Monteiro Teixeira (José António)

José António Monteiro Teixeira régi, előkelő madeirai családból származott; 1795. december 27-én született Funchalban. Apja a jómódú földbirtokos José António Teixeira, anyja pedig felesége, Dona Ana dos Anjos Teixeira volt. Szülei alapos és sokoldalú nevelésben részesítették. Műveltségét később a könyvekkel való állandó foglalkozás, a hosszú utazások, az Európa legfejlettebb központjaiban töltött huzamos idő, valamint korának néhány leghíresebb francia írójával ápolt szoros kapcsolata gyarapította.

1808-ban Monteiro Teixeirát alig több mint tizenkét évesen a franciaországi Pau városának egyik kollégiumába küldték. Ekkoriban a félszigeti háborúk és a súlyos politikai zavargások egész Európában bizonytalanságot és általános nyugtalanságot keltettek. Az iskola akkor világszerte jó hírnévnek örvendett, és számos külföldi országból fogadott diákokat.

Ő maga beszéli el választékos francia nyelven, milyen küzdelem folyt apja félreértett szeretete és anyja eltökélt kívánsága között. Gondos és odaadó anyja elfojtotta anyai szívének gyöngéd érzéseit: mindenekelőtt olyan műveltséget akart adni fiainak, amilyet Madeira fővárosának sem állami, sem magániskoláiban nem kaphattak meg.

Érdemes meghallgatni saját ékesszóló szavait, amelyeket az alábbiakban fordításban közlünk:

Anyám önfeláldozó kitartása végül mégis engedésre késztette apámat. Utolsó állásait védve még egy végső erőfeszítést tett: saját szeretetének erejével próbálta megtörni az anyai szívet. – Tehát Franciaországba akarod küldeni a két fiadat? – kérdezte tőle egy napon, amikor anyám már a közelgő elválás gondolatától sírt. – Abba a Franciaországba, amely az egész világgal háborúban áll (1807-ben történt), és odavetnéd őket prédául annak a Napóleonnak, aki zsarnoki indulataiban semmit sem tisztel?! Gondolj a keserűségekre, amelyeket magadnak készítesz elő, és a könnyekre, amelyeket még ki kell ontanod! Soha többé nem látod őket, előre érzem.

“

„A válasz nem váratott magára, és heves volt: – Napóleon nem vadállat – mondta anyám –, és a gyermekek ártatlansága még a legvadabb fenevadakból is tiszteletet vált ki. Emiatt nyugodt vagyok. És még ha én is előre érzem, hogy soha többé nem látom őket (e szavaknál ismét könnyek öntözték az arcát), akkor is inkább soha többé ne ölelhessem magamhoz őket, mint hogy odafentről azt lássam: rossz nevelést kaptak, műveletlenek, züllöttek és csavargók lettek, mint barátaid fiainak többsége, akik tudatlanságukkal és rossz magaviseletükkel szégyent hoznak rájuk. Az igazi anya szíve képes feláldozni magát gyermekei boldogulásáért. Josénak és Antóniónak szabadelvű nevelést akarok, és azt, hogy egy olyan művelt országban, mint Franciaország, az élet iskolájából tanuljanak. „És elindultunk. „Anyánk szívére kemény megpróbáltatások vártak! ... Semmi hír nem érkezett rólunk! Csupán annyit sikerült megtudniuk, hogy megérkeztünk Franciaországba.

“

„Az egyre elkeseredettebb háború minden összeköttetést elvágott ezzel a szigettel.

Elutazásuk után két hosszú év telt el úgy, hogy szerető szüleik semmi hírt nem kaptak fiaikról, mert a napóleoni háborúk miatt egész Európában nagy volt a felfordulás. A francia csapatok portugáliai betörései és Franciaország állandó ellenséges magatartása Portugáliával szemben még nehezebbé tették a két ország közötti kapcsolattartást. Könnyű elképzelni, milyen gyötrelmeket éltek át ezek a végtelenül ragaszkodó szülők, akiktől a halál többi gyermeküket már életük virágában elragadta.

Ebben a híres kollégiumban, ahol 1814-ig maradt, ébredt fel benne a francia nyelv tanulmányozása iránti érdeklődés. Olyan mélyen elsajátította a nyelvet, hogy néhány neves francia író saját állítása szerint rendkívüli pontossággal és eleganciával írt franciául. Itt mutatkozott meg korán költői tehetsége és határozott szatirikus hajlama is, amelynek köszönhetően később Juvenalis és Tolentino egyik legkiválóbb követőjévé vált.

A kollégiumi tanulmányok befejezése után néhány évig Párizsban maradt. Történelmi tárgyú tanulmányokkal foglalkozott, francia klasszikusokat olvasott, és kifinomult ízléssel ápolta irodalmi érdeklődését, különösen a költészet irántit. Verseiben a szatíra és az epigramma uralkodott. A francia fővárosban tett hosszabb látogatásai során barátságot kötött a kor néhány legkiválóbb írójával. Ők nagyra becsülték társaságának páratlanul megnyerő voltát, valamint azt, hogy kifogástalanul beszélt és írt franciául. A büszke és nehezen megközelíthető Chateaubriand, továbbá Béranger, Méry és különösen Barthélemy odaadó csodálattal és a legnagyobb megbecsüléssel viseltetett jeles madeirai honfitársunk iránt. Barthélemy hosszú éveken át különösen szoros kapcsolatban állt vele. Gyakran járt Londonban is, ahol ugyancsak közeli kapcsolatba került korának néhány legnevezetesebb emberével. Ők is nagyra tartották Monteiro Teixeirát kivételes szellemi képességeiért és nem mindennapi műveltségéért. Széles körben ismertté vált a nagy költőnkkel, Castilhóval ápolt szoros barátsága. Castilho terjedelmes életművében számos helyen említi J. A. Monteiro Teixeirát: nemcsak gyengéd szeretettel, hanem művelt elméjét, valamint költői és írói érdemeit is a legnagyobb csodálattal méltatva. Tudós honfitársunk, a kiváló jogtudós Silvestre Pinheiro Ferreira, továbbá a jeles író és publicista José Liberato Freire de Carvalho, valamint sokan mások szintén Monteiro Teixeira közeli barátai közé tartoztak. Ha ilyen szellemi nagyságok – portugálok és külföldiek egyaránt –, sőt a legmagasabb társadalmi körök tagjai is ennyire kitüntették jeles földinket, méltán felmérhetjük, mekkora érdemei lehettek annak, akit ennyi elismerésben, megbecsülésben és csodálatban részesítettek. Mindez olyan korban történt, amikor a születési és a szellemi arisztokrácia még nem igyekezett egy szintre kerülni az öntelt középszerűséggel.

Monteiro Teixeira 14 év távollét után, amelyet Európa jelentős központjaiban töltött, visszatért szülőföldjére. Az irodalomnak szentelte magát, és Franciaország konzuljaként működött a szigeten. Következetesen visszautasított minden kitüntetést, amellyel meg akarták tisztelni, köztük egy parlamenti képviselői helyet is. Csak néhány barátja kedvéért fogadta el, hogy városi tanácsosként (vereador) részt vegyen Funchal városi tanácsának (Câmara Municipal do Funchal) munkájában. Abban az időben ilyen tisztségre csak bizonyítottan rátermett vagy nagy társadalmi tekintélyű férfiakat hívtak meg.

Franciaország képviselőjeként olyan jelentős szolgálatokat tett az országnak, hogy a francia kormány több ízben különféle elismerésekkel, köztük a Becsületrenddel kívánta kitüntetni. Ő ezeket mindig visszautasította, arra hivatkozva, hogy saját országa kormányától sem fogadott el kitüntetést. Amikor 1840-ben a La Belle Poule fregatt érintette Madeirát, fedélzetén a Napóleon földi maradványainak Franciaországba szállításával megbízott francia küldöttséggel – a maradványok 1821 óta Szent Ilonán nyugodtak –, Monteiro Teixeira különleges figyelmességgel és a legszívélyesebb udvariassággal halmozta el a küldöttség tagjait. A küldöttséget Joinville hercege vezette, és tagja volt a nagy Bertrand tábornok is, Bonaparte leghűségesebb és legodaadóbb barátja, aki minden csatájába elkísérte, száműzetésébe is követte, és utolsó pillanataiig mellette maradt. A francia kormány ki akarta fejezni háláját életrajzunk szereplőjének a szolgálataiért, és meg akarta mutatni, milyen nagyra becsüli személyes tulajdonságait. Ezért külön aranyérmet veretett, és azzal tüntette ki, mivel – mint már említettük – Monteiro Teixeira határozottan visszautasított minden rendjelet és tiszteletbeli elismerést.

Végül Monteiro Teixeiráról mint költőről kell szólnunk; ezt röviden tesszük, hogy ne nyújtsuk túl hosszúra a szócikket. Elsősorban az epigrammát művelte: portugál nyelvű versesköteteiben alig találni olyan művet, amely ne ebbe a műfajba tartozna. Nicolau Tolentino kiváló tanítványa volt, és sok verse felveszi a versenyt mestere legjobb műveivel. Meggyőződésünk, hogy ha könyveit Madeirán kívül adta volna ki, szatirikus költőként nagy hírnévre tett volna szert, és neve nem merült volna abba a szinte teljes feledésbe, amelyben ma van.

Egyesek úgy vélik – és úgy tűnik, maga Monteiro Teixeira is ezen a véleményen volt –, hogy francia nyelvű versei gondolataikban és formájukban felülmúlják a portugálul írtakat. Ezek között különféle műfajú alkotások találhatók. Külön említést érdemel néhány ódája és költői episztolája: úgy tűnik, mind verselésük technikájában, mind gondolataik szépségében figyelemre méltó tökéletességet értek el. Nyelvhasználatáról neves párizsi írók mérvadó véleménye szerint Monteiro Teixeira tiszta és ritka eleganciájú franciasággal írt, amelyet egy külföldi aligha múlhatott volna felül, sőt még elérni is nehezen tudott volna.

Monteiro Teixeira 1848-ban és 1849-ben kiadta az Obras Poeticas két kötetét, 1861-ben az Oeuvres Poétiques című kötetet, 1871-ben pedig a Nouveau Récueil de poésies en français címűt. Ezenkívül néhány kisebb versfüzetet is megjelentetett. Bár igen sok verset írt, tudomásunk szerint könyveinek előszavain kívül semmilyen prózai művet nem hagyott hátra.

Funchalban halt meg 1876. május 31-én, 80 éves korában.