Gaula (egyházközség)

A portugál irodalom történetében valamelyest jártas olvasók ismerik a Vasco de Lobeirának tulajdonított, híres Amadis de Gaula lovagregényt. Eredetéről, eredeti nyelvéről, keletkezésének idejéről stb. számos irodalomkritikai és történeti tanulmány született, különösen Teófilo Braga Introdução e Theoria da Historia da Literatura Portugueza, Poetas Palacianos és Amadis de Gaula című könyveiben. Van-e összefüggés e plébánia neve és a híres regény címe között? dr. Álvaro de Azevedo ezt sem nem állítja, sem nem tagadja: amikor az elbeszélő románcról és annak szigetvilágunkban élt művelőiről ír, homályos és kétértelmű utalást tesz a gaulai egyházközségre (freguesia). Mintha szándékosan kerülte volna a véleménynyilvánítást, mert álláspontját talán kockázatosnak vagy merésznek bélyegezték volna. Idézzük azonban a Saudades da Terra jegyzetírójának szavait: „Tristão de Léonois, Lancelot do Lago és Yseult ilyen szereplők; Gaula egyikük története főhősének hazája. Amadis de Gaula a híres, a mi Vasco de Lobeiránknak tulajdonított regény címe; ő I. János kortársa volt. E szigeteken e korszak kezdetén sok Tristão élt. Köztük volt Tristão Vaz – vagy egyszerűen Tristão, Tristão da Ilha –, Machico első donatárius kapitánya. Nem azért nevezték így, mert Zargóhoz képest alacsonyabb rendű lett volna, hanem éppen ellenkezőleg: neve egyfajta költői hírnevet szerzett »kivételes lovagiassága és nemessége tiszteletére«”, ahogy Frutuoso írja; őt António Cordeiro is idézi a „Szigettörténet” (Historia Insulana) III. könyvének IX. fejezetében, az 54. §-ban. „Élt ezeken a szigeteken több Lançarote nevű fidalgo (köznemes) is; nevük nyilvánvalóan a Lancelot név eltorzult alakja. Bartolomeu Perestrelo, Porto Santo (’szent kikötő’) szigetének első donatáriusa második lányának a Yseu, illetve Hiseua nevet adta, amely szintén világosan a Yseult név elváltozása. Végül pedig Gaula volt a Santa Cruz (’Szent Kereszt’) mezővárostól nyugatra elterülő kiterjedt földek akkori neve; ezek 1558 óta a gaulai egyházközséget alkotják.”

dr. Teófilo Braga Amadis de Gaula című könyvében szinte ugyanúgy tárgyalja a kérdést, mint dr. Álvaro de Azevedo. A következő részleteket idézzük belőle: „Figyelemre méltó, hogy éppen ott található a legtöbb nyoma annak, hogy az előkelő társaság ismerte Amadis történetét, ahol a portugál hagyomány egyedüliként őrzi Lancelot románcát. Grimanesa, Apolidão, a Firme-sziget urának kedvese ugyanazt a nevet viselte, mint Tristão Teixeira, Machico harmadik kapitányának felesége. »Tristão kapitány negyedik és utolsó fiát Lançarote Teixeirának hívták. A sziget egyik legjobb lovasa volt: nemcsak hajlamánál fogva volt igen jó lovas, hanem a lovak betöréséhez is különös érzéke volt, és szívesen foglalkozott vele. Az ő idejében Machico mezővárosában hatvan, aranysarkantyút viselő, pompásan felszerelt lovag gyűlt össze, akiknek lovairól Lançarote Teixeira gondoskodott. Amikor elérkezett Keresztelő Szent János vagy Úrnapja, olyan sok lovag vett részt a nádlándzsás lovasjátékokon (jogos de canas, lovagi torna nádvesszők dobálásával) és a lovas összecsapásokon, hogy az összejövetel inkább hadseregnek látszott, mint ünnepi mulatságnak. S bár mindannyian igen ügyesek voltak ebben a művészetben, ő annyira kitűnt közülük, hogy joggal nevezhetjük Machico fényének és ékességének.« Lançarote Teixeirának más gyermekei mellett született egy Lançarote Teixeira de Gaula nevű fia és egy lánya, aki Fernão Nunes de Gaulához ment feleségül. Gaspar Frutuoso így írja le ezt a Machicótól távol eső helyet: »E pataktól (a Ribeira da Boaventurától) csaknem egy légua távolságra továbbhaladva egy harminc háztartásból álló falu (lugar, a mezővárosnál alacsonyabb településrang) található. Santa Cruz ugyanazon termojához (városi joghatósági terület, a comarca része) tartozik, Gaulának hívják, és sok malváziaszőlője, valamint más fajtájú szőlője van.« Az Amadis de Gaula című regény hatása ugyanitt könnyen bizonyítható, ha tudjuk, hogy Lançarote Teixeira de Gaula Tristão Teixeira das Damasnak, a Cancioneiro de Resende szerelmes költőjének unokája volt: »Azért nevezték das Damasnak, mert igen udvarias ember, kiváló társalgó volt, sok jelmondatot költött a hölgyeknek, és ékesszólóan beszélt.« Ez a költő, aki Dona Guiomar de Lordellót, a Kiváló Hölgy udvarhölgyét vette feleségül, Zurara kortársa volt; jelleme és ízlése folytán bizonyára ismerte az Amadis de Gaula kalandjait.”

Az idézettekből logikailag nem következik, hogy bármiféle összefüggés volna az egyházközség neve és a híres lovagregény létezése között. Teófilo Braga ugyan azt állítja, hogy az Amadis de Gaula hatása ezen a helyen könnyen bizonyítható, ám a tény, hogy Gaulában élt egy Lançarote és egy Tristão unokája – a Lançarote és a Tristão nevek pedig a lovagregények szereplőit idézik –, nem elegendő érv az egyházközség és a regény nevének összekapcsolásához. Meg kell jegyeznünk, hogy a legkorábbi, a 16. század közepétől fennmaradt plébániai anyakönyvekben az egyházközség neve mindig Guaula alakban szerepel. Ez látszik az eredeti névnek, amelyet a népnyelvi torzulás Gaulává változtatott. Ez még kevésbé valószínűvé teszi, hogy a két név szorosan összefüggne.

Ez az egyházközség Santa Cruz plébániájához és mezővárosához (vila) tartozó területekből alakult meg, amelyektől 1558 körül választották külön. Nem találtunk adatot arról, hogy állt volna ott olyan kápolna, amely az új egyházközség székhelyéül szolgálhatott volna. Plébánosa eredetileg évi 12 300 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) javadalmat (côngrua) kapott. Ezt Sebestyén király 1572. június 9-i királyi rendelete (alvará) 20 000 réisre emelte; ekkor Frei Diogo Moreno volt a plébános (vigário). Az 1581. június 9-i, 1589. január 20-i és 1592. július 4-i későbbi királyi rendeletek sorra növelték a plébános járandóságát. Az utolsó rendelkezés ezt 16 000 réis készpénzben, egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) borban, valamint másfél moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búzában állapította meg. Jorge Rodrigues, Diogo Fernandes és Frei Diogo Moreno az egyházközség legrégebbi plébániai szolgálatot ellátó papjai közé tartoztak.

A plébánia székhelye egy olyan kápolnába került, amely vagy már korábban is ott állt, vagy az egyházközség létrehozásakor épült. A mai plébániatemplomtól keletre, nem nagy távolságra helyezkedett el. Bár szűkös méretű templom volt, mintegy két évszázadon át szolgált a plébánia székhelyéül. A Pénzügyi Tanács 1753. október 17-i rendelkezése engedélyezte egy új templom építését; a munkálatokra Manuel Rodrigues kőműves 3 400 000 réisért vállalkozott. Nem tudjuk, mikor fejeződött be az építkezés, és melyik évben áldották meg az új templomot. A harangtorony 1915-ben épült, 1800 escudo költséggel.

Ebben a plébániatemplomban egy művészi kivitelű ezüstkereszt található, amely 1882-ben szerepelt a Lisszabonban megrendezett Retrospektív Díszítőművészeti Kiállításon. A kiállítás katalógusa így írja le: „Aranyozott ezüst körmeneti kereszt ezüstfehér figurával; végei liliom alakúak. Hatszögletű, várat ábrázoló talapzaton áll, amelyet hat, gótikus stílusú tornyocskával ellátott óriás véd. Magassága 0,70 m. 15. század.”

Az egyházközségben állt egy Lateráni Szent János-kápolna (São João de Latrão) a ma is ezt a nevet viselő településrészen (sítio), valamint a Capela de São Marcos (Szent Márk-kápolna) Porto Novo (’új kikötő’) településrészén. Mindkettővel másutt foglalkozunk.

Főbb településrészei: Porto Novo, Fazenda, Levadas, Achada de Baixo, Achada de Cima, Achada da Rocha, Salgados, Pico, Cova do Moinho, Faia, Lombo, Fonte, Povo, Lobos, Furtados, Salão, Torre, Fonte do Lopo, Fazendinha São João, Castelejo, Aldonça, Beatas, Lombadinha, Lajeas, Farrobo és Contenda.

A településrészek közül külön említést érdemel az Achada (’fennsík’), amely Achada de Gaula (’gaulai fennsík’) néven ismert. Sok lakóház áll itt egymás közelében; közülük számosat magas puszpángok vesznek körül, amelyek védik őket a széltől, és igen érdekes, festői látványt kölcsönöznek a helynek. A terület még talajának összetételében is sokban hasonlít Sant'Ana elbűvölő egyházközségére. A Pico dos Eirósról (’angolnák csúcsa’), amely Camacha, Santo da Serra és Caniço egyházközsége fölé magasodik, tágas és lenyűgöző panoráma tárul elénk; kelet felé egészen a Ponta de São Lourençóig ellátni. Lombadinha településrésze azért érdemel külön említést, mert egykor szinte teljes egészében a lisszaboni székhelyű Cofre de Cativos javára fizetendő örökhaszonbérleti járadékkal volt terhelt (foreiro). Ez az intézmény a Marokkóban mór fogságba esett portugálok kiváltását szolgálta; a foglyok ott a legsúlyosabb megaláztatásokat és a legkegyetlenebb bánásmódot szenvedték el.

Az egyházközséget három levada (öntözőcsatorna) látja el vízzel. A legfontosabb a Levada do Pico dos Eirós, amely az egyházközség határain belül ered. A Levada da Ribeira da Metade a Camacha egyházközségben folyó Junça-patakból indul, míg a Levada da Roda vize Santa Cruz egyházközségéből érkezik.

A plébániát Caniço és Camacha egyházközségétől a Ribeira do Porto Novo választja el. Torkolatánál található az azonos nevű kis kikötőhely, az egyházközség legfontosabb kikötője, ahol a kerület főtanácsa (Junta Geral) mintegy tizenöt évvel ezelőtt kis rakpartot, illetve kikötőhelyet építtetett. 1873 szeptemberében Funchalba érkezett az amerikai Supply korvett, de nem kapott szabad kikötési engedélyt, mert olyan kikötőből jött, ahol kolera pusztított. A hadihajó két csónakja Porto Novóban megpróbált embereket partra tenni. A hely lakói azonban határozottan felléptek ellenük, és Gaula lakóinak ellenállása arra kényszerítette az amerikai tengerészeket, hogy feladjanak szándékukkal. Az egyházközségben található a jelentéktelen Porto de Aldonça is. A fölötte fekvő egyik ponton Sebastião Botelho főkapitány (capitão-general, Madeira katonai kormányzója) 1820-ban kis erődöt építtetett.

Úgy tartják, hogy régebben Gaula lakója, ha a származásáról kérdezték, változatlanul így felelt, amennyiben a kérdést az ott bőségesen termő szeder idényében tették fel: „Gaulából való vagyok, mi köze hozzá?” Ha viszont már elmúlt a szüret ideje, ezt mondta: „Gaulából való vagyok, a bűneim miatt.” A kérdést ma is gyakran, szándékosan felteszik, de többnyire nem kapnak rá választ, mert Gaula lakója sértésnek, illetve szülőhelye kigúnyolásának tekinti.

Nuno Fernandes Cardoso Fernão Nunes Cardoso fia volt; utóbbi a családtörténeti munkák szerint „előkelő származású” ember volt. Nuno Fernandes Cardoso a 15. század vége felé érkezett a szigetre, és Gaula egyházközségében kiterjedt, sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) útján kapott földekkel rendelkezett. Itt alapította meg 1511-ben a Lateráni Szent János-hitbizományt (morgadio). Legidősebb fia, Pedro Nunes Cardoso H. H. de Noronha szerint az udvar büntetőügyekkel foglalkozó corregedora (corregedor: királyi kerületi bíró), majd a Casa do Porto főtörvényszéki bírája (desembargador) volt. Szülei madeirai hitbizományát (morgado) is örökölte. 1552. május 17-én Gaulában halt meg, és a Lateráni Szent János-kápolnában temették el. Testvére, Diogo Nunes Cardoso Coimbrában és Olaszországban tanult; az utóbbi helyen doktori fokozatot szerzett, később pedig a Desembargo do Paço (királyi legfelsőbb bíróság) bírája (desembargador do paço) lett. Diogo Cardoso fia volt Tomaz Nunes de Afonseca, akiről egy régi családtörténeti munka ezt írja: „Coimbrában tanult, és az udvar büntetőügyekkel foglalkozó corregedora lett. Miután igen fontos ügyekben szolgálta a királyt, erre a szigetre jött, ahol nagybátyja, Pedro Nunes Cardoso utódainak hiányában nagyapjától örökölte a gaulai hitbizományt.” E hitbizományos ház (casa vinculada) utolsó képviselője Nuno Fernandes Cardoso e Vasconcelos volt, Luiz Cardoso de Castro e Abreu, Gaula egyházközség jelenlegi tanítójának nagyapja. (Lásd: Lateráni Szent János-kápolna.)

A plébánia védőszentje Nossa Senhora da Luz; az egyházközségnek 3120 lakosa van. 1932. március 28-án itt hunyt el João Jorge Bettencourt atya, aki ebben az egyházközségben született és itt látta el papi feladatait. A legtisztább erényű papok közé tartozott, újságíróként is kitűnt, és néhány éven át egy ebben a városban megjelenő napilap vezető szerkesztője volt.

Nemrég felmerült az az elképzelés, hogy az egyházközség neve a Gaula családnévből ered: egy ilyen nevű család telepedhetett le itt a gyarmatosítás kezdetén. A névnek azonban sem a lakosság körében nem maradt nyoma, sem az egyházközség anyakönyveiben nem szerepel.

Lásd a Diário de Notícias 1929. május 19-i számát. Gavião. „João Gavião – írja egy neves családtörténész – a király háznépéhez tartozott. Madeirára tartva Porto Santo szigetén hajótörést szenvedett, majd Caniçóban telepedett le, ahol 1555-ben, végrendeletet hátrahagyva halt meg.” Az elsők között viselte a Gavião családnevet ezen a szigeten.