Nossa Senhora do Monte (egyházközség)

Bár történelmi és valódi neve Nossa Senhora do Monte (’Monte-i Szűzanya’), és a hivatalos iratokban – köztük a helyi plébániai levéltárban őrzöttekben – is így szerepel, az egyházközség (freguesia) mégis inkább Monte néven vált ismertté. Ez a köznyelv egyszerűsítésre törekvő hajlamával magyarázható: mindig a legkisebb erőfeszítést igénylő megoldást keresi.

Neve ellenére nem egy magányos hegy csúcsán vagy lejtőin fekszik, hanem a város környékét övező magas hegyek oldalában, félmagasságban. A Funchalban, az óceán partján már a kezdeti időkben kialakult jelentős település fokozatosan terjeszkedett a környező hegyhátakon és dombokon, olykor nehezen járható, szinte megközelíthetetlen helyeket is benépesítve. Az erdők és bozótosok megtisztítása, valamint a földek ezzel együtt járó feltörése hamarosan ennek az egyházközségnek a magasabban fekvő részeit is elérhette, legalábbis ott, ahol az eredeti Funchallal volt határos. A tanyák lassan kapaszkodhattak egyre feljebb a meredek hegyoldalon. Fent már állt a Monte-i Szűzanya (Nossa Senhora do Monte) kicsiny, áhítattal övezett kápolnája: erről kapta nevét előbb a településrész (sítio), később a leendő egyházközség.

A plébánia eredete Adão Gonçalves Ferreira ottani benépesített birtokához (fazenda povoada) kötődik. Ő volt az első ember, aki ezen a szigeten született; apja Gonçalo Aires Ferreira (lásd 21. o.), Zarco legkiválóbb társa volt a szigetcsoport felfedezésében. Mint általában, itt is egy kis kápolna köré települtek az első lakosok. Adão Ferreira 1470 körül szerény kápolnát emeltetett ott, amelyet eredetileg feltehetően Nossa Senhora da Incarnação néven ismertek. Később Nossa Senhora do Monte lett a neve, bizonyára a hely domborzata miatt, amely jól indokolta az új, találó elnevezést. Mások szerint viszont a Boldogságos Szűz (Santíssima Virgem) képének csodás megjelenése adott okot a névváltoztatásra. A képet hamarosan Monte-i Szűzanyának kezdték nevezni; neve a kápolnáról a településrészre, majd később az egész plébániára átterjedt.

A csodás megjelenés legendája a kicsiny, tisztelet övezte képet ábrázoló metszetek hátoldalán a következőképpen olvasható: „Több mint 300 évvel ezelőtt, a Terreiro da Lután (’a küzdelem tere’), mintegy 1 kilométerrel a Nossa Senhora do Monte-templom fölött, egy kislány délután együtt játszott egy pásztorlánnyal, és ennivalót adott neki. A pásztorlány örömmel mesélte el az esetet a családjának, de nem hittek neki: lehetetlennek tartották, hogy a lakott helyektől oly távol eső, elhagyatott erdőben egy kislány megjelenjen. Másnap délután ugyanez történt, és a pásztorlány ismét elmesélte. A következő napon apja a pásztorlány által megjelölt időben titokban odament, hogy megfigyelje a történteket. Egy kövön a Boldogságos Szűz kicsiny képét látta, előtte pedig az ártatlan pásztorlányt. Amikor apja váratlanul előlépett, a lány azt állította, hogy ez a kép az a kislány, akiről beszélt neki. A megdöbbent pásztor nem merte megérinteni a képet, hanem jelentette a történteket a hatóságnak. Az elrendelte, hogy helyezzék el a képet az Incarnação-kápolnában, a mai »Nossa Senhora do Monte«-templom közelében; ettől fogva ez lett a tisztelet övezte kép neve.” Ez az elbeszélés lényegében nem tér el attól a 18. század közepéről származó, birtokunkban lévő kéziratos leírástól, amely maga is megszakítatlan szájhagyományon alapult. Ebben a következő érdekes részlet olvasható: „Másnap reggelre az Úrnő a kápolnán kívül volt, a közeli forrásnál, egy kövön, amelyen mindmáig látható néhány nehezen kivehető régi írásjel…” Joaquim Plácido Pereira atya szerint ez a rendkívül értékes kő a Ribeiro de Nossa Senhora (a Szűzanya pataka) medrének aljára került, amikor a funchali városi tanács (Câmara Municipal) 1896-ban kibővíttette a Largo da Fonte (’kút tér’) teret.

Az Adão Gonçalves Ferreira alapította kápolna lett a plébánia székhelye, amikor azt az 1565. március 7-i királyi rendelet (alvará régio) létrehozta. A kis templom szűkös méretei miatt az egyházközség megalapítása után nem sokkal talán kibővítették. A Pénzügyi Tanács 1688-ban 900 000 réis (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) kiadást is engedélyezett egy új templom építésére. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem valósult meg: 1739-ben, vagyis 50 évvel később egy új templom építési munkáira 6 742 000 réis értékben árlejtést (arrematação) rendeltek el.

Mindebből arra következtethetünk, hogy az eredeti kápolnát az idők során többször átalakították, de 1741-ig fennmaradt. Akkor teljesen lebontották, és még ugyanabban az évben, június 10-én letették az új templom alapkövét. Az építkezést 1747-ben nyilvánították befejezettnek. A hívek különféle adományaiból és alamizsnáiból 3 454 292 réist fordítottak rá az államkincstár által biztosított, már említett 6 742 000 réisen felül. A díszítés, valamint a templom különféle helyiségeinek és a hozzá csatlakozó épületeknek a kialakítása azonban tovább folyt.

Egy évvel később, az 1748. április 1-jei földrengés (lásd: Földrengések), amely annyi kárt okozott a szigeten, az új templomot is súlyosan megrongálta. Jelentős és sürgős javításokra volt szükség. A munkák késedelem nélkül megkezdődtek, de lassan haladtak: teljes és végleges befejezésük több évig tartott. Az alkalmat arra is felhasználták, hogy amennyire lehetett, kijavítsák az 1741-ben megkezdett építkezés néhány súlyos hibáját. Ez tovább növelte a javítások költségét. A plébániai levéltár egyik könyvébe írt feljegyzés szerint a munkák teljes költsége 200 445 500 réis volt; ebbe a templom, a templomkert és lépcsősorai, a támfalak, a melléképületek, valamint különféle díszítőelemek és egyházi felszerelések is beletartoztak. Ez kétségkívül igen tekintélyes összeg volt abban az időben. A hatalmas kiadások fedezésére az egész szigeten adományokat gyűjtöttek. Jelentősen hozzájárult a költségekhez a Monte-i Szűzanya Rabszolgáinak Vallásos Társulata is, amelyet Dom Frei João do Nascimento püspök alapított 1750-ben. A társulat hamarosan valamennyi plébánián megtelepedett, nagy áhítatot ébresztett a hívek körében, bevételeit pedig szinte teljes egészében erre a célra fordította.

A monte-i templomot Dom Frei Joaquim de Meneses e Ataide püspök szentelte fel 1818. december 20-án. Építészete, díszei, festményei és fafaragásai között nincs olyan kiemelkedő értékű vagy különösen finom kivitelű műalkotás, amely magára vonná a látogatók, még inkább a műértők figyelmét. Kétségkívül mégis az egyházmegye egyik legjobb arányú temploma, amelyet építészeti vonásai, belső díszítésének egyes elemei, több festménye és egészének szépsége miatt érdemes felkeresni. Monte kellemes és elbűvölő üdülőhelyét mindig is meglátogatták a szigeten megforduló legmagasabb rangú személyiségek, és közülük sokan a templomot is felkeresték. Köztük volt Brazília két császárnéja, Leopoldina és Amélia, Ausztria császárnéja, Izabella, Dom Luís infáns, a későbbi portugál király, valamint I. Károly király és Dona Amélia királyné stb. Ebben a templomban található Károly osztrák császár ideiglenes sírja. A császár 1922. április 1-jén halt meg ebben az egyházközségben; művünk más részében még foglalkozunk vele.

Gaspar Frutuoso, aki 1590-ben írta Saudades című művét, nem említi a Monte-i Szűzanya iránti, az egész szigeten elterjedt tiszteletet. Beszámol viszont egy csodás eseményről (Saudades, 250. o.), amely akkor történt, amikor a hugenották 1566. október 3-án szörnyű fosztogatást rendeztek Funchalban. A Monte-i Szűzanya iránti tisztelet ugyanakkor az egész szigetvilágban igen régi. A plébániai levéltárban a 17. század második negyedétől számos utalás található rá, és rendkívüli eseményekről is beszámolnak, amelyeket a Boldogságos Szűz közbenjárásának tulajdonítottak az ott tisztelt kegykép révén. Bizonyosnak látszik azonban, hogy ez a tisztelet csak a Monte-i Szűzanya Rabszolgáinak Vallásos Társulata 18. század közepe táján történt megalapítása után erősödött meg és terjedt el Madeira valamennyi egyházközségében. Ekkortól egyre több hívő zarándokolt és érkezett búcsúra a templomhoz. Számuk az évek során folyamatosan és jelentősen nőtt: ma ez a sziget leglátogatottabb búcsúja, és minden év augusztus 14-én és 15-én több tízezer ember tartózkodik ott.

Az 1803. október 9-i pusztító árvíz (aluvião) után (I. köt., 54. és köv. o.) az egyházmegye püspöke, a székeskáptalan, a papság és a hívek a Monte-i Szűzanya oltalmába ajánlották a szigetet, különösen a várost. Ezt VII. Piusz 1804. július 21-i apostoli leirata megerősítette. Ekkor vezették be a Monte-i Szűzanya oltalmának ünnepét, amelyet minden év október 9-én tartottak meg: az ünnepélyes körmenet a székesegyházból a Santa Maria Maior-plébániatemplomhoz vonult. Október 9. egykor parancsolt ünnep volt, amelyet saját vigília és böjt előzött meg.

Az Adão Gonçalves Ferreira által alapított kápolnának saját káplánja volt, és amikor 1565-ben a plébánia székhelye lett, már régóta tartottak benne istentiszteleteket. Az egyházközség első plébánosa Bento Fernandes volt. E tisztségben António de Amorim, Sebastião de Amorim, Pedro Nunes de Afonseca, Pedro Nunes Furtado, Pedro Noronha de Mendonça, Inácio Espinola de Castro e Meneses és más papok követték. Az első plébános évi fizetését 12 000 réisben állapították meg. Ezt az 1577. március 1-jei királyi rendelet kétezer réissel és egy moio (gabonaűrmérték, 60 alqueire) búzával egészítette ki; az egyházközségnek akkor 58 háztartása (fogos, szó szerint „tűzhely”), vagyis kevesebb mint 300 lakosa volt. Az 1581. június 9-i királyi rendelet a javadalmat (côngrua) évi 25 000 réisre emelte, az 1591. április 27-i pedig 16 000 réis készpénzben, egy moio búzában és egy pipa (boroshordó és űrmérték, kb. 400–500 liter) borban állapította meg. Nem ismerjük az egyházközség lelkészsége (curato) létrehozásának időpontját, de úgy véljük, hogy erre a 18. század második felében kerülhetett sor.

Valakinek eszébe jutott „madeirai Sintrának” nevezni ezt az egyházközséget. Az elnevezést João Augusto de Ornelas, a régi idők kiváló újságírója tette ismertté azzal, hogy írásaiban népszerűsítette. Ma már több hazai és külföldi mű is ezen a néven említi. Anélkül, hogy ezt a kedves elnevezést vitatnánk vagy indokolnánk, kétségtelen: ez Madeira egyik legszebb és legelbűvölőbb plébániája. Nemcsak buja növényzete, lenyűgöző kilátása, festői és kellemes környezete, valamint a város fölé magasodó, csodálatos fekvése miatt, hanem hűvös éghajlatáért, tiszta vizéért, szép sétaútjaiért, pompás parkjáért, kitűnő szállodáiért, siklójáért és az Esplanade étteremért is. Mindezekhez a mindenfelé megtalálható számos quinta (vidéki birtok kúriával) és vidéki ház társulnak. E sok értékes adottság teszi Montét Funchal gazdag és előkelő elővárosává, a nyári időszak kedvelt tartózkodási helyévé, a vagyonosok igazi, áhított édenkertjévé (1921).

E birtokok közül kiemelkedik a jól ismert Quinta do Monte, Madeira egyik legszebb és leggazdagabb birtoka. Pazar, gazdagon és művészi ízléssel berendezett lakóháza, pompás kertjei, ligetei, veteményesei és gyümölcsösei vannak, ahonnan tágas, lenyűgöző kilátás nyílik. James David Gordon brit alattvaló építtette a 19. század második negyedében. Később Leland Cossart birtokába került, ma pedig Luís da Rocha Machado tulajdona. (Lásd: Almanach do Diário da Madeira, 1915, 6. o.) Itt lakott néhány hónapig, és itt halt meg 1922 áprilisában Károly osztrák császár. – Charles Murray brit konzul a 18. század közepe táján építtette a Belo Monte birtokot. 1817-ben Roberto Page volt a tulajdonosa, aki ott fogadta Leopoldinát, Brazília császárnéját. A birtok később a Calçada családhoz került, ma pedig Francisco W. Frasão Sardinha kapitány tulajdona (1921). – A Quinta do Pico da Pedrát néhány éve Luís da Rocha Machado bankár építtette saját lakóhelyéül (1921).

Csak ezeket a birtokokat emeltük ki, mert messzire vezetne, ha a többi nyári lakról is szólnánk. Közöttük kiváló, kényelmes vidéki házak is vannak, szétszórva az egyházközség területén. A monte-i egyházközség gyarapodásának és fellendülésének egyik fontos tényezője a sikló megépítése volt. Ez ide vonzza a kikötőnkön átutazó külföldiek többségét, akik évente sok ezren vannak. A Pombaltól a Terreiro da Lutáig vezető vasútvonal körülbelül négy kilométer hosszú; e mű 1. kötetének 221. oldalán már írtunk róla (1921).

A monte-i egyházközséget ma egy magántulajdonban lévő, autóforgalomra épített út is kiszolgálja, ami jelentősen növeli az oda látogatók számát. Az út néhány éve épült: egyik vége a Levada de Santa Luzia menti útnál van, és a Pedro José de Ornelas sugárút folytatását alkotja.

Külön említést érdemel az a jellegzetes közlekedési eszköz, amellyel a Montéból a városba visszatérő látogatókat szállítják. Kis fűzvessző kocsik ezek, amelyek az orosz szánokra emlékeztetnek. A meredek lejtőn szédítő sebességgel siklanak lefelé; olyan emberek hajtják őket, akik hosszú időn át gyakorolták ezt a munkát, és szinte kizárólag ezzel foglalkoznak. Számos hazai és külföldi mű tesz említést erről a jellegzetes közlekedési módról. A vele természetesen együtt járó veszély ellenére ritkák a balesetek, köszönhetően a vezetők rendkívüli ügyességének (I. köt., 252. o.).

Feltűnő hiány volna, ha nem tennénk külön említést a Terreiro da Lutáról és étterméről, a Parque Leite Monteiróról, a Capela-Monumentóról és a Fonte da Senhoráról. E helyek fontosak az egyházközség története szempontjából, de művünk más részeiben külön foglalkozunk velük. (Lásd: Terreiro da Luta, Parque Leite Monteiro és Capela-Monumento.)

José Marques Jardim atya, a monte-i egyházközség jelenlegi plébánosa dicséretes erőfeszítéssel dolgozik azon, hogy emlékművet állítsanak a Boldogságos Szűznek a Terreiro da Luta közelében, vagyis ott, ahol a helyi hagyomány szerint a Szűzanya csodálatos megjelenése történt. E célból Észak-Amerikába is elutazott, hogy adományokat gyűjtsön az emlékmű részét képező nagy szobor felállításához (1921). Lásd: Emlékművek.

Az itt érintett témák közül néhányat Joaquim Plácido Pereira atya részletesebben is tárgyalt Nossa Senhora do Monte, Padroeira da Ilha da Madeira című, kiváló füzetében, amely érdekes monográfia erről az egyházközségről.