Machico (kapitányság)

Gaspar Frutuoso dr. beszámolója szerint Tengerész Henrik infáns utasítására João Gonçalves Zarco és Tristão Vaz Teixeira, a sziget felfedezői, már a betelepítés kezdetén felosztották egymás között a joghatóságuk alá kerülő területeket. Ezzel alapozták meg a rájuk bízott birtokok rendezett igazgatását. A Kapitányságok (I. köt., 244. o. és köv.) és a Donatáriusok (I. köt., 373. o. és köv.) című szócikkben már szóltunk Madeira két, funchali és machicói székhelyű kapitányságra osztásáról és határaik kijelöléséről. Az előbbi João Gonçalves Zarcónak, az utóbbi Tristão Vaz Teixeirának jutott. A Saudades da Terra 456. és 457. oldalán olvasható annak az oklevélnek a szövege, amellyel Tengerész Henrik infáns 1440. május 8-án Tristão Vaz Teixeirának adományozta a machicói kapitányságot. Ez a legkorábbi az olyan adományozások közül, amelyek az arcipelágot három kapitányságra osztották. Valamennyi ilyen adományozást a korábban tett engedmények ünnepélyes és hiteles megerősítéseként kell érteni.

A machicói kapitányság Ponta da Oliveirától (’olajfa-fok’) Ponta de São Lourençóig (’Szent Lőrinc-fok’), onnan pedig Ponta do Tristãóig (’Tristão-fok’) terjedt, így a sziget déli partjának jelentős részét és teljes északi partját magában foglalta. Területe a mai Porto Moniz, São Vicente, Santana és Machico községeknek, valamint Santa Cruz (’Szent Kereszt’) község csaknem egészének felelt meg; ez utóbbiból Caniço (’nád’) egyházközségének (freguesia) egy része maradt ki.

A machicói kapitányság területe és kiterjedése jóval nagyobb volt a funchalinál. A hozzá tartozó teljes északi part azonban fekvése, éghajlata, talajának jellege, a strandok és kikötőhelyek hiánya, a közlekedés nehézségei stb. miatt nyilvánvalóan hátrányosabb helyzetben volt. Amint a Machico mezővárosáról és községéről szóló szócikkben látni fogjuk, a kapitányság székhelye gyorsan növekedett és fejlődött. Olyan vélemény is megfogalmazódott, hogy jelentőségben és jólétben Funchallal vetekedett, sőt túl is szárnyalta. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni az A Filha de Tristão das Damas című könyv első oldalait és a regény 254–255. oldalán közölt jegyzeteket. Ez a figyelemre méltó kezdeti fejlődés azonban nem tartott sokáig. A funchali kapitányság székhelyének kivételes adottságai – csodálatra méltó fekvése, a népes település növekedéséhez rendelkezésre álló tágas terület, kikötőhelyének nagysága, földjének termékenysége, a hely festőisége, enyhe éghajlata stb. – szükségszerűen érvényre jutottak. Funchal rövid idő alatt felülmúlta a többi kialakuló települést, még azokat is, amelyek gyors fejlődésük és gyarapodásuk legjobb kilátásaival indultak. A machicói kapitányság gyarapodása megtorpant, majd visszaesett. Ehhez Santa Cruz növekvő jelentősége is hozzájárult: a településből már a 16. század elején mezőváros (vila) lett, és a cukorgyártás és -kivitel nagy ipari és kereskedelmi központjává vált. Vámhivatalának forgalma jóval meghaladta a szomszédos, rivális Machicóét.

Itt az alkalom megjegyezni, hogy e kapitányság donatáriusainak igazgatása – az első donatáriusét is beleértve – mindig sok kívánnivalót hagyott maga után. Hallgassuk meg dr. Álvaro de Azevedót: a következő, bár kissé hosszú részletek megbízható képet adnak Machico donatárius kapitányságának igazgatásáról. A kapitányság Tristão Vazról öröklés útján elsőszülött fiára, Tristão Vaz das Damasra szállt. Azért kapta ezt a melléknevet, „mert – mint Frutuoso mondja – igen otthonosan mozgott az udvarban, remekül tudott beszélni, és sok elmés mondást intézett a hölgyekhez”. Tőle származik az a három dal, amely Resende „Általános daloskönyv” (Cancioneiro Geral) című gyűjteményében „Tristão Teixeira, Machico kapitánya” neve alatt szerepel. Őt fia követte, akit szintén Tristão Teixeirának hívtak; halálakor pedig fia, Diogo Teixeira örökölte a donatárius kapitányságot. Ő volt a negyedik és egyben utolsó, Tristão Vaztól származó donatárius. E négy kapitány kormányzása siralmas volt: állandó konfliktusban álltak a velük szemben szigorú királyi hatalommal. Tristão Vazt önkényeskedése miatt – különösen azért, mert Tristão Barradast „vasbilincsbe verve tartotta, miközben az egy malomban lisztet őrölt” (Saudades, 116. o.) – a király Lisszabonba hívatta, majd ítélettel Príncipe szigetére száműzték. Ott néhány évet töltött, mígnem – bizonyosan V. Alfonz uralkodása alatt, Tengerész Henrik infáns közbenjárására – visszakapta a kapitányságot. 1470 körül halt meg. Tristão Teixeira das Damast „az ellene benyújtott panaszok miatt” szintén Lisszabonba hívatta a király. Ott néhány éven át sok fáradsággal és költséggel igyekezett tisztázni magát, s végül „tisztára mosta becsületét”. Utána azonban a király dr. Álvaro Fernandest, majd Fernão de Peradát küldte corregedorként (királyi kerületi bíró) Madeirára, az egész szigetre kiterjedő rendkívüli bírói bizottsági hatáskörrel. A das Damas után következő Tristão Teixeira, úgy tűnik, nem vette fel a donatárius kapitány (capitão-donatário) címet, hanem csupán a kormányzóét. Ebben a minőségében már apja távollétében is felügyelte a kapitányságot. Ez – legalábbis névleg – saját jogú tisztségviselőből puszta királyi megbízottá fokozta le. Ráadásul életében előbb Ruy Pires baccalaureus (bacharel, egyetemi végzettségű) tartózkodott a szigeten juiz de foraként (a korona által kinevezett, kívülről érkező bíró) és a funchali kapitányság ouvidorjaként (a donatárius, ill. a korona bírói tisztviselője), majd dr. Diogo Taveira mindkét kapitányság corregedorjaként. Az így felügyelt Tristão Teixeira megfontoltan viselkedett. Fia és utóda, Diogo Teixeira azonban „gyenge ítélőképességű ember volt… és szinte együgyű;… olyan rosszul kormányzott”, hogy „I. Mánuel király és III. János király… el akarták venni tőle a kapitányságot, ami miatt pert folytatott… egészen 1536-ig”. A per idején ugyanebben a kapitányságban előbb dr. Francisco Diniz töltötte be kilenc évig a corregedor tisztét, utána pedig Antão Gonçalves, aki közel három évig látta el azt. Diogo Teixeira megnyerte a pert, így 1538-ig birtokában maradt a kapitányság. III. János azonban végül elvette tőle a kapitányságot és annak jövedelmeit, őt magát pedig João Simão de Sousa őrizetébe adatta. Az „1540-ig tartotta fogva”; abban az évben a fogoly fiúgyermek és más örökös nélkül halt meg, ezért „a ház és az örökség a koronára szállt” (Saudades, 117–119. o.). Így ért véget Tristão Vaz leszármazottainak sora. „III. János 1541-ben királyi adományként Antonio da Silveirának, Diu egykori kapitányának juttatta ezt a kapitányságot a neki tett szolgálatáért.” Ő királyi engedéllyel eladta Vimioso grófjának, Dom Affonso de Portugalnak. Halála után fia, Dom Francisco örökölte, az utóbbi halálával pedig visszaszállt a koronára. Egyikük sem kormányozta azonban személyesen: ouvidorok útján jártak el, akik fölött mindvégig corregedorok gyakoroltak felügyeletet. Az ouvidorok és a corregedorok között kisebb-nagyobb súlyú konfliktusok támadtak.”

A Donatários című szócikkben (16. köt., 373. o. és köv.) már közöltük Machico donatárius kapitányainak teljes névsorát 1775-ig. Többségük számára a donatárius kapitányság csupán tiszteletbeli címet jelentett.

Santa Cruz mezőváros (vila) 1515-ös és São Vicente mezőváros 1744-es létrehozása, saját kiváltságleveleikkel és mentességeikkel, tulajdonképpen nem csökkentette a machicói kapitányság területét, de jelentősen korlátozta donatáriusainak vagy ouvidorjainak joghatóságát.

Ebben a kapitányságban is működtek ouvidorok, akiket a donatárius kapitány nevezett ki. Elsőként Manuel Homem da Câmara töltötte be ezt a tisztséget; 1641. június 4-én nevezték ki. Két rendes bíró működött, akiknek ítéletei ellen az ouvidorhoz lehetett fellebbezni. Árvabíró (juiz dos órfãos) is volt: ezt a tisztséget 1625. szeptember 25-én hozták létre, és Cristovão Moniz Barretót nevezték ki rá.

Frutuoso állítása szerint a machicói kapitányság 1590-ben, vagyis közel három és fél évszázaddal ezelőtt, évente mintegy kilencszázezer réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) jövedelmet hozott donatáriusának.