Caniço (egyházközség)

A nádat (carriço) – más néven caniço-t – a tudomány Phragmites communis néven ismeri. A felfedezés idején bőségesen nőtt ezen a vidéken. Gaspar Frutuoso ezt írja: „…Ponta da Oliveira… a tenger felől olyan települések mellett fekszik, amelyeket Caniçónak (’nád’) neveznek, mert ott a földet vékony nádszálakhoz hasonló nád borítja. Erről kapta a nevét, bár eltorzult formában, mivel a nádnak nevezett növény hajtásai hosszú nádszálakhoz hasonlítanak. Caniço települése Machico joghatóságának végét és Funchal joghatóságának kezdetét jelöli.” Manuel Tomás is ezt írja a „Szigeteposz” (Insulana) című művében:

E nád után egy települést később / Eltorzult néven Canissónak hívnak. (Hum logar depois neste carriço / Por corrupção se chamará Canisso.)

A felfedezés után, a gyarmatosítás megkezdése érdekében João Gonçalves Zarco és Tristão Vaz Teixeira két kapitányságra osztotta Madeira földjét (lásd: Kapitányságok). Kijelölték határaikat és joghatósági területüket. A Ponta da Oliveirától a Ponta do Tristãóig (’Tristão-fok’) húzódó határvonal választotta el a két donatárius kapitány birtokait. Caniço neve tehát ehhez a határkijelöléshez kötődik; később pedig sajátos módon az egyházközség mindkét kapitányság joghatósága alá tartozott.

Funchal és Machico után Caniço volt a sziget egyik legkorábban benépesített lugar-ja (a mezőváros és az egyházközség közötti rangú település), ahol hamarosan megkezdték a föld feltörését és művelését. Több „benépesített birtok” (fazendas povoadas) is volt itt; az egyikhez már a plébánia létrehozása előtt misealapítvány (capela) és saját káplán tartozott. A legelső telepesek közül néhányan itt telepedtek le, és nagy kiterjedésű sesmaria-földeket (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) kaptak. Mások később érkeztek, növelve a lakott területet, valamint a megművelt és gondozásba vett, korábban parlagon heverő földek kiterjedését. A korai telepesek és földadományosok között említhetjük Álvaro de Ornelast, a genovai Lucas Salvagót, João Gaviãót, Gaspar do Rêgót és Vasco Fernandes Rêgót, Vasco Martins Monizt, Afonso de Vienát és másokat; néhányukról külön is szólunk majd.

E telepesek között nemesi származásúak is voltak. Megőrizték nemesi kiváltságaikat, és több hitbizományi birtokot alapítottak itt. Közülük kiemelkedik az Álvaro de Ornelas által alapított Consolação (’vigasztalás’), Madeira egyik legrégebbi hitbizománya, amely a 15. század végéről származik, továbbá Vasco Martins Moniz, Matos Coutinho és João Afonso hitbizománya (morgadio).

Az új telepesek és közvetlen leszármazottaik számának növekedésével néhány éven belül jelentős népesség alakult ki, ami hamarosan indokolttá tette egy plébánia létrehozását. A háztartások legnagyobb sűrűségben a két kapitányság határát alkotó patak két partján helyezkedtek el. A vízfolyás mindkét oldalán egy-egy plébániatemplomot emeltek: a jobb parton állót az Espírito Santo (Szentlélek), a bal parton állót Santo Antão (Remete Szent Antal) tiszteletére szentelték. Az előbbi körüli területeket Caniço para a Cidade, az utóbbi körülieket Caniço para Machico néven ismerték (’város felőli’, illetve ’Machico felőli Caniço’). Ezek az elnevezések egyértelműen jelezték, melyik kapitánysághoz tartoztak.

Alapos okunk van feltételezni, hogy a patak két partján élők közötti joghatósági vetélkedés vagy nézeteltérés vezetett a két, egymástól oly kis távolságra álló templom megépítéséhez. Más elfogadható indokot nem ismerünk. A két templom két plébánia létét feltételezte volna, ezek azonban csak névleg léteztek: mindig egyetlen plébános látta el mindkettőt, bár néhány éven át felváltva tartották az istentiszteleteket a két templomban. Az egyházközség létrehozásáról, a plébánosok javadalmáról (côngrua), a templom építéséről és javításáról stb. talált különféle utalások nem nevezik meg külön egyik templomot sem. Csak egy templomról szólnak, anélkül hogy pontosan azonosítanák. Ez tovább erősíti meggyőződésünket, hogy csupán egy plébánia létezett, noha területe a két kapitánysághoz tartozott. 1538-ban a plébános hivatalos iratokban így nevezte magát: „Frei António Pires Cabral, a caniçói templomok plébánosa vagyok.” Korábban is így volt, és később is így maradt, mígnem végleg csak az egyik templomban tartottak istentiszteletet. Úgy tűnik, hogy a patak bal partján álló Santo Antão-templom idővel bizonyos fölényre tett szert az Espírito-

Santo-templommal szemben: ez utóbbi kezdett először romlásnak indulni, majd teljesen elhagyták.

Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo 1440-re teszi e plébánia létrehozását; bizonyos, hogy a sziget legrégebbi plébániái közé tartozik. A „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) tudós jegyzetírója az Espírito Santo-templomot a machicói, a Santo Antão-templomot pedig a funchali kapitánysághoz sorolja. Ez azonban nem pontos, amint azt az egyházközség levéltárában őrzött iratokból megállapíthattuk. Egyszerre kezdődött a plébániai szolgálat a két templomban? Ha nem, melyikben tartottak először istentiszteletet? Nem tudjuk megmondani.

Mint fentebb jeleztük, 1538-ban már mindkét templomban tartottak istentiszteletet. Az 1558. február 21-i királyi rendelet (alvará) megemelte a plébános javadalmát, amely így évi 8300 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) lett. A Madeira szigeti egykori Királyi Kincstári Hivatal (Provedoria da Real Fazenda) nyilvántartásának általános mutatójában ez olvasható: „1572. november 25-i királyi rendelet Belchior Mourato plébános javára: a már meglévő 8300 réisen felül 2200 réis, két moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búza és egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) bor jár neki, hogy teljes járandósága elérje a 25 000 réist. Ezt a lelkiismereti ügyek tanácsa a több mint 100 háztartással (fogos, szó szerint „tűzhely”) rendelkező plébániák papjai számára állapította meg, egy moio búzát 6000 réisre, egy pipa bort pedig 2500 réisre értékelve.”

1538-tól a 18. század végéig az egyházközség plébánosai António Pires Cabral, Belchior Mourato, Francisco de Sousa, Jerónimo Teixeira de Góis, Vicente Luiz, Jerónimo Gomes de Agrela, André Moniz de Meneses, Manuel Gomes Jardim, João Baptista Spinola, Pedro Pereira da Silva, José Lomelino Barreto és António Francisco Spinola voltak. José Lomelino Barreto atya, aki oly sokat tett az új templom megépítéséért, és a szükséges telket is felajánlotta hozzá, több mint 40 éven át volt Caniço plébánosa.

A caniçói plébániatemplomban kincstárnoki tisztség is működött. Ezt olyan pap töltötte be, aki a plébánost segítette az istentiszteleti teendőkben, különösen azok igazgatási részében. A tisztséget 1550 előtt hozták létre, hiszen az abban az évben, február 6-án kiadott királyi rendelet megemelte járandóságát, és évi 6000 réis készpénzben, valamint harminc alqueire búzában állapította meg. Az 1608. szeptember 18-án, 1653. július 4-én és 1668. szeptember 28-án kelt további rendeletek ismét növelték a javadalmat. Végül évi 10 000 réis készpénz, másfél moio búza és másfél pipa bor járt. A tisztséget az 1676. december 27-i királyi rendelet szüntette meg.

Az egyházközség lelkészségét (curato) az 1605. október 20-i királyi rendelet hozta létre. Évekig a kincstárnoki tisztséggel párhuzamosan működött, évi javadalma 20 000 réis volt. Elsőként Lopo Gomes Vieira, Vicente Luiz és Jerónimo Gomes de Agrela papok töltötték be itt ezt a tisztséget.

Ebben a templomban orgonista is működött; évi fizetése meghatározatlan számú alqueire búza volt.

Semmit sem tudunk arról, hogy az egyházközség létrehozása előtt itt álló, saját káplánnal rendelkező kápolna mikor épült, és hol emelték. Azt sem tudjuk, hogy az egyházközség létrehozásakor ezt a kápolnát alakították-e át plébániatemplommá. Ugyanígy nem ismerjük az Espírito Santo- és a Santo Antão-templom építésének körülményeit sem. A két templom a két kapitányságot elválasztó patak két partján állt.

1778-ban az előbbi templom már teljesen elpusztult, az utóbbi pedig előrehaladottan romos állapotban volt. Már korábban is kitartóan próbáltak új templomot építeni, de minden erőfeszítés eredménytelen maradt. Az építés helyéről is komoly nézeteltérések támadtak: egyesek a patak bal, mások a jobb partjára akarták emelni. A régi vetélkedés éledt újjá. Az akkori plébános, José Lomelino Barreto atya közbenjárása végül minden akadályt elhárított; az ügyben bizonyos hivatalos személyek támogatását és befolyását is igénybe vette. Az uralkodónő március 3-i rendeletében elrendelte az új templom, a mai plébániatemplom megépítését. Az építkezéshez szükséges telket José Lomelino Barreto atya nagylelkűen adományozta. Az alapkövet 1779. augusztus 2-án áldották meg, az új templomot pedig 1783. október 28-án szentelték fel ünnepélyesen. Homlokzatán egy kőlapon a következő felirat olvasható: Sancto Spiritui Paraclito atque divo Antonio abbati sacrum Maria 1º. Lusitan. regina fideliss. equestris D. N. J. C. ordinis gubernat aedificavit: insulano tribunali regio curante. Anno )I). IDCCLXXX regni autem IIII.

Ebben az egyházközségben jelenleg a Vigasztaló Szűzanya (Nossa Senhora da Consolação) kápolnája és a Capela da Madre de Deus (az Istenanya kápolnája) áll. A Szabadító Szűzanya-kápolna, a Nossa Senhora da Salvação-kápolna (Üdvösség Boldogasszonya) és a Segítség Szűzanyja-kápolna már nem létezik. Mindegyikről a megfelelő helyen szólunk. Gaspar Frutuoso a Caniçóról az 1590-es állapotokat leírva – ekkor írta „Vágyódás a szülőföld után” című művét – a következőket mondja:

“

„Innen továbbhaladva, csaknem fél légua távolságra egy kétszáz háztartásból álló falu fekszik. Templomának titulusa a Szentlélek; a falut Caniçónak hívják, és egy északról dél felé folyó patak mentén terül el, sokféle szőlőfajtát termő szőlőskertekkel és jó malváziát adó tőkékkel körülvéve. E hely tenger felőli oldalán van a Ponta de Oliveira. Ott egy olajfát ültettek a két kapitányság határjeléül: a kapitányságokat ez a patak választja el, keletre Machico, nyugatra Funchal kapitánysága terül el. Azt mondják, a határ a patak mentén húzódik a déli tengerparttól egészen az északi túlpartig. Ettől a Caniçótól a tengerpartig ugyanis mintegy negyed légua az út; ott van a kikötőhely, ahol e vidék minden termékét hajóra rakják. Ezt Caniço de Baixónak nevezik, megkülönböztetésül a másiktól, amelyet Caniço de Cimának hívnak.

A 15. század közepén, amikor Funchalt és Machicót mezővárossá (vila) nyilvánították, ezen a szigeten mintegy tíz lugar is létrejött. Ezek a plébánia és a mezőváros közötti rangú települések voltak; közéjük tartozott Caniço egyházközsége is, ami bizonyítja, hogy már akkor viszonylag jelentős volt. Camacha 1676-ban vált ki Caniçóból.

Régebben igen gyakori volt a kapcsolat a Kopár-szigetek és Caniço között, talán azért, mert az egyházközség halászai rendszeresen jártak a szigetek körüli vizekre. Bár a szigetek nem tartoztak ehhez a plébániához, hajóik leggyakrabban Caniçóban kötöttek ki; még az ott, e magányos szigeteken elhunytak holttestét is ide szállították. Nem is olyan régen a szigeteken vadászattal és halászattal foglalkozó munkásokat még a caniçói egyházközségből toborozták.

Ebben az egyházközségben született Manuel do Nascimento Nobrega, akinek külön szócikket szentelünk. Itt született Jeronimo de Nobrega atya is, aki Észak-Amerikába hajózott, és ott jelentős vagyonra tett szert. Többször küldött a szigetre jótékonysági intézményeknek szánt, igen tekintélyes összegeket, amelyek sok conto de réist tettek ki. Szülőhelye templomának értékes egyházi felszerelést is adományozott.

Caniço történetének figyelemre méltó eseményei közé tartoznak a liberális és a miguelista csapatokkal történtek, amikor 1828-ban átvonultak az egyházközségen, valamint a plébániai tanács állítólagos ülései alkalmával lezajlott sajnálatos esetek. Mivel ezekkel külön szócikkekben foglalkozunk, itt nem tárgyaljuk őket.

A João Gonçalves Zarco számára biztosított kiváltságok és előjogok közé tartozott, hogy „senki ne építhessen itt malmot, csak ő, vagy akinek ő megengedi”. Azt állítják, hogy Madeira első malmát ebben az egyházközségben építették. Ma is van itt egy Azenha nevű településrész, de nem tudjuk biztosan, hogy neve arra a kezdetleges, bizonyára igen egyszerű gabonaőrlő üzemre utal-e.

Madeirán a hagymatermesztés szinte kizárólag erre az egyházközségre korlátozódott, ahol igen jelentős volt. Ma is itt terem a legtöbb hagyma, de termesztése jelenleg már jóval kisebb mértékű. A termés egykor elérte a 30 000 pesót, hozzávetőleg harminc conto de réis értékben; szinte az egészet exportra szánták.

Van itt egy kis helyi iparág, amely szinte csak erre az egyházközségre jellemző: pálmalevélből készítenek kalapokat, amelyeket a köznép férfiai viselnek. Ami eleganciából és hajlékonyságból hiányzik belőlük, azt szilárdságuk és hosszú élettartamuk pótolja.

Két iskola van: egy fiúiskola, amelyet 1821 körül alapítottak, és egy később létesített leányiskola.

Caniçót a Levada da Serra mellett a Levada do Pico do Arvoredo, a Levada de Baixo és a Levada da Azenha is öntözi. Mindegyik levada (öntözőcsatorna) egy-egy heréus (egy levada vízjogainak társtulajdonosai) alkotta társaság tulajdonában áll; közülük az első társaság alapszabályát a Diario do Governo 1877. október 31-i számában tették közzé. E vízfolyások mind Camachában erednek.

Az egyházközségen egy patak folyik keresztül, amelyet az általa érintett településektől és településrészektől függően különböző neveken hívnak. A Camacha egyházközségben ered.

Porto dos Reis Magos kikötője tűrhető, és mintegy 20 halászhajó van ott. Oliveira földnyelvén egy kis kikötőhely található.

A plébánia főbb településrészei: Tendeira, Moinhos, Assomada, Atalaia és Portinho, Madre de Deus, Zimbreiros, Caniço para Machico, Barreiros, Pedra Mole, Castelo, Serralhal és Amoreiras, Caniço para a Cidade, Vargem, Azenha, Ribeira dos Pertetes, Livramento, Vale, Quinta, Abegoaria és Palheiro do Ferreiro.

Barreiros településrészén található az úgynevezett Pico do Telégrafo, ahonnan szép panoráma tárul fel, tiszta időben pedig a köz és Porto Santo szigete is látható.

Caniço északon, keleten, nyugaton és délen rendre São Gonçalóval és az óceánnal határos.

Az egyházközség központi része a város központjától 9 kilométerre, Santa Cruz mezővárostól pedig 8 kilométerre van. Santa Cruz községéhez (concelho) és bírósági kerületéhez (comarca) tartozik, bár lakói több alkalommal is azt kívánták, hogy egyházközségüket Funchal községéhez és bírósági kerületéhez csatolják. Lakossága 4697 fő.