Câmara de Lobos (egyházközség)

Amikor Madeira felfedezői Machico öblében (baía) horgonyzó hajóikat hátrahagyva megkezdték a partvidék felderítését, már az első napon eljutottak arra a partszakaszra, amelyet később Câmara de Lobosnak (’fókák barlangja’) neveztek el. Gaspar Frutuoso szó szerint ezt írja róla:

“

„João Gonçalves Zarco a fent leírt módon folytatta felfedező útját, társaival hajócsónakokban (batel) haladva. Két földnyelv (ponta) között megláttak egy széles, nagy vizű patakot (ribeira), amely a tengerbe ömlött. Néhány lagosi fiatalember engedélyt kért, hogy partra szállhasson és megnézhesse a patakot, amely távolról tágasnak és kellemesnek látszott. A kapitány a többiekkel a hajócsónakban maradt, a fiatalembereket pedig Alvaro Affonso csónakjával vitette partra. Ők ott úszva próbáltak átkelni a patakon. A víz azonban magas volt, és olyan erővel, olyan vadul rohant a tenger felé, hogy a fiatalemberek a sodrásába kerültek, és a patak magával ragadta őket. Nagy veszélybe jutottak volna, ha a kapitány a tengerről oda nem kiált a parton, a többiekkel együtt tartózkodó Alvaro Affonso csónakjának, hogy siessen a fiatalemberek segítségére. Kiáltására kimentették őket a vízből. A kapitány örült ennek, mert szemmel tartotta őket. Innen ered a patak máig használatos neve, Ribeira dos Socorridos: közelről sokkal rosszabbnak bizonyult a fiatalemberek számára, mint amilyennek először, távolról látszott.

Innen továbbhaladva egy keskeny sziklafalhoz (rocha) értek, amely alacsony földnyelvként messze benyúlik a tengerbe. E sziklafal és egy másik között nyugodt vizű tengeröböl húzódik; itt a természet nagy üreget formált az élő kőzetbe, mintha kőből való szoba volna. Hajócsónakjaikkal behatoltak ide, és ámulatukra rengeteg barátfókát találtak. Ez nem csekély felüdülést és szórakozást jelentett az embereknek: sokat megöltek közülük, és nagy örömmel, ünnepi hangulatban vettek részt az öldöklésben. João Gonçalves Zarco kapitány ezért ezt a nyugodt vizű öblöt Câmara de Lobosnak nevezte el. Erről kapta a melléknevét is, mert ez volt az utolsó hely, amelyet ezen a körútján felfedezett. E helyről vette címerét is, amelyet a király adott neki, miután visszatért Portugáliába, amint később elmondom”.

A Saudades da Terra azon állításához, hogy úszva próbáltak átkelni a patakon, dr. Alvaro de Azevedo igen találó megjegyzést fűz:

“

„A Ribeira dos Socorridoson nem lehet átúszni: nyáron nincs hozzá elég vize, amikor pedig a téli esőzésektől megárad, olyan hevesen folyik, és annyi, akkora követ görget magával, hogy senki sem merne szembeszállni a sodrásával; aki mégis megpróbálná, ott lelné halálát. Abban az évszakban, amelyre a szöveg utal, a patakon át lehetett volna gázolni. Lehetséges tehát, hogy az eredeti kéziratban a nado (a latin mintájára: vado) szó áll vau helyett? [A ford.: A portugál a nado jelentése ’úszva’, míg a vau gázlót jelent; az érvelés a kézirat szavának olvasatán alapul.]

A tudós jegyzetíró magyarázatát el kell fogadnunk: úgy tűnik, ez az egyetlen helyes értelmezés.

Ennek a plébániának (paróquia) a neve – ebben valamennyi régi krónika egyetért – onnan ered, hogy itt fókákkal, más néven tengeri farkasokkal találkoztak, amint Frutuoso a fent idézett szavakkal elbeszéli.

Miután João Gonçalves Zarco letelepedett Funchalban, újra bejárta kapitánysága területét. Amikor elért egy kis magaslatra, amely a Câmara de Lobos-i öböl fölé emelkedett, ott jelölte ki a Szentléleknek szentelt templom helyét, és saját költségén megépíttette.

A Câmara de Lobos-i egyházközség (freguesia) Madeira legrégebbi egyházközségei közé tartozik: létrehozása a 15. század második negyedének elejére, körülbelül 1430-ra nyúlik vissza. Az új plébánia első székhelye a Capela do Espírito Santo (Szentlélek-kápolna) volt, amelyet később a São Sebastião (Szent Sebestyén)-templom váltott fel. Az 1720-as évek táján újjáépítették a Zarco alapította kápolnát, amely akkorra már előrehaladottan romos állapotba került. 1908-ban jelentős javításokat végeztek rajta és a mellette álló kis házon is. Bár az eredeti épületből talán már semmi sem maradt, ez a kápolna Câmara de Lobos községének (concelho) és egyházközségének kis történelmi emléke. A Madeira felfedezőjének emlékét őrzi, aki felépíttette; jelentőségét az is adja, hogy létrehozásakor itt kapott helyet a plébánia. Nem tudjuk, mikor épült a São Sebastião-templom, és mikor helyezték át oda az egyházközség székhelyét. Úgy véljük azonban, nem járunk messze az igazságtól, ha mindkettőt a 16. század elejére tesszük. A következő század utolsó negyedében kibővítették a templomot és felépítették a harangtornyot. A 18. század közepe táján a Kincstári Tanács utasítására jelentős munkálatokat végeztek ugyanebben a templomban. A tanács ekkor 291 000 réissel (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) járult hozzá egy 24 arroba súlyú haranghoz, és 620 000 réist adott templomi díszítményekre.

A plébános évi javadalma (côngrua) eredetileg 3300 réis készpénzből, 4 moio búzából és 2 pipa borból állt. Az 1591. május 8-i királyi rendelet (alvará) ezt 11 000 réis készpénzre, 4 moio búzára és 2 pipa borra emelte; a javadalom az idők folyamán újabb, nagyobb emeléseken ment át. Az első, ott egyházközségi szolgálatot ellátó papokról nem sikerült adatokat szereznünk. Azt azonban tudjuk, hogy 1570 és 1680 között Câmara de Lobos plébánosai Manuel Rodrigues, Belchior Drumond, Diogo Nunes, Gaspar Luiz, Francisco de Aguiar, Pero Ferreira, Luiz da Cunha, Antonio de Novais Ferreira, Bernardino Teles de Meneses, Pedro do Rêgo Machado, José Pinheiro Taveira és Inacio Alves de Carvalho papok voltak.

Sebestyén király 1576. november 5-i királyi levelében (carta régia) felhatalmazta az egyházmegye püspökét, Dom Jeronimo Barretót, hogy lelkészséget (curato) hozzon létre a Câmara de Lobos-i plébániatemplomban. A lelkészi kinevezés eleinte állandó volt, de az 1577. február 26-i királyi rendelet visszavonhatóvá tette, „mert ez Isten szolgálata szempontjából célszerű”. Az állás évi javadalma 18 000 réis volt, és betöltőjének a társaskáptalan javadalmas papjának (beneficiado) tisztét is el kellett látnia.

A Câmara de Lobos-i egyházközségben működött az egyházmegye kilenc társaskáptalanának egyike (lásd ott); mindegyiküket nem sokkal 1834 előtt megszüntették. Ennek a plébániának a társaskáptalanát a 16. század harmadik negyedében hozták létre. A plébános (vigário) és a segédlelkész (coadjutor) mellett három javadalmas pap, egy kincstárnok és egy prédikátor tartozott hozzá. 1676-ban megszüntették a három javadalmas papi állást. Jövedelmüket az ugyanabban az évben létrehozott Serra de Água-i vikáriusság, valamint az Estreito de Câmara de Lobos-i és az Arco da Calheta-i lelkészség fenntartására fordították.

Câmara de Lobos Madeira első települései közé tartozott, ahol a felfedezés után azonnal megkezdték a földművelést. A portugál szárazföldről sokan telepedtek le itt; családot alapítottak, és népes utódaik lettek. Több nemesi származású ember kapott itt nagy földterületeket sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) révén, és hitbizományokat alapított. Közéjük tartozott Zarco társa, João Afonso (lásd ott), valamint az idősebb João Caldeira, akiről a ma is Caldeira nevű településrész kapta a nevét. Később João Salviati (lásd ott) is kapott itt földet; tőle származott a Florenças család. Ugyancsak földbirtokos volt João Saraiva, akinek családnevét egy településrész ma is viseli; Braz Gil de Faria, akinek a Ribeira da Caixa (’láda-patak’) jobb partján volt földje; Diogo Lopes da Estacada, aki Torre (’torony’) településrészen sok földet birtokolt – ezek később a Correias családhoz kerültek –, továbbá Alvaro Figueira és mások. Amikor külön foglalkozunk ennek az egyházmegyének a kápolnáival, megemlítjük az egyházközségben egykor állt számos kápolna alapítóit is. Szinte mindegyik hitbizományi alapítvány (instituição vincular) volt, és különböző hitbizományokhoz tartozott.

Talán ez volt Madeira legtöbb kápolnával rendelkező plébániája. Ma is áll São Bernardino, Espírito Santo, Nossa Senhora da Boa Hora, Jesus-Maria-José, Nazaréi Szűzanya, Imádságok Boldogasszonya, Nagyboldogasszony, Szeplőtelen Fogantatás, São Francisco, Fájdalmas Anya és Nossa Senhora da Fátima kápolnája, valamint a temetőben Nossa Senhora das Dores kápolnája. Betlehemi Boldogasszony, São João és São Cândido kápolnája viszont eltűnt, több másikkal együtt.

Ebben az egyházközségben állt a ferences apácák Szent Bernardin-kolostora (São Bernardino). Megmaradt egykori temploma, amelyet néhány éve teljesen felújítottak, valamint néhány melléképülete. Ezekben az 1831–1833-as tanévekben egy kisebb egyházmegyei szeminárium működött, amelyet azután megszüntettek, és a Seminário da Encarnação (a Megtestesülés szemináriuma) intézményébe olvasztottak.

1929. március 4-én a Ribeira do Vigário torkolatánál nagy földcsuszamlás történt a tenger felé. A visszahúzódó hullámok hevesen magukkal sodortak húsz embert, akik a patak medrében tartózkodtak; mindannyian életüket vesztették.

Ebben az egyházközségben született Henrique Henriques de Noronha genealógus (1667–1730), João Pedro de Freitas Pereira Drumond ügyvéd és újságíró (1760–1825), Francisco da Silva Barradas ügyvéd és író (1835–....), dr. José Gonçalves de Aguiar atya, teológus (1831–1895), valamint Joaquim Pestana költő (1840–1909).

Ezen a plébánián állt a Szent Bernardin-kolostor, amelynek külön szócikket szentelünk. Itt élt a kiemelkedő életszentségű ferences szerzetes, Frei Pedro da Guarda, akit Isten Szent Szolgájaként ismertek; róla a megfelelő helyen részletesebben szólunk.

Ez az egyházközség a szigetcsoport egyik legfontosabb halászközpontja: több százan végzik itt a halászat nehéz munkáját. Jelentős részük az Ilhéu nevű kis városrészben él, igen kedvezőtlen higiéniai körülmények között. Állítólag az 1856-os kolerajárvány mégsem jutott be Ilhéuba. Az akkori plébános erre azt mondta, hogy a járvány nem bírt megküzdeni a városrész tisztaságának hiányával. A Szeplőtelen Fogantatás-kápolnában a halászok tartják fenn a vallási életet. Vallásos társulatuk régi alapszabálya (compromisso) rendelkezett a beteg vagy munkaképtelenné vált tagok segélyezéséről is. Ez a kölcsönös segítségnyújtás egy formája volt, és már önmagában elismerést érdemelt.

Ha Madeira a világ legértékesebb és leghíresebb borát termeli, akkor Câmara de Lobos szőlőültetvényei adják hozzá az alapanyagot. A szigetnek ez az egyik olyan vidéke, ahol a földet a legjobban hasznosítják mezőgazdasági művelésre; a növénykultúrák közül a szőlő emelkedik ki. Bizonyára a talaj sajátos tulajdonságai, az éghajlati viszonyok, a kedvező fekvés és a szél elleni védelem egyaránt nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az itteni bort általában jobbnak tartják a sziget más egyházközségeiben termelt boroknál, és a piacon magasabb árat ér el.

Eugenio Ackermann bányamérnök 1910-ben megjelent, L’ile de Madère considerée au point de vue scientifique et economique című könyvében azt állítja, hogy az egyházközség Ribeira da Alforra nevű településrészén viszonylag jelentős vasérclelőhelyet talált. Az ércről rövid elemzést készített, és több oldalt szentelt neki. Bár E. Ackermann nem örvend nagy tudományos tekintélynek, érdemes figyelembe venni, amit az idézett műben erről ír.

A porózus bazalt, amelyet a kőfaragó meg tud munkálni, és amelyet nálunk „cantaria rija” (kemény, faragható hólyagos bazalt) néven ismernek, az egyházközség több pontján bőségesen előfordul. Nagy mennyiségben fejtik ajtók és ablakok káváinak, küszöbeinek és párkányainak, lépcsőfokoknak, épületsarkok köveinek stb. készítéséhez. Ezeket széles körben használják a madeirai épületekben és lakóházakban.

Az egyházközség nevezetesebb településrészei: Vila, Ilhéu, Espírito Santo e Calçada, Palmeira e Voltas, Pé do Pico, Serrado da Adega, Torre, Aldeia, Quinta do Leme, Saraiva, Jesus-Maria-José, Ribeiro Leal, Lourencinha, Panasqueira, Fajã, Caminho Grande e Preces, Ribeira da Caixa, Heras, Garachico, Nogueira, Caminho Grande e Ribeiro da Alforra, Pedregal, Ribeiro da Alforra e Fonte do Garcia, Rancho, Caldeira, Cruz da Caldeira e Facho és Fontainhas do Mar.

A Câmara de Lobos-i egyházközség északon az Estreito de Câmara de Lobos-i egyházközséggel, délen az óceánnal, keleten a São Martinho-i és a Santo António-i egyházközséggel, nyugaton pedig a Quinta Grande-i egyházközséggel határos.

Az egyházközség öntözését négy fő levada (öntözőcsatorna) biztosítja: a Levada das Preces, a Levada do Castanheiro és a Levada da Serra, amelyek Estreito de Câmara de Lobosból indulnak, valamint a Levada Nova, amely Curral das Freirasban ered.

Az egyházközségnek több mint 9000 lakosa van, bár a legutóbbi, 1911-es népszámlálás csupán 7810-et mutatott ki. Ekkora népesség ellenére mindössze két állami iskolája van: egy a fiúk és egy a lányok számára. Az egyházközséget a sziget legjobb, valamivel több mint 9 kilométer hosszú útja köti össze Funchal városával.

Ebből az egyházközségből származik Joaquim Pestana költő, akiről másutt még szólunk.