Szent Bernardin-kolostor

Ez volt az első kolostor, amelyet a szigeten Funchalon kívül alapítottak. A ferences rendhez tartozott, védőszentje pedig Sienai Szent Bernardin, a rend egyik nagy szentje volt. A Câmara de Lobos-i (’fókák barlangja’) egyházközségben (freguesia), elhagyatott, magányos helyen állt, bizonyos távolságra az anyatemplomtól (igreja matriz). Szerény, jelentéktelen kezdetek után azonban az egész szigeten híressé vált, s úgy tűnik, még a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) területén is. Itt élt és halt meg ugyanis egy kivételes erényű férfi, Pedro da Guarda barát, akit a nép Isten szent szolgájának nevezett, és ma is így nevez. A kolostor ezért sok hívőt és zarándokot vonzott: a sziget legtávolabbi vidékeiről is érkeztek, hogy a szent és alázatos ferences közbenjárását kérjék. A szerzetesrendek feloszlatása, valamint António Alfredo de Santa Catarina Braga káptalani helynök és egyházmegyei kormányzó (governador do bispado, a püspök távollétében vagy széküresedéskor) fellépése nyomán a jámbor tisztelet megfogyatkozott és alábbhagyott. Teljesen azonban nem szűnt meg: ma is minden évben jelentős számban keresik fel azt a sírt, amelybe Pedro da Guarda barát földi maradványait helyezték. Életéről, erényeiről és a neki szentelt tiszteletről itt nem mondunk többet, mert külön szócikket szánunk neki.

Gil de Carvalho barát, az alázatos ferences szerzetes a portugál szárazföldről érkezett Madeirára, amikor a Hospício de São João (Keresztelő Szent János-menház) szerzetesei éppen elhagyták a szigetet, hogy Lisszabon közelében közösséget alapítsanak. A „Szigettörténet” (Historia Insulana) jegyzetírója szerint Gil barát remeteként, elhagyatott helyen kívánt élni. Ezért két cellából álló kis rendházat emelt; ott lakott João Afonso és Martinho Afonso is, akik a lakott területeken alamizsnát gyűjtöttek mindhármuk megélhetésére.

Amikor nőtt a szerzetesek száma, kis kolostor építésébe fogtak azon a telken, amelyet João Afonso Correia, Tengerész Henrik fegyverhordozója és felesége, Inês Lopes adományozott nekik. Tőlük származott a szigeten a Tôrre Bela család. Az új rendház a településtől távol, egyik oldalán patakkal, a másikon sziklafallal határolt helyen állt, amely jól megfelelt választott életmódjuknak. Néhány év múlva további szerzetesek csatlakoztak hozzájuk; Gil de Carvalho barát vezetésével közösséget alkottak.

Sok év elteltével Gil barát Jorge de Sousa barátra bízta kolostora vezetését; ő sokat tett a kolostor gyarapodásáért. Néhány évvel korábban a patak áradása elpusztította a kis templomot és a kolostor egy részét. Jorge barát a patak bővizű áradásaitól védett helyen új, nagyobb templomot épített. Miután jelentősen javított a kolostor anyagi feltételein, a közösséget egy valódi szerzetesház kánonjogi rendje szerint szervezte meg.

Az új templom szentélyét Rui Mendes de Vasconcelos és felesége, Isabel Correia alapította. Rui Martim Mendes de Vasconcelos és Helena Gonçalves fia volt; Helena Zarco lánya, Isabel pedig annak a földnek az adományozóitól származott, amelyen az első kolostor épült. João Bettencourt de Vasconcelos, a szentély alapítójának unokája és a szentély kegyura 1607. december 12-én jóváhagyott végrendeletében hitbizománnyá tette vagyona szabadon rendelkezhető harmadát (terça), hogy abból fedezzék a kolostor szükségleteit. Egy régi nemesi családtörténetben ezt olvassuk róla: „…ragadványnevén a Lovagnak hívták; 1535-ben született, és 1580-ban a São Gregorio karakk kapitányaként Indiába utazott; fivére, Ruy Mendes halála után ő örökölte nagyszülei szabadon rendelkezhető vagyonhányadait. 1607. december 12-én jóváhagyott végrendeletében hitbizományi vagyonná tette a Câmara de Lobos fölött és a Quinta da Torre (’torony’) alatt fekvő birtokait kitevő szabadon rendelkezhető harmadát, és azt a Szent Bernardin-kolostor (São Bernardino) szerzeteseire hagyta. Templomuk szentélyének kegyura volt, mivel anyai nagyszülei – az alapítók – hitbizományának (morgado) örököse volt; 1615. július 12-én hunyt el.”

A kolostor templomának szentélye az alapítók és a kegyurak leszármazottainak fenntartott családi sírbolt volt. Közülük sokakat, különösen a hitbizományos ház (casa vinculada) örököseit, itt temették el.

A kolostor temploma ma is áll, bár igen romos. Homlokzatának felső részébe az 1763-as évszámot vésték; ez minden bizonnyal a templom újjáépítésének éve.

Mint említettük, a templomot 1763-ban kibővítették és újjáépítették. A szerzetesrendek feloszlatása után azonban teljesen elhanyagolták, és gyorsan romlásnak indult. Néhány éve João Joaquim de Carvalho, Câmara de Lobos plébánosának kitartó erőfeszítései nyomán teljesen helyreállították. Ekkor az egykori kolostor melléképületeit is felújították. Ezekben működtek 1931 és 1933 között az egyházmegyei kisszeminárium előkészítő képzésének első évfolyamai; a kisszemináriumot később megszüntették, és a Seminário da Encarnação (a Megtestesülés szemináriuma) intézményébe olvasztották.