Öltözködés

A madeirai parasztok öltözékében ma nincs semmi rendkívüli. Általában lenvászonból, seriguilhából (házi szövésű len-gyapjú kelme), marafuzból (durva házi szövésű len-gyapjú kelme) vagy más szövetből készült nadrágot, len- vagy pamutinget, valamint mellényt és kabátot viselnek; az utóbbiak gyakran a nadrággal azonos anyagból készülnek. A sziget egyes részein elterjedt az ujjatlan marafuz- vagy seriguilha-kabát, amely mellett a kart csak az ing ujja fedi. Munka közben a földműves rendszerint leveszi a mellényét és a kabátját, de fennhagyja a kalapját vagy a sapkáját, hogy védje a fejét a tűző naptól.

A parasztok sapkája egyáltalán nem hasonlít a régi csúcsos fejfedőkhöz. Gyapjúból készül, jól illeszkedik a fejhez, a tetején kis bojt, két oldalán pedig egy-egy fül található. Ezeket vagy leeresztik a fülükre, vagy felhajtják, és olykor gombbal rögzítik. Ez a fülesnek nevezett sapka feltehetően madeirai eredetű, és már 1857-ben is viselték.

A vidéki nők régi viselete csaknem teljesen eltűnt. Helyét kartonból vagy gyapjúból készült ruhák, illetve felsőrészek vagy kabátkák vették át, amelyek pontosan olyanok, mint amilyeneket Funchal szegényebb asszonyai viselnek. Camachában és néhány más településen a nők egy feltekert szövetdarabot kötnek a derekukra, és több szoknyát öltenek fölé. Ettől a csípőjük gömbölyded formát kap, kissé rövid ruhájuk pedig járás közben egyik oldalról a másikra ring. Ez a mozgás bájos, ha a nő magas és kecses, és könnyed léptekkel jár.

A parasztasszonyok leggyakrabban kendőt viselnek a fejükön, amelynek végeit az álluk alatt kötik meg. Vannak azonban egyházközségek, ahol egyre általánosabb a mantilla és a kalap viselete, különösen a Funchalba gyakran bejáró nők körében. Vidéki asszonyaink öltözékét sokszor a vállukra terített vállkendő egészíti ki.

Parasztjaink régi viselete kétségkívül sokkal kedvesebb és festőibb volt a mainál. A férfiak térdnél ráncolt, bő lenvászonnadrágot, valamint ugyanebből az anyagból készült inget és rövid kabátot hordtak. A nők a szigeten szőtt len- és gyapjúszövetből készült csíkos szoknyát, lenvászon inget és derék alá érő, kék vagy piros durva gyapjúposztó köpenyt viseltek. A köpenyen hegyes kivágások voltak, amelyeket olykor szalaggal szegtek. Sok férfinak volt durva gyapjúból készült kabátja vagy köpönyege is, amelyet hideg napokon vett fel.

Ünnepnapokra a férfiaknak kék szövetből készült rövid és hosszabb kabátjuk volt; a nők szép, élénk színű, olykor leleményesen hímzett mellényt vagy fűzőt vettek az ingük fölé. A férfiak és a nők finom lenvászon ingüket sárga, néha aranygombokkal gombolták be. Fejükön pirossal bélelt, kék szövetből készült kis sapkát, fordított tölcsér alakú carapuçát (fordított tölcsér alakú hagyományos madeirai sapka) viseltek. A jómódú nőket aranyláncaikról lehetett felismerni: ezek kétszer körülölelték a nyakukat, majd a fűző alsó részén rögzültek.

Hihető, hogy a csíkos szoknyák és a hímzett fűzők régi mór viseletekből eredtek, annál is inkább, mert tudjuk, hogy egykor sok mór élt a szigeten, főként Funchalban és Ponta do Solban (’Nap-fok’). A carapuça eredetét azonban nehéz megállapítani, bár White szerint Rubens egyes festményein a hölgyek fején látható valami, ami nagyon hasonlít erre a régi madeirai sapkára. A carapuça olyan rosszul védte a fejet, hogy csodálkozhatunk: a sziget lakói mégis viselték.

Hans Sloane, Ovington, James Cook kapitány, Forster és Barrow útleírásai nem említik a carapuçát. Ez arra enged következtetnünk, hogy ezt a sapkát Madeirán csak a 19. század első negyedében kezdték viselni. Paulo Dias de Almeida 1817-ben írt, a Tengerészeti és Tengerentúli Levéltár (Archivo da Marinha e Ultramar) kiadványában megjelent Descrição da ilha da Madeira című művében két olyan képet közöl, amelyen carapuçák láthatók, de még nélkülözik azokat a hosszú csúcsokat, amelyek fordított tölcsér alakot adtak a sapkáknak.

Mielőtt megismerték volna a tölcsér alakú carapuçát, a parasztok piros vagy kék gyapjúsapkát hordtak. Alakja látható azon a képen, amely dr. Nicolau Caetano Pita Madeira éghajlatáról szóló, 1812-ben megjelent művét kíséri. Ez a sapka a fejhez simult, és bizonyára sokkal kényelmesebb volt, mint a csúcsban végződő carapuça, amely nem sokkal később elterjedt a szigeten.

Diogo Vieira de Tovar e Albuquerque egy 1807-ben írt, kiadatlan munkájában, amelynek címe Descripçâo política e económica da ilha da Madeira, a következőket mondja a szigeten viselt öltözékekről: „A munkásemberek mindig a fejükhöz simuló, két kis füllel ellátott posztósapkát, hosszú kabátot, bő lenvászon alsónadrágot viselnek, amely rövid, és a térdnél szűkül össze; továbbá szorosan illeszkedő, a felhasznált bőr természetes színét megtartó csizmát hordanak. Úgy hiszem, ez a szokás talán a sziget első portugál lakóitól maradt fenn, mert az akkori portugálok legalább szabásukat tekintve csaknem ugyanígy öltözködtek. Azt is hiszem, hogy az angolok ösztönzik és tartják fenn a munkásemberek körében a hosszú kabát viselését, hogy növeljék posztójuk fogyasztását, hiszen az egész sziget Angliából szerzi be a posztót. A nők ugyanilyen sapkát, pamut- vagy kartonszoknyát és csizmát viselnek. Az előkelő emberek öltözete teljesen portugál.”

Caniço (’nád’) egyházközségében (freguesia) a férfiak pálmalevélből készült kalapot viselnek. Bár ezek a kalapok igen tartósak, sem eleganciájukkal, sem hajlékonyságukkal nem tűnnek ki. Nem tudjuk, mikor kezdték viselni őket.

A fordított tölcsér alakú carapuçát egyes egyházközségekben 1870-ig viselték. Ám még 1880 körül, sőt később is felbukkant Funchalban olykor egy-egy idős paraszt, fején ezzel a különös sapkával. Némelyik carapuça kétoldalt egy-egy nyúlvánnyal készült, másoknak nem volt ilyen nyúlványuk.

A régi madeirai viseletből mára csak a fehér vagy sárgás színű, sarok nélküli bőrcsizma maradt fenn, amelynek szárát középtájon visszahajtják, valamint a hegyes kivágásokkal díszített kék, durva gyapjúposztó köpeny. Utóbbit néhány parasztasszony még Funchal községével (concelho) szomszédos egyházközségekben is viseli.

Barrow, aki 1792-ben járt Madeirán, azt írja, hogy a középosztályhoz tartozó boltosok és kézművesek kalapot, cipőt és harisnyát viseltek, hosszú kabátjukkal pedig nadrágjuk foltjait takarták el. Az ugyanehhez a réteghez tartozó nők kivétel nélkül fekete ruhát hordtak, fejükön pedig sisakszerű fejfedőt. Ovington, aki 1689-ben látogatott a szigetre, megfigyelte, hogy a köznép öltözködésében bizonyos komolyságra törekedett: a papságot utánozva feketében járt. A kardviselés annyira elterjedt volt, hogy még a szolgák is kardot hordtak, miközben az asztalnál felszolgáltak.

A bizonyos társadalmi rangú férfiak egykor hímzett selyemmellényt viseltek. Az orvosokat még 1870-ben is szinte mindig hosszú fekete felöltőjükről és cilinderükről lehetett felismerni. A nagyhéten és a gyónások idején a hölgyek kalapjuk helyett fekete fátylat öltöttek, amely a fejüket, olykor az arcukat is eltakarta. Ez a régi időkre visszanyúló szokás nem sokkal 1880 után kezdett kimenni a divatból.

A 19. század közepén a funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) tanácsosai (vereadores) a hivatalos ünnepségeken köpenyt, térdnadrágot és harisnyát viseltek. A tanács tagjai még ebben az öltözékben, valamint az addigra elavult tollas kalapban jelentek meg I. Lajos gyászszertartásán és I. Károly 1889-ben tartott kikiáltásán (aclamação, az új király ünnepélyes nyilvános kihirdetése). A városi tanács hivatalos öltözete ekkorra már csupán az említett, fehérrel bélelt fekete selyemköpenyre korlátozódott.

Ezeket a köpenyeket a 20. század elején kék-fehér selyem vállszalagok váltották fel, amelyeket a köztársaság madeirai kikiáltásáig viseltek.

Néhány helyi sajátosságtól eltekintve Madeira lakóinak öltözete ma semmiben sem különbözik az Európában viselt ruházattól. Funchalban szigorúan követik a párizsi divatot; különösen a szépnem tanúsít iránta rendíthetetlen hűséget, olykor nagy áldozatok árán is.

Ha Barrow idejében a középosztálybeli nők mindig fekete ruhát viseltek, ma – Isten tudja, milyen körülmények között – éppen ők hódolnak leginkább a divatnak, és ők mutatják a legerősebb hajlamot a fényűzésre. Mindezt annak ellenére teszik, hogy mindenféle szövet, különösen a finom kelmék ára magas. A legjobb ruhákat mindkét nemből az újgazdagok, ezek a többnyire hiú és neveletlen emberek mutogatják. A felsőbb rétegek tagjai eközben olykor szerényen öltöznek: vagy mert nincs rá pénzük, vagy mert nem akarnak összetéveszthetők lenni azokkal, akik nem mindig törvényes eszközökkel, elképesztő mértékben növelték vagyonukat.

Aki ünnepnapokon végigjárja a város utcáit, mindenütt nagy fényűzést lát, és az a benyomása támad, hogy a funchaliak túlnyomó többségének van miből fenntartania ezt az életmódot. Sajnos azonban nem így van. Ha sok házba bepillanthatnánk, talán nyomort és rendetlenséget találnánk odabent, éles ellentétben a lakók nyilvánosan viselt drága ünnepi ruháival. (1921).

Az igazság az, hogy a régi, jellegzetes viselet – különösen a madeirai vidéki nők öltözete – teljesen eltűnt, bár egyesek Funchal központjától távolabb eső településeken még keresni vélik a nyomait.

A témáról szóló részletesebb tanulmányozáshoz a cikkben már idézett szerzőkön kívül a következő, érdekes és figyelemre méltó adatokat tartalmazó írásokat érdemes felkeresni: Diário da Madeira (’Madeirai Napilap’), 1938. március 7-i, 8-i és 13-i szám; Arquivo Historico da Madeira, IV. kötet, 178. o. és az azt követő oldalak; valamint „Zargo szigetei” (Ilhas de Zargo), 683. o. és az azt követő oldalak.