Donatáriusok

Köztudott, hogy tengerentúli birtokaink gyarmatosításának kezdetén a felfedezett területeket közigazgatási célból kisebb-nagyobb tartományokra, akkori nevükön kapitányságokra osztották. Élén a donatárius kapitány (capitão-donatário) állt mint a legfőbb helyi hatóság. Rendszerint igen széles jogkörrel rendelkezett a közügyek irányításában, különösen gyarmati igazgatásunk első időszakában.

E tengerentúli kapitányságok, illetve tartományok közül az elsők a madeirai szigetvilágban jöttek létre: az egyik székhelye Porto Santo (’szent kikötő’) szigetén, a másik kettőé Machicóban és Funchalban volt. Ma már lehetetlen pontosan meghatározni alapításuk idejét, de bizonyosnak kell tekintenünk, hogy a szigetvilág gyarmatosításának és benépesítésének kezdetétől léteztek. Amikor e szigetek első donatárius kapitányai véglegesen letelepedtek itt, haladéktalanul felosztották és körülhatárolták a fennhatóságuk alá kerülő földeket. Hihető, hogy már ekkor élvezték azokat a kiváltságokat és előjogokat, amelyeket az adománylevelek később, Tengerész Henrik, majd az uralkodók megerősítésével, szabályosabb és hitelesebb formában biztosítottak számukra.

E szigetek gyarmatosításának kezdetén, sőt még jóval később is, minden polgári és büntetőjogi hatáskör a donatáriusok kezében volt. Ennek súlyos és nyomós okai voltak: a régi feudalizmus nálunk is érezhető befolyása; a nemesek, a főurak és a helyi hatóságok birtokaikon gyakorolt túlsúlya, amely olykor zsarnokságig fajult; a donatárius birtokok távolsága az anyaországtól és a királysággal (reino, azaz a portugál szárazfölddel) való kapcsolattartás nehézsége; valamint az, hogy a még kialakulóban lévő, szabályozó törvények nélküli közigazgatás számos ügyét gyorsan kellett eldönteni. A donatárius kapitányoknak gyakran szigorúan kellett kormányozniuk a feketékből, rabszolgákból, szökevényekből és bűnözőkből álló, igen vegyes népességet, amelyet a műveletlen földek feltörésére hívtak ide. Mindezek és bizonyára sok más, számunkra ismeretlen ok is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a donatáriusok ilyen rendkívül széles hatáskört és előjogokat élveztek a közügyek intézésében.

Bár a királyi hatalom nem mondott le előjogairól, Tengerész Henrik pedig „az én Madeira szigetemnek” nevezte ezt a szigetet – nemcsak azért, mert ő kezdeményezte felfedezését, hanem az uralkodóktól kapott adományok miatt is –, a nagy hatalmú Krisztus-rend (Ordem de Cristo) gyakorolta a teljes egyházi joghatóságot e szigetek fölött, és egyes közügyek intézésében is különféle kiváltságokkal rendelkezett. A donatáriusok kormányzati hatalma mégis szinte korlátlan volt, legalábbis kezdetben. Ez részben a fent röviden felsorolt okokkal, különösen az anyaországtól való távolsággal magyarázható, főként azonban azzal, hogy a gyarmatosítás korai időszakában az uralkodók, Tengerész Henrik, majd a Krisztus-rend nagymesterei tevékenysége jóformán a jövedelmek és adók, valamint a lakosságra kezdetben súlyos terhet rovó különféle hadiadók beszedésére korlátozódott.

A funchali és a machicói donatáriusok esetében további, igen nyomós körülmények magyarázzák csaknem korlátlan hatalmukat; ezeket itt külön is hangsúlyoznunk kell. Maguk fedezték fel azokat a területeket, amelyeket később igazgattak; fényes munkatársai voltak Tengerész Henriknek a hajózás és a felfedezések nagyszabású vállalkozásában; és egy távoli föld első kormányzását bízták rájuk, egy addig ismeretlen igazgatási forma kezdetén. Mindez bizonyára hozzájárult e jogkörök, mentességek és kiváltságok megadásához – vagy talán inkább hallgatólagos engedélyezéséhez. João Gonçalves Zarco mellett más, korántsem elhanyagolható okok is szóltak: Marokkóban szerzett neve és tekintélye, ahol bátor és vitéz lovagként kiérdemelte aranysarkantyúját; merész hajósként kivívott hírneve; valamint az a megbecsülés, amelyet lovagként és Henrik udvartartásának tagjaként élvezett az infánsnál.

Itt jegyezzük meg, hogy bizonyára e körülmények miatt Funchal első donatáriusa és közvetlen utódai éltek a legszélesebb körben ezekkel a kiterjedt igazgatási jogokkal. Hatalmukat olykor a többi donatárius birtokra is kiterjesztették, nyilvánvalóan megsértve mások hatáskörét. A funchali kapitányság gyors gyarapodása és felvirágzása, valamint a többi kapitányság hanyatlása és romlása kellőképpen magyarázza João Gonçalves Zarco leszármazottainak és örököseinek befolyását és fölényét. Hivatalos iratokban is olykor „a sziget kapitányának” nevezték Funchal donatáriusát, mintha ebben a szigetvilágban nem lett volna még két másik kapitányság székhelye. Funchal a szigetvilág pezsgő életének központjává vált, városi rangot kapott, az egyházmegye székhelye lett, és jelentős kereskedelmi központtá fejlődött. Donatáriusai fényűzésben és pompában éltek, a királyi udvarba a királyság legelőkelőbb és leggazdagabb uraihoz hasonlóan jártak, és akkora befolyásra, tekintélyre és hatalomra tettek szert, hogy hamarosan a többi donatáriust a szigetvilág lakóinak szemében valósággal alárendelt és megalázó helyzetbe szorították.

Machico, Porto Santo és Funchal kapitányságát az első donatáriusok, Tristão Vaz Teixeira, Bartolomeu Perestrelo és João Gonçalves Zarco rendre 1440-ben, 1446-ban és 1450-ben kapták adományul. Meglepő, hogy ezekre az adományozásokra ilyen későn került sor; jó okkal feltételezhetjük, hogy az említett keltezésű királyi oklevelek csupán a korábban megadott adományok megerősítésére szolgáltak.

Mint már megjegyeztük, igen valószínűnek tartjuk, hogy a három donatárius a kapitánysága élére történt kinevezésekor – feltehetőleg a 15. század első negyedének végén vagy második negyedének elején – Tengerész Henriktől, esetleg magától az uralkodótól kapott valamilyen útmutatást vagy szabályzatot (regimento). Ez akár általános jellegű is lehetett, az ügyek és személyek részletes meghatározása nélkül, de irányt kellett mutatnia nekik a közigazgatási ügyek intézésében. Ezeket az ügyeket bizonyára nem bízták kizárólag a donatáriusok belátására és önkényére. Erről azonban semmi biztosat nem tudunk, sőt még a leghalványabb utalást sem találtuk rá.

A három első donatáriusnak a kapitányságokat adományozó királyi oklevelek fő rendelkezéseikben lényegében nem különböznek egymástól. Idézünk néhány részletet a João Gonçalves Zarcónak címzett oklevélből, amelyet a funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) könyveiből másoltak ki, és amelyet dr. Álvaro de Azevedo a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) egyik jegyzetében tett közzé:

És úgy tetszik nekem, hogy az említett földön az én nevemben gyakorolja a polgári és büntetőbíráskodást, kivéve a halálbüntetéssel vagy valamely testrész levágásával járó ügyeket, amelyekben hozzám lehet fellebbezni. Az említett bíráskodási jog ellenére úgy rendelkezem, hogy ott minden parancsomat és bírói felülvizsgálatomat teljesítsék, mint ami engem illet. Ugyancsak úgy tetszik nekem, hogy az említett João Gonçalves birtokolja az összes gabonaőrlő malmot a sziget azon részén, amelyet így a gondjaira bízok. Senki más ne építhessen ott malmot, csak ő vagy akinek ő megengedi. Ez azonban ne vonatkozzék a kézimalomra: ilyet bárki építhet, aki akar, feltéve, hogy nem őröl másnak. Szárazmalmot (atafona) viszont csak ő létesíthet, vagy akinek ő megengedi. Úgy tetszik nekem továbbá, hogy minden ott épülő vízifűrész (serra de água) után évente egy ezüstmárkát (marco de prata, kb. 230 g ezüst) vagy annak megfelelő értéket kapjon, vagy hetente két olyan deszkát, amilyet e fűrészeken szokás vágni. Nekem azonban valamennyi említett fűrész után járjon a tized, ugyanúgy, mint más fűrészek után, és mindazon egyéb dolgok után is, amelyeket e fűrészekkel vágnak. Az említett João Gonçalves ugyanezt kapja meg minden ott létesülő szerkezet után, a kovácsfújtatók és más fémek feldolgozására szolgáló berendezések kivételével. Úgy tetszik nekem, hogy minden kenyérsütő kemence, amelynek használatáért sütési díjat fizetnek, az övé legyen. Ez azonban ne akadályozza meg, hogy bárki kemencét építsen a maga kenyerének sütésére, de más számára ne süthessen benne. Úgy tetszik nekem, hogy ha van eladásra szánt sója, más ne árulhasson sót, csak ő, feltéve, hogy azt fél ezüst realért vagy annak megfelelő értékért adja, és nem drágábban. Ha nincs sója, a sziget lakói tetszésük szerint árulhassák, amíg neki ismét nem lesz. Ugyancsak úgy tetszik nekem, hogy mindabból a jövedelemből, amely a sziget említett részén engem illet, ő tízből egy részt kapjon. Hogy mi illet engem a szigeten, azt a számára készíttetett kiváltságlevél tartalmazza. Úgy tetszik nekem, hogy ezt a jövedelmet ugyanígy kapja meg a fia vagy az az egyenes ági leszármazottja is, aki a tisztséget viseli. Úgy tetszik nekem továbbá, hogy okleveleivel a sziget kiváltságlevele szerint annak adományozhasson földet ezen a részen, akinek akarja, azzal a feltétellel, hogy az adományozott földet az, akinek adta, öt éven belül művelésbe vonja. Ha ezt nem teszi meg, én másnak adományozhassam; és ha a már művelésbe vont földet újabb öt évre műveletlenül hagyja, ugyancsak másnak adományozhassam. Ez ne akadályozzon meg engem abban sem, hogy ha ott művelésre alkalmas, de még oda nem adományozott föld van, annak adjam, akinek jónak látom. Úgy tetszik nekem, hogy e jogok ugyanígy illessék meg fiát vagy a tisztséget viselő leszármazott örököseit.

Ha az idézett szöveget korunk számára érthetőbb nyelven foglaljuk össze, látjuk, hogy az infáns nemcsak földet adott a három donatáriusnak. A földeken polgári és büntetőbíráskodási jogot is biztosított számukra, valamint jogot a redízima (a korona jövedelmeinek a donatáriusnak járó tizede) beszedésére: ez a két szigetről őt illető valamennyi jövedelem tizedrésze volt. Sót csak a donatáriusok árulhattak, amennyiben annak ára nem haladta meg alqueire-enként (alqueire: gabona űrmértéke; területmértékként kb. 900 m²) a fél ezüst real értékét; emellett csak ők tarthattak fenn malmokat és nyilvános kenyérsütő kemencéket. A saját fogyasztásra szánt kenyér készítése azonban szabad volt, és a sót is bárki árulhatta, ha a donatáriusoknak nem volt belőle készletük. A szigeten működő minden vízifűrész után évente egy ezüstmárkát vagy hetente két deszkát is kaptak. Egyes okiratok szerint a donatáriusok a víz és a szél urai voltak. Ez a vízhasználat és az őrlés kiváltságára utalt, amely a sóárusítás jogával együtt jelentős, tekintélyes bevételt hozott nekik, más jövedelmeiken felül; az utóbbiak bizonyára még jóval nagyobbak voltak. A büntetőügyekben a donatárius kapitányok hatásköre minden ügy elbírálására kiterjedt, „kivéve a halálbüntetéssel vagy valamely testrész levágásával járó ügyeket”, ahogy az adománylevél (carta de doação) fogalmaz. Arra is joguk volt, hogy bizonyos bűncselekményeket elkövető rabszolgák fülének levágását rendeljék el; ezt egy 1505-ben kiadott királyi rendelet (alvará) engedélyezte számukra.

A donatárius kapitányok eredeti hatalma nem tartott sokáig: széles körű jogköreiket az idő múlásával fokozatosan megnyirbálták. A királyok magukhoz vonták azokat a kiváltságokat, amelyekkel a Krisztus-rend rendelkezett szigetcsoportunkon. Az önkormányzatok alapítása, a sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) rendszerének és a hitbizományoknak a bevezetése, a különféle mezőgazdasági törvények – különösen a vizekre, a faanyagra, az állatállományra és a cukorra vonatkozók –, továbbá egyes járulékok és adók királyi kivetése is korlátozta a kapitányok hatalmát. Ugyanígy hatott számos közhivatal, főként néhány kizárólag igazságszolgáltatási feladatot ellátó tisztség létrehozása, valamint a központi hatalom sok más intézkedése. Mindez jelentősen hozzájárult a donatárius kapitányok szigetcsoportunkon gyakorolt polgári, katonai és bírói jogköreinek fokozatos szűküléséhez.

E rendkívül széles jogkörökre súlyos csapást mért az 1497. április 27-i királyi levél (carta régia). Ebben I. Mánuel uralkodóként és a Krisztus-rend nagymestereként koronabirtokká (realengo) tette a madeirai szigetcsoportot, és véglegesen a koronához csatolta. A szerencsés király e figyelemre méltó okiratba foglalt szavai igen sokatmondók és ékesszólók; a következő részletet idézzük belőlük:

“

„Jónak látjuk, és ezennel a magunk, örököseink és utódaink nevében mindörökre megígérjük, királyi szavunkat adjuk rá, hogy a nevezett szigetet vagy annak bármely részét, annak uralmával, jövedelmeivel és joghatóságával együtt sem mi, sem utódaink soha, semmiféle szükség vagy előre látható, illetve előre nem látható ok miatt nem adjuk át senkinek. Akkor sem, ha e szükség vagy ok igen súlyos vagy jelentős volna; nem adjuk át sem kegyként, sem életfogytig, sem örökjogon, sem bármely más módon, bármilyen rendű, állapotú vagy rangú személynek, sem egyháznak, kolostornak vagy más kegyes intézménynek, sem szerzetesrendnek vagy lovagrendnek. Azt akarjuk, és ismét megígérjük, hogy a nevezett sziget egészében és osztatlanul mindig a miénk, koronánké és királyi utódainké legyen, és tőlünk vagy tőlük soha, semmikor el ne válasszák, el ne szakítsák. Hogy ez még szilárdabb és biztosabb legyen, magunk, királyi utódaink és örököseink nevében megesküszünk a kereszt jelére és a szent evangéliumokra, amelyekre kezünket ténylegesen rátesszük, hogy mi, valamint említett örököseink és utódaink mindezt maradéktalanul teljesítjük és megtartjuk, fortély, kijátszás és bármiféle csorbítás nélkül. Arra is megesküszünk, hogy soha nem kérjük ezen eskü alóli felmentésünket vagy feloldozásunkat. Sőt, kérjük mindenkori szentséges atyánkat, aki Isten egyházának élén áll, hogy ezen eskü alól soha felmentést ne adjon, és azt ne enyhítse oly módon, hogy engedélyével az ellenkezőjét lehessen tenni. Kérjük és nyomatékosan meghagyjuk mindenkori királyi örököseinknek és utódainknak, hogy áldásunkért, valamint Isten és a magunk átkának terhe alatt mindezt mindörökre teljesítsék és megőrizzék. Ennek tanúságául és hiteléül rendeltük el, hogy e levelet adják át a nevezett szigetnek és lakóinak...

– Nem hagyhatjuk idézés nélkül azt az érdekes megjegyzést, amelyet a „Vágyódás a szülőföld után” tudós jegyzetírója fűzött ehhez a királyi levélhez:

“

„E dokumentumok közül az első az 1497. április 27-i királyi levél, amellyel Madeira szigetét koronabirtokká tette. Ez a levél államcsíny volt, ahogyan ma francia mintára mondják, vagy motu proprio, ahogyan a régi monarchia nevezte. E levéllel a király végleg és biztosan koronájába foglalta az óceán e gyöngyszemét, Madeira szigetét, és megszilárdította lakóinak helyét a portugál önállóság keretei között. Hatalmas jogarát gátként emelte a hihetetlenül sokféle zaklatás elé, amelyre a donatáriusok, a helyi arisztokrácia és a papság jogot formált a tisztességes és dolgos lakossággal szemben. A levél fenséges szavai mögött szinte érezni mindezen önző érdekek hordájának sértett háborgását: a királyi hatalom letörte őket, s annak oltalmába húzódott akkor félénken a jog és az erkölcs, a munka és a remény. E levél révén Madeira szigete lassan megszűnt sokak csaknem rabszolgája lenni, hogy közvetlenül egyetlen uralkodó alattvalójává váljon. A benne foglalt szigorú eskükkel és rettenetes átkokkal talán elfojtott egy lappangó összeesküvést is, amelyet ugyanezek az érdekek szőttek: számukra saját igényeik kielégítése volt minden, minden más pedig semmi.

A donatáriusok joghatósági visszaélései, amelyek olykor a királyi hatalom illetékességének megsértéséig is elmentek, nem voltak ritkák. Ezért több alkalommal ouvidorokat és corregedorokat (királyi kerületi bírókat) küldtek a szigetre csaknem korlátlan hatalommal, kifejezetten azzal a feladattal, hogy kivizsgálják és megítéljék e joghatósági túlkapásokat. E tisztviselőket eleinte rendkívüli esetekben, később már szokványosabb körülmények között küldték ki. Fellépésük mérsékelte és orvosolta a hatáskörtúllépéseket, ám időnként konfliktusba kerültek a donatárius kapitányokkal. Ezeket a korona elé terjesztett fellebbezések nyomán mindig az anyaország kormánya rendezte.

Több példát is ismerünk erre. A 15. század utolsó negyedében Álvaro Fernandes corregedor érkezett Madeirára, akit a király az egész szigetre kiterjedő rendkívüli bírói bizottsággal (alçada) ruházott fel. Később Rui Pires baccalaureus (bacharel, egyetemi végzettségű) jött, szintén az egész szigetcsoportra kiterjedő joghatósággal. A 16. század első negyedében I. Mánuel a szigetre küldte dr. Diogo Teixeira corregedort. Gaspar Frutuoso szerint bizonyos, Simão Gonçalves kapitánnyal kapcsolatos okok indították erre. A donatárius kapitányt ez annyira felháborította, hogy elhatározta: elhagyja kapitányságát. Családjával és házának legértékesebb ingóságaival már két karavellára is felszállt, hogy Spanyolországba induljon. Tervét azonban nem valósította meg: Algarvéba tért vissza, a király pedig elégtételt adott neki a sértésért, „mert – mint az idézett krónikás állítja – a királynak tett szolgálatai után nem érdemelte meg, hogy corregedort küldjenek hozzá”. Ez az epizód szolgált Inácio de Vilhena Barbosa Virtudes Civicas e Domesticas című könyvében megjelent érdekes elbeszélés alapjául.

Az egymást követő további intézkedések is fokozatosan korlátozták a donatáriusok széles körű joghatóságát. I. Mánuel 1498. március 8-án úgy rendelkezett, hogy a jóváhagyása nélkül hozott ítéleteket nem szabad végrehajtani. 1500. március 25-én pedig elrendelte, hogy a sziget nemesei, lovagjai és hűbéresei kísérjék el a következő nyáron a háborúba; addig a donatárius kapitányok önként vállaltak katonai szolgálatot. 1579 körül I. Henrik bíboros király jelentősen megnyirbálta e kiváltságokat. Különösen azt írta elő, hogy az igazságszolgáltatási tisztségekre és állásokra a király tegyen jelölést, holott ez korábban jog szerint a donatárius kapitányokat illette.

A Fülöp-házi uralom idején a donatáriusok hatalma még tovább szűkült. A spanyol kormány főkormányzói tisztségeket hozott létre birtokaink igazgatására, és szigetcsoportunkra küldte dr. João Leitão főtörvényszéki bírót (desembargador). Őt azzal is megbízták, hogy bírósági vizsgálatot (devassa) folytasson a szigeten II. Fülöp kikiáltásakor történt politikai események ügyében. Ettől kezdve a donatárius kapitányok nem éltek többé közöttünk, és bíráskodási jogaikat maguk által kinevezett bírói helyetteseiken keresztül gyakorolták; rájuk ruházták minden jogosítványukat. Könnyű azonban feltételezni, hogy a donatáriusok távolléte kapitányságaiktól, valamint a spanyol kormány képviselőinek valóságos önkénnyel gyakorolt hatalma nagyban hozzájárult ahhoz, hogy e szigetek kormányzásában a donatáriusok szerepe csekélyre zsugorodjon. A helyi igazgatásban és az igazságszolgáltatásban betöltött jogaik ettől fogva már szinte pusztán névlegesek voltak, a szigetcsoporton beszedett különféle adókból mégis jelentős jövedelmet kaptak. Amikor a 18. század közepe táján e jövedelmekből és adókból származó részesedésük csökkenni kezdett, ezért bőséges kártalanításban részesültek.

Ma már nehéz, talán lehetetlen is pontosan meghatározni, milyen hatáskörrel rendelkeztek a kasztíliai megszállás kezdetén a donatárius kapitányok, illetve az uralkodók által e szigetcsoportba küldött különféle tisztviselők. Ugyanezt mondhatjuk a spanyol uralom időszakáról és az 1640-től Pombal márki koráig eltelt évekről.

A donatáriusok tiltakoztak széles körű hatáskörük és kivételes kiváltságaik fokozatos, egymást követő korlátozása ellen. Tiltakozásuk nem volt pusztán jelképes, de nem akadályozta meg, hogy a központi hatalom befolyása egyre erősebben érvényesüljön a közügyek intézésében. I. Mánuel enyhített ugyan egyes korábbi intézkedéseinek szigorán, és az e város tanácsának levéltárában őrzött, 1509. április 20-i királyi levélben engedményeket tett Simão Gonçalves da Câmara kapitánynak. Reformjai azonban nem veszítettek lendületükből, hanem az eredeti irányt követték. I. Mánuel e magatartása, valamint a korábban említett, Algarvéba befutó donatáriusnak nyújtott elégtétel csupán azt bizonyítja, hogy az uralkodó megfontolt és békülékeny természete miatt nem akart erőszakkal bevezetni olyan intézkedéseket, amelyek régi, meggyökeresedett szokásokba ütköztek volna, és sértették volna a hazának kiemelkedő szolgálatokat tett alattvalók büszkeségét és becsületérzetét. Reformjait azonban továbbvitte és véghezvitte.

Másutt már röviden szóltunk arról a fényűzésről és pompáról, amelyben Funchal donatáriusai éltek. Úgy tűnik, némelyikük fényűzésben és pompában az uralkodókkal kívánt versenyezni: az udvari ünnepségeken és a hercegek házasságkötésének látványos szertartásain olyan rendkívüli ragyogással és szokatlan pompával jelentek meg, hogy elkápráztatták a királyi palotákat látogató leggazdagabb és legelőkelőbb nemeseket is. Nagy hadjáratokat szerveztek marokkói erődített városaink meghódítására és megsegítésére. Ilyenkor több tucat hajóból álló flották, sok száz ember és ló olykor hónapokon át Afrikában maradt – mindez az ő költségükön történt, az anyaország kormányának legkisebb terhe nélkül. A „Pompásnak” nevezett harmadik donatárius, Simão Gonçalves da Câmara (lásd ott) hivalkodó életének fényűző megnyilvánulásai közül kiemelkedik az a látványos ajándék, amelyet követség útján juttatott el X. Leó pápának: a bíborosi testület alfenim-ből (formázható fehér cukormassza) készült mása. Ezt másutt már leírtuk. Az 5. donatárius kapitány, Simão Gonçalves 1576-ban ősei szolgálatai, valamint házának pompája és gazdagsága elismeréseként megkapta a Calheta (’kis öböl’) grófja címet.

Pombal márki kormányzása idején Funchal és Machico donatárius kapitányságát fővárnagysággá alakították. A donatáriusok bíráskodási jogköre és kiváltságaik nagy része ekkor a koronára szállt. Castelo Melhor grófja, Funchal donatáriusa 1766. szeptember 9-i okiratban átengedte a koronának a bírói helyettesek, valamint bizonyos igazságügyi, tanácsi, vásárfelügyeleti (almotaçaria) és árvaügyi bírósági tisztviselők kinevezésének jogát. Elveszített előjogaiért kárpótlásul márki címet, néhány jelentős portugáliai birtokot és egy kamatjáradékot biztosító emlékoszlopot (padrão) kapott; ez évi 10 000 cruzado nyugdíjra jogosította fel, amelyet a dohányjövedelmek garantáltak. E javak családi vagyonná és örökös hitbizománnyá (morgado) váltak, hogy vérségi jogon ugyanezen gróf utódaira szálljanak.

A redízima joga nem szűnt meg, bár a fővárnagyok ettől kezdve már nem részesedtek a tizedek bevételéből. Az állami járadékok és a sóértékesítés monopóliuma is fennmaradt, a donatárius azonban a sóért nem kérhetett a kormány által megszabottnál magasabb árat. A magánszemélyek továbbra is süthettek kenyeret, de kizárólag saját háztartásuk fogyasztására.

Funchal, Machico és Porto Santo kapitányságának megszüntetésekor azok rendre José Caminha de Vasconcelos e Sousa, Castelo Melhor márkija; Valença márkija, Vimioso grófi házának képviselője; illetve Estevão de Bettencourt, Bartolomeu Perestrelo leszármazottja birtokában voltak.

Porto Santo kapitányságának átlagos jövedelme az 1766 és 1770 közötti időszakban mindössze 242 112 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) volt. Ezzel szemben Funchal és Machico két fővárnagysága 1807-ben jelentős összeget, 23 110 000 réist hozott a megfelelő fővárnagyoknak, a királyi kincstár (Fazenda Real) valamennyi bevételéből – a tizedek kivételével – járó redízimából.

Funchal és Machico fővárnagyságát az 1832. augusztus 13-i rendelet szüntette meg, amelyet csak a liberális kormány országszerte történt kikiáltása után hajtottak végre teljes egészében.

Funchal első donatárius kapitányai João Gonçalves Zarco (1425–1467), João Gonçalves da Câmara (1467–1501), Simão Gonçalves da Câmara (1501–1530), João Gonçalves da Câmara (1530–1536) és Simão Gonçalves da Câmara (1536–1580) voltak (lásd ott). Az utóbbi kiskorúsága idején nagybátyja, Francisco Gonçalves da Câmara kormányozta a donatárius kapitányságot (donataria). Ez a Simão Gonçalves da Câmara 1580. március 4-én halt meg Funchalban. Utóda fia, João Gonçalves da Câmara lett, aki három hónappal később Almeirimben meghalt, mielőtt átvehette volna a kapitányságot. Ekkor kezdődött a Fülöp-házi uralom: a donatáriusok továbbra is jelentős jövedelmeket élveztek, de a közügyek igazgatásában betöltött szerepük szinte pusztán tiszteletbelivé vált. João Gonçalves da Câmara után Funchal donatáriusai Simão Gonçalves da Câmara (1585–1623), João Gonçalves da Câmara (1623…), az 1689-ben elhunyt Dona Mariana de Alencastre e Câmara, Luís de Vasconcelos e Câmara, Castelo Melhor grófja (1690–1726), Afonso Caminha de Vasconcelos, Castelo Melhor grófja (1726…), valamint José Caminha de Vasconcelos e Sousa, Castelo Melhor grófja, később márkija voltak. Utóbbi 1766-ban átengedte jogait a koronának. Ezek a donatáriusok azonban mindvégig az udvarban éltek, és régi kiváltságaik jelentős részét elveszítették, amikor a szigetcsoport igazgatására főkormányzókat neveztek ki.

Funchal donatárius kapitánysága megszűnéséig mindvégig João Gonçalves Zarco egyenes ági leszármazottainak birtokában maradt. Machico kapitányságának első donatáriusa ezzel szemben a felfedező Tristão Vaz Teixeira volt. A 2. donatárius a fia, a „das Damas”-nak nevezett Tristão Teixeira, a 3. pedig ennek ugyancsak Tristão Teixeira nevű fia volt. Őt fia, Diogo Teixeira követte; mivel örökös nélkül halt meg, a kapitányságot a korona birtokaihoz csatolták. III. János 1542-ben királyi adományként António da Silveirának juttatta, aki Indiában nagy érdemeket szerzett. António da Silveira 1549-ben eladta a kapitányságot Dom Afonso de Portugalnak, Vimioso grófjának. Halála után fia, Dom Francisco de Portugal gróf lett Machico kapitánya. Ő dicsőségesen halt meg, miközben António, Crato priorjának – a perjel (a plébános címe) – jogait védte az Azori-szigeteken, Vila Franca do Campo vizeinél 1582. július 23-án vívott csatában. II. Fülöp ugyanezen év február 25-én, vagyis még Vimioso grófjának életében, Tristão Vaz da Veigának adta Machico donatárius kapitányságát (lásd ott). Ő a haza árulójaként vált szomorú hírűvé. Dom Luís de Portugal, Vimioso 4. grófja 1604-ben visszaszerezhette a donatárius kapitányságot. Szerzetesi fogadalmat tett, és 1637-ben egy évora-i kolostorban halt meg. Machico donatárius kapitányai ezután egymást követően – inkább jog szerint, mint ténylegesen – Dom Afonso de Portugal, az 5. gróf; Dom Luís de Portugal, az 1656-ban elhunyt 6. gróf; Dom Miguel de Portugal, az 1680 körül elhunyt 7. gróf; Dom Francisco de Portugal e Castro, a 8. gróf és Valença 2. márkija (1679–1749); valamint Dom José Miguel de Portugal e Castro, a 9. gróf és Valença 3. márkija (1709–1775) voltak.

Porto Santo donatárius kapitányai a következők voltak: Bartolomeu Perestrelo (1425), Pedro Correia, Bartolomeu Perestrelo (1473), Bartolomeu Perestrelo (1529), Diogo Soares Perestrelo (1545), Diogo Perestrelo Bisforte (1576), Vitorino Bettencourt Perestrelo (1653), Diogo Perestrelo, Estevão Bettencourt Perestrelo, Vitorino Bettencourt Perestrelo és Estevão Bettencourt Perestrelo.