Hímzések

A Madeiráról a 19. század második negyedének elején író külföldiek nem említik a hímzőipart. Ez arra utalhat, hogy akkor még nem létezett, vagy nem volt jelentősége a szigeten. 1850-ben egy Funchalban rendezett ipari kiállításon már bemutattak néhány madeirai hímzést, de nagyobb mennyiségben csak 1854 és 1856 között kezdték készíteni őket. Addigra ugyanis kereslet alakult ki irántuk Angliában, ahol Miss Phelps ismerősei révén ismertette meg őket a közönséggel. Miss Phelps után Roberto és Franck Wilkinson angol kereskedők kezdtek a madeirai hímzések nagyobb arányú angliai exportjába. Így fokozatosan fejlődött ki egy iparág, amelyhez vidéki asszonyaink kifejezett tehetséget mutattak, és amely mintegy 60 éve már szigetünk fontos gazdagságforrása volt. Francisco de Paula de Campos e Oliveira Estatística Industrial do Districto do Funchal című műve szerint 1862-ben Madeirán 1029 hímzőnő dolgozott. A hímzések eladásából az egész szigeten mintegy 100 conto de réis (egy conto egymillió réis) szigeteki pénz folyt be, és a munkához naponta közel 15 kilogramm fonalat használtak fel. Ugyanez a mű arról is beszámol, hogy a hímzések nagy részét külföldiek vásárolták meg, és poggyászukban vitték el; a közvetlenül a vámházon keresztül kivitt áruk értéke nem haladta meg a 6 vagy 7 conto de réist. A hímzőnők naponta 100–150 réist (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) kerestek.

Úgy véljük, a hímzések exportja 1878-ig folyamatosan nőtt; abban az évben 55 252 000 réisre becsülték. 1880-ra azonban 12 937 000 réisre esett vissza, mert a díszes hímzések Angliában valamelyest kimentek a divatból. A hozzánk látogató számos külföldinek eladott hímzésekből ugyanakkor jelentős összegek maradtak a szigeten. Ez tartotta fenn és élénkítette az iparágat, amely, ha nem is hozott nagy jövedelmet a hímzőnőknek, sok család helyzetén valamelyest javított. Akkoriban Madame Counis Rua de João Tavirán működő üzlete bonyolította a legtöbb eladást az egész városban. A legegyszerűbb mintájú fehér hímzésektől a selyemhímzéseken át az egyszeres vagy kettős öltésű gobelinmunkákig a legkülönfélébb darabokat lehetett ott kapni. Valamivel több mint 50 éve, 1890 körül telepedtek meg Funchalban az első német hímzésexportőr cégek. Megjelenésük egyértelműen javára vált az iparágnak, amely felvevőpiacok híján hosszú ideig nem fejlődött. Az addig elsősorban Angliában ismert hímzéseink Németországban, az Amerikai Egyesült Államokban és más országokban is elterjedtek. Ennek nyomán jelentősen nőtt a termelés, ami nemcsak a vidéki gazdaságnak, hanem az egész kerület gazdaságának is különösen kedvezett. Az egész szigetcsoportban kifizetett munkabér összege az 1893-as 200 contóról 1906-ra 461 contóra emelkedett. Ennek oka az export jelentős növekedése volt, valamint az, hogy Funchalban is jóval több hímzést adtak el, mivel kikötőhelyünkre több, átutazó utasokat szállító gőzhajó érkezett.

Az alábbi táblázat, amely csak a vámházon keresztül kivitt áruk értékét tartalmazza, képet ad arról, milyen jelentősége volt Madeira számára a hímzőiparnak 1900 és 1919 között:

Év	Az export értéke
1900	229 928 090
1901	213 957 270
1902	190 719 700
1903	98 863 340
1904	58 735 200
1905	99 690 760
1906	242 342 180
1907	277 530 240
1908	186 194 810
1909	257 599 400
1910	287 551
1911	188 560
1912	79 950
1913	143 009
1914	156 767
1915	201 052
1916	29 140
1917	702 695
1918	766 128
1919	615 057

“

„Madeirán – írja Vitorino José dos Santos a Boletim do Trabalho 5. számában – a hímzőnőknek két, egymástól világosan elkülönülő csoportja van: a vidéki és a hivatásos hímzőnők. Az előbbiek az egész kerületben (distrito) megtalálhatók, bár sokkal nagyobb számban Madeira déli partvidékén és Porto Santo (’szent kikötő’) szigetén. Az utóbbiak főként Funchal városában és községében (concelho) élnek, mindenekelőtt Santa Maria Maior (’Szent Mária’) és São Gonçalo egyházközségeiben, ahol az egész kerület legfinomabb hímzései készülnek.

A hímzőnők két csoportjának keresete is igen eltérő. Egyes hivatásos hímzőnők naponta kétszer-háromszor annyit keresnek, mint a legjobban fizetett vidéki hímzőnők. Ezt mindig a túlzottan hosszú munkaidőben végzett kitartó munkával és az így készített hímzések kivételes gondosságával érik el.

A hímzőipar azonban nem nyújtja a hivatásos hímzőnőknek azokat az előnyöket, amelyeket a vidéki hímzőnőknél említettünk. Az utóbbiak változatos munkájuk, a vidéki élet kevesebb gondja és a munka kisebb megterhelése mellett viszonylag egészséges körülmények között dolgoznak, anélkül hogy kimerülnének. A hivatásos hímzőnők többsége viszont túlzottan kedveli a fényűzést, és Funchal városában és községében él, ahol az a szegényebb rétegek körében is igen elterjedt. Ezért a kelleténél többet dolgoznak, nappal és éjjel, kimerítő erőfeszítéssel, és szinte mindig alig ügyelnek arra, hogy táplálkozásuk helyreállítsa erejüket. Így hamarosan súlyos betegségeket szereznek, például tuberkulózist, amely sok áldozatot szed a hímzőnők e csoportjában.”

Santos úr feltételezése szerint 1906-ban az egész kerületben 30 000 vidéki és 2000 hivatásos hímzőnő dolgozott. Az előbbiek átlagos keresete 70 réis, az utóbbiaké 200 réis volt. Az őket foglalkoztató cégek száma – néhány kisebb hazai kereskedőt nem számítva – 8 volt: 2 portugál és 6 német cég. Munkabérre fordított kiadásaik az egész kerületben mintegy 461 000 000 réist tettek ki. Santos úr számítása szerint ugyanezek a cégek 151 000 000 réist költöttek alkalmazottaik fizetésére, a szövetek kiosztására, az elkészült munkák átvételére és különféle egyéb költségekre. Arra a következtetésre jutott, hogy évente mintegy 596 000 000 réis került a kerület gazdaságába, nem számítva természetesen azt az összeget, amely az export nyereségéből szintén helyben maradt.

“

„A madeirai hímzések – írja ugyancsak Vitorino José dos Santos – régebben szinte kivétel nélkül kék fonallal készültek muszlinra vagy batisztra. A szövetet előzőleg a megfelelő mintákhoz igazították és előöltésekkel rögzítették, majd gondosan aláöltötték. Ezek a műveletek elengedhetetlenek voltak a jó, erős és tartós hímzés elkészítéséhez.” „Madeirán ma is hímeznek így, ha ezt kérik, de ez ritkán fordul elő. Amióta a német cégek megtelepedtek Funchalban, elterjedt, hogy fehér fonallal közvetlenül az előre felrajzolt mintájú szövetre hímeznek. Az árak csökkentésének igénye miatt a mennyiség a minőség elé került; az aláöltés is szinte eltűnt, pedig ez volt a hímzés tartósságának egyik legfontosabb feltétele.

Az európai háború, amelybe Portugália is belesodródott, eleinte súlyos veszteségeket okozott a hímzőiparnak. Vitorino José dos Santos úr az Boletim do Trabalho Industrial 97. számában arról ír, hogy a német piacok bezárultak, és a bizonytalan jövő miatt hamarosan Amerikában is visszaestek a megrendelések. Emiatt csökkenteni kellett a munkát, az exportcégeknél és központi műhelyeikben pedig alkalmazottakat és hímzőnőket bocsátottak el. A válság, bár súlyos volt, nem tartott sokáig: 1918 végén Funchalban már 34 hímzést exportáló cég működött, amelyek mintegy 1500 conto-t fordítottak munkabérre és az alkalmazottak fizetésére. 1912. december 31-én, vagyis a háború kezdete előtt, 19 ilyen cég volt, és mintegy 600 conto-t költöttek munkabérre.

Vitorino José dos Santos úr becslése szerint 1912. december 31-én az egész kerületben 32 000 vidéki hímzőnő és 2500 hivatásos hímzőnő dolgozott. Az európai háború okozta válság következtében 1914. december 31-re az általuk végzett munka mennyisége a felére csökkent.

Madeirán a hímzőipar most (1923) virágzik, és láthatóan már nem érzi annak a veszteségnek a hatását, amelyet a német piacoknak a sziget termékei előtti háborús bezárulása okozott. A madeirai hímzésekből az Egyesült Államok importálja a legtöbbet. Anglia pedig, bár korlátozta a luxuscikkek behozatalát, továbbra is fontos piaca ezeknek a hímzéseknek. Sok funchali nő kizárólag hímzésből él; vidéken pedig számos hímzőnő keresete jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy családja könnyebben megéljen.

Ahhoz azonban, hogy ez az iparág, amely Madeira lakosságának nagy többsége számára oly sok hasznot hoz, és ma a sziget legfontosabb iparága, fennmaradjon, termékeinek széles körű keresletre kell találniuk a felvevőpiacokon. Ha a külföldi megrendelések teljesítése érdekében a minőséget a mennyiségnek rendeljük alá – ahogy az gyakran megtörtént –, azzal hímzéseink jó hírét rontjuk, és egy olyan jövőbeli válságot idézünk elő, amely felmérhetetlen károkat okoz szülőföldünk gazdasági életében.

1923 végén Funchalban mintegy 100 hímzéssel foglalkozó cég működött. Az Amerikába, Angliába, Dél-Afrikába, Kanadába, Franciaországba stb. irányuló kivitel értékét körülbelül 70 000 conto-ra becsülték. Ugyanekkor a hímzőipar mintegy 70 000 embert foglalkoztatott, nőket és férfiakat egyaránt: egy részük az exportcégeknél dolgozott, mások otthon végezték a munkát. Voltak nők, akik ezzel a munkával napi 8, 9, 10 vagy 12 escudót (1911-től portugál pénznem, = 1000 réis) kerestek, a férfiak havi fizetése pedig 200 és 1500 escudo között mozgott.

A hímzőipar terjeszkedése mélyreható változásokat hozott társadalmi életünkben. Nagyon kívánatos volna, hogy ez az iparág mindig virágozzon, és sok családnak ne kelljen olyan nélkülözéssel és szükséggel szembenéznie, amelyet ma (1923) még nem ismer. Az iparágból közvetlenül vagy közvetve származó jelentős jövedelem sok emberben olyan igényeket alakított ki, amelyeket ki kell elégíteni. Ha tehát ez az iparág, amely sok családnak jólétet, egyeseknek pedig gazdagságot hozott, holnap elveszíti jelentőségét, az súlyos bajokkal járó válságot idézhet elő.

Hímzőiparunk bővülésének fő oka pénzünk értékvesztése. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy bár ez a bővülés enyhítette az országot sújtó gazdasági válság hatásait, a magasabb bérek és üzleti nyereségek révén jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy népünk egy részében korábban nem tapasztalt élvezethajhász hajlam és pazarló szokások alakuljanak ki.

Mivel a hímzőipar tartós virágzásának nincsenek meg a feltételei, az óvatosság azt kívánja, hogy akik ebből élnek, ne szokjanak hozzá a fölösleges vagy haszontalan kiadásokhoz. Ami ma lehetséges, holnap már nem feltétlenül lesz az, ha megváltoznak azok a feltételek, amelyek között ez az iparág szigetünkön működik (1923).

Az Elucidário e kötetének végén további információkat és különféle, az elmúlt évekre vonatkozó statisztikai adatokat közlünk erről a fontos madeirai iparágról.