az angol kereskedők így kénytelenek voltak magához Carvalhalhoz fordulni, és a gazdálkodók számára meglehetősen kedvező feltételekkel megvenni a bort.

Nem tudunk arról, hogy a távolabbi múltban külföldiek jótékony tetteket vittek volna véghez a szigeten. A 19. század első feléből ismerjük John March és Roberto Page jelentős érdemeit; róluk e mű más helyén külön is szólunk. Köztudott, hogy az utóbbi időkben néhány külföldi milliós nagyságrendű vagyont szerzett Madeirán. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy emberbaráti érzéseik vagy akár az őket meggazdagító föld iránti egyszerű hálájuk olyan művekben vagy tettekben nyilvánult volna meg, amelyek megérdemelnék, hogy itt megemlítsük őket – a Könyvtárak (Bibliotecas) című szócikkben már említett eset kivételével. (1922)