Câmara (Luís Gonçalves da atya)

Ez a madeirai férfi volt Sebestyén király ismert és híres nevelője. Jellemét, különösen pedig a fiatal uralkodóra gyakorolt befolyását kritikusaink és történészeink igen eltérően ítélték meg. A Jézus Társasága ellenségei – amelynek ő az egyik legkiválóbb tagja volt – gátlástalan törtetőnek tartják, aki csak rendje gyarapodásával törődött. Azzal is vádolják, hogy tanítványában igyekezett erősíteni a túlzott kalandvágyat, amelynek szomorú végkifejlete a portugál nemzeti függetlenség elvesztése lett. Mások, köztük az elfogultsággal nem vádolható Manuel Bento de Sousa, éppen ellenkező véleményen vannak: nem Luís Gonçalves da Câmara atya befolyásának tulajdonítják a felelősséget azokért a kockázatos vállalkozásokért, amelyekbe Sebestyén király belevágott. Az idézett szerző így ír: „Luís Gonçalves da Câmara atya jó ember volt. Tekintete az ég felé fordult, gondolatai Isten körül jártak, hajlamai az erény felé vitték. Hívő volt, szent életű ember, misztikus. A Jézus Társaságában betöltött vezető tisztségeiben békességgel kormányozta a rend tagjait, és mindent szelídséggel irányított; megindító volt őszinte ragaszkodásmentessége a földi dolgok iránt. A coimbrai kollégium rektoraként csak szelídséget tanúsított alárendeltjeivel szemben. Amikor – fegyelmi okból vagy tapasztalatszerzés végett – a rektori tisztségből a ház szakácsává helyezték át, angyali türelemmel viselte a változást. A mórok földjén a foglyok vigasztalásának áldozta idejét, pihenését és egészségét. A tömlöcökben élt; a rabok rajongtak érte, elhaladtakor leborultak előtte, megcsókolták szerzetesi ruháját, és könyörögve kérték, hogy jelenlétével enyhítsen szenvedésükön. Az udvarban senki sem panaszkodott rá, nem kért magának javadalmat, és egyetlen rokonát sem juttatta álláshoz. Bár azt mondják, hogy ő vezette be testvérét, Martimot az udvarba – és talán így is volt –, bizonyos, hogy semmi jelét nem adta annak, hogy osztozott volna vele a kormányzás során mutatott becsvágyában és túlkapásaiban. Függetlensége odáig terjedt, hogy sem enni, sem aludni nem akart a palotában; a királynénak kellett erre rákényszerítenie…”

Luiz Gonçalves da Câmara 1518-ban született ezen a szigeten. Apja João Gonçalves da Câmara volt, Funchal 4.

donatárius kapitánya (capitão), anyja pedig Dona Leonor de Vilhena, Tarouca grófjának lánya. Egy ma már számunkra megállapíthatatlan évben beiratkozott a párizsi egyetemre. Párizs akkor az európai szellemi élet egyik igen fontos központja volt; világszerte híres kurzusai minden országból jelentős számú diákot vonzottak. Luiz da Câmara rendkívüli tehetségű diáknak bizonyult: nemcsak a latin, a görög és a héber nyelv tanulásában, hanem a filozófiai és teológiai tanulmányokban is kitűnt. Amikor III. János megreformálta a coimbrai egyetemet, és több tanárt hívott Franciaországból egyetemi oktatásunk számára, Luiz Gonçalves da Câmara atyát is kiválasztották országunk vezető tudományos intézményének tanári karába. Ott több tanszéken tanított.

Elhatározta, hogy belép a Jézus Társaságába, és a rendben magas tisztségeket töltött be. A társaság alapítóját személyesen ismerte meg Párizsban, és később szoros barátságot kötött vele. A jezsuitákhoz azonban Coimbrában csatlakozott, amikor ott egyetemi tanárként működött; fogadalmát 1546. április 2-án tette le. A következő évben a coimbrai jezsuita kollégium (Colégio) rektorává nevezték ki, három évvel később pedig rendje ügyében Rómába utazott. Ott Loyolai Ignáccal és más jelentős személyiségekkel érintkezve nagy tekintélyre tett szert, és megmutatkoztak kivételes szellemi képességei. A katolikus világ fővárosában a jezsuiták fogadalmas házának elöljárójává, valamint a rend portugáliai és spanyolországi vizitátorává (visitador, egyházi ellenőr) választották.

Hazatérése után Dom João hercegnek, Dom Sebastião apjának gyóntatójává, később pedig az uralkodó nevelőjévé nevezték ki; ezt a tisztséget néhány évig töltötte be. Erről a már idézett szerző így ír: „Erényes papként ugyanazok a tulajdonságai voltak Dom Sebastião idejében, amelyeket korábban is mindenki elismert benne, amikor már III. János gyóntatójának is meg akarták nyerni, akarata ellenére: ő csak cellája magányában kívánt élni. Tanítványa annyira megszerette, hogy elvesztése élete legnagyobb fájdalma lett. Ez az érzelmek nélküli király, aki e világon senkit sem szeretett őszinte szívvel, mindössze két emberért sírt: Câmara atyáért és Dom Álvaro de Castróért... Nagyszerű tulajdonságokkal kellett bírnia a mesternek ahhoz, hogy pusztán erkölcsi erejével így megnyerje tanítványát, hiszen külseje sem segítette ebben, pedig az sokat számít. Câmara atya igen csúnya volt, dadogott, és egyik szemére vak volt.” Bizonyára ezért állítja Pinheiro Chagas, hogy csak értelmének erejével tudott hatni. Az a szeretet azonban, amelyet királyi tanítványában, coimbrai beosztottjaiban és a marokkói foglyokban ébresztett, semmiképpen sem vívható ki csupán az értelem erejével.

Történeti munkákban, köztük Pinheiro Chagas írásaiban gyakran állítják, hogy Luiz Gonçalves da Câmara végzetes hatást gyakorolt Dom Sebastião gondolkodására. Manuel Bento de Sousa ezt a következő szavakkal cáfolja: „a nagy Pombal márki volt az..., aki a jezsuiták elleni vádiratában annyi vétket halmozott fel, amennyit csak a képzelet kitalálhatott...; ő terjesztette el leginkább ezt a téves állítást, amikor Câmara atyát úgy ábrázolta, mint aki a rend érdekei miatt megrontotta a fiatal királyt”. Luiz Gonçalves da Câmara atya 1575. március 15-én halt meg Lisszabonban, 57 éves korában.