Tragédia Madeirán

Albino de Meneses, Baptista Santos, Abel Rocha de Gouveia és Domingos dos Reis Costa műve, 1910, 189 oldal. Regionális viselet. Az Öltözködés című szócikkben (II-136) tárgyalt témához további adalékul közöljük a Diário da Madeira (’Madeirai Napilap’) 1938. márciusi számából a következő érdekes részleteket:

“

„A különböző vidékek sajátos öltözködéséről készült folklórkutatások egyértelműen megállapították, hogy a ruhák szabása, összeállítása és színvilága mindig megfelel a lakosok életmódjának, mindenekelőtt pedig az őket körülvevő környezetnek: az éghajlatnak, a domborzatnak és a táj színeinek. Ahol a táj virágokban gazdag, és sokféle élénk szín tarkítja, ott a viselet – különösen a nőké – ugyancsak színes; az ember alakja harmonikusan illeszkedik abba a környezetbe, ahol él és dolgozik. A Minhóba látogató madeirai azonnal a madeirai tájra emlékeztető vidéket talál. A minhói nő élénk, sokszínű csíkos szoknyájában pedig felismeri a saját parasztasszonyaink viseletével való nagy hasonlóságot. Porto Santo (’szent kikötő’), bár fényben gazdag, színekben szegény. A női viseletnek még utánzás révén sem adta meg azt az élénkséget és azokat a színárnyalatokat, amelyek a helyiek és az idegenek szemében egyaránt oly vonzóvá tették az »Atlanti-óceán virága« paraszti öltözékét.

A Perestrelo család földjén az öltözék éppoly visszafogott, mint a mezők és a hegyek színvilága.

Valójában minden a harmónia elvével magyarázható. Ezt nem művészi szabály, hanem – kissé a mimikrihez hasonlóan – teljesen öntudatlan, ösztönös körülmények alakítják. A madeirai parasztasszonyok sokszínű viselete helységenként, vagy legalábbis községenként (concelho) változik.

Az egyik helyen csíkos, a másikon teljesen vörös szoknyát hordanak; a köpenyek és a mellények színe is változik. Még a köpenyek gallér melletti csúcsainak szegélye is eltérő árnyalatú lehet, és abban is van különbség, hogyan vetik vagy igazítják őket a vállukra. Mindezt helyben volna érdemes tanulmányozni, az idősebbek beszámolóira támaszkodva: ők ismerik a legjobban a hagyományos szokásokat.

Az egyházközségekben (freguesia) vagy a községek székhelyén – aszerint, hogy melyiket tartanák megfelelőnek – az Idegenforgalmi Küldöttség a helyi „varrónőkkel” készíttetne babákat, amelyekre az elfogadott minta szerinti ruhák kerülnének. A munkát hozzáértőkből álló bizottság felügyelné, amelynek tagjai a regionális hagyományok iránti érzéket a folklór e területének ismeretével egyesítenék. A bizottságot a téma iránt elkötelezett, elismerten jó ízlésű madeiraiak alkotnák.

Ezek a kisméretű figurák, amelyeket település, község vagy egyházközség szerint sorolnának be, és természetesen mindkét nembeli parasztokat ábrázolnának, megfelelő helyen állandó kiállítást alkotnának. Ez bizonyára igen érdekes volna a hazai és a külföldi látogatóknak egyaránt: festői látványa és folklorisztikai értéke miatt, valamint azért, mert rögzítené a különböző vidékek viseletét. Ez utóbbit végleges formában még nem végezték el.

Hajlunk arra a véleményre, hogy viseleteink tanulmányozása és – mondjuk így – hivatalosan kiállított mintákban való rögzítése csak előnyére válna mindazoknak, akiket Madeira folklórjának öltözködéssel kapcsolatos része érdekel. Ha a pontosan felöltöztetett figurák mellé háztartási tárgyakat, mezőgazdasági eszközöket vagy más, az adott viseletek vidékéhez kötődő tárgyakat is tennénk, a kiállítás még teljesebb és így még hasznosabb lenne.

Élnek itt elismerten tehetséges műkedvelők, akik már bizonyítottak az agyagformázásban. Ha őket bíznák meg a parasztférfiak és -asszonyok arcának elkészítésével, helyi jelleget és népünkre jellemző kifejezőerőt adnának nekik.

Miután az agyagfejek elkészültek, és a test arányait egy egyszerűen összeállított favázon meghatározták, a többi – ismételjük – a „varrónő” dolga volna, feltéve, hogy előzőleg alaposan megtervezték a figurát.

Hangsúlyozzuk, hogy a figurát ne a városban öltöztessék fel, ahol a nem odaillő ötletek és stilizálások mindent elrontanak, hanem vidéken. Ott pontosan ismerik a szöveteket, a kiszabásuk és díszítésük módját, sőt azt is, hogyan kell őket híven megvarrni.

Emellett szerető gonddal kellene ápolni a házi szövést, és nem szabadna hagyni, hogy feledésbe merüljenek helyi kelmefestési eljárásaink, különösen a gyapjúfestés növényi színezőanyagokra épülő receptjei.

Az év végi ünnepségeken ezek a kis próbababák mintául szolgálnának a különböző települések Funchalba érkező csoportjainak, amelyek felvonulásokon vagy a program más eseményein vennének részt. A csoportok között versenyeket is rendeznének, kizárólag azért, hogy erősítsék bennük saját viseletük és szokásaik szeretetét. Díjaznák a délceg megjelenést, a táncok ritmusosságát és mindenekelőtt a ruházat hitelességét; mindezt mindig a hagyomány szellemében szerveznék meg.»