Nobre (António)

Sok más neves beteghez hasonlóan António Nobre költő (1867–1900) is csodát keresve érkezett Madeirára: előrehaladott, gyógyíthatatlan tüdőtuberkulózis sújtotta, amely végül halálosnak bizonyult. A sziget kivételesen enyhe éghajlata már nem tehetett érte csodát; néhány hónappal azután halt meg, hogy elhagyta Madeirát.

António Nobre 1898. február 3-tól 1899. április 24-ig Funchalban lakott. Miután a svájci hegyekben tartózkodott, majd gyógyulást keresve tengeri úton az Amerikai Egyesült Államokba utazott, a mi kivételes éghajlatunktól is talán utolsó menedékként remélte, hogy enyhíti az őt halálosan emésztő tüdőtuberkulózis pusztítását.

Kiváló honfitársunk, a néhány éve elhunyt dr. Alfredo de Freitas Leal érdekes Coimbra nos Noventas... című könyvében a következő kifejező szavakkal számol be közeli barátja, António Nobre érkezéséről:

„Madeirán találkozom egy régi barátommal, a nagy költővel, António Nobréval... Eszembe jutott, hogy 1897 tavaszán találkoztunk Lisszabonban, és sokat kérdezett tőlem arról, milyen előnyöket kínál Madeira éghajlata a tuberkulózisban szenvedőknek. Eszembe jutott az is, hogy nem akartam elcsüggeszteni, ezért olyan tuberkulózisos betegek gyógyulásáról és életének meghosszabbodásáról meséltem neki, akik Madeirán telepedtek le. António Nobre odajött hozzám, és némi erőltetett derűvel így szólt: Kedves Leal, azt hittem, soha többé nem látom. Megfogadtam a tanácsát, és íme, itt vagyok az ön szigetén. Nagyon megszerettem az itteni embereket és ezt a gyönyörű tájat, de úgy érzem, túl későn érkeztem Madeirára. Igaza volt, ha én is olyan állapotban volnék, mint azok, akikről beszélt... Mintha egy könnycseppet éreztem volna legbelül, amelynek nem szabad a szememben megjelennie... Aztán a Casa Havanesába mentünk beszélgetni..., miközben sejtettem, hogy soha többé nem látom...”

António Nobréval az történt, ami számtalanszor megismétlődött már más betegekkel: a legsúlyosabb betegségek előrehaladott állapotában éghajlatunk enyheségétől a teljes feltámadás csodáját várták. Portugáliába visszatérve szomorúan és csüggedten így panaszkodott keserűen: „Rosszabb állapotban térek vissza, mint amilyenben elmentem. Borzalmas az éghajlat. Langyos és párás, éppen az ellenkezője annak, amire a betegségemnek szüksége volna.”

E szegény, reményvesztett betegek kényes lelkiállapotának az orvosok is viselik a következményeit: a beteg olykor a sors kegyetlenségéért a legmaróbb és legméltatlanabb bírálatokkal próbál elégtételt venni. A költő kezelőorvosa Madeirán dr. Vicente Cândido Machado volt, kiváló orvos és kifogástalan úriember. Még ő sem kerülhette el teljesen neves betegének keserű bírálatait. Nobrét a betegség elviselhetetlen gyötrelmei kínozták, és talán abban a csalóka reményben is csalódott, amely örökre szertefoszlott... Ekkor írhatta volna ezt a vigasztalan négysorost:

António Nobre a Funchalban töltött, nem egészen tizenöt hónap alatt a régi „Royal Hotelben”, a mai „Hotel Savoyban”, a „Pensão Almeidában”, a mai „Atlantic Hotelben”, valamint Santo António (’Szent Antal’) egyházközségének (freguesia) Boliqueme településrészén (sítio) egy házban lakott. Talán a régi „Pensão Scheffieldben” is megszállt, amelyet egy Lisszabonban, Madeirára indulása előtt írt levelében említ. Az is lehet, hogy a Quinta da Saudade (’a vágyódás birtoka’) birtokon lakott: ott írta 1898. július 29-i keltezéssel a „Sestança” című szonettet, amely a Despedidas című kötet 33. oldalán jelent meg.

1899 meleg évszakában egy ideig Santo António egyházközségében élt, egy kis házban Boliqueme településrészén. A ház ma is áll, és alig változott azóta, hogy a jeles, balsorsú költő lakott benne.

Abban az időben gyakran járt egy, a Quinta do Trapiche (’cukormalom-birtok’) közelében álló házba. Itt átmenetileg egy erényei és származása révén előkelő család lakott, amelyhez tiszteletteljes és szeretetteljes kapcsolat fűzte. A ház kertjében egy fa törzsébe ezt a mondatot véste: „Szomjazzatok mérhetetlen fényre, ahogy a villámhárítók.” A felirat néhány évig megmaradt. Erről bővebben is szóltunk az 1929-ben megjelent Paróquia de Santo António című könyvben.

Dr. Augusto de Nobre, a Porto Egyetem nagy tekintélyű tudósa és professzora, a legmélyebb kegyelettel őrzi fivére, a Só jeles szerzőjének emlékét. 1927 szeptemberében meghatottan kereste fel azt a szerény házat Adolfo César de Noronha és e sorok írója társaságában. Ott találkozott azzal a függőágyhordárral (rede, rúdra függesztve, két hordár vitte), aki a költő szolgálatában állt, és megtudta, hogy még él az idős szolgáló is, aki a beteget ott-tartózkodásának heteiben gondozta. A rendkívül szegény asszonynak havi pénzbeli támogatást állapított meg; halála után ezt az egyik lánya kapta tovább. A támogatás az azóta eltelt tizennégy évben mindmáig változatlan maradt.

Mint ismeretes, António Nobre életében csak fő művét, a Só című kötetet adta ki, amely 1892-ben jelent meg Párizsban. A Despedidas 1898-ban, a Primeiros Versos pedig 1921-ben, már a halála után jelent meg. A Despedidas második kiadásában tizenöt, Madeirán, 1897-ben és 1899-ben írt verse található: tizenegy szonett és négy további rövid költemény.

A funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) 1927. október 24-i ülésén Manuel Nunes Farinha városi tanácsos (vereador), Luanda vámházának jelenlegi igazgatója javaslatára úgy döntöttek, hogy a Ponte Monumental (’monumentális híd’) melletti, az egykor a költőnek otthont adó Hotel Atlântico közelében fekvő teret António Nobréról nevezik el.

Az említett, Jardim do Ribeiro Seco (’száraz patak’) néven ismert téren a funchali városi tanács 1941. december 28-án ünnepélyesen felavatta a jeles költő mellszobrát. Ez alkalomból Feliciano Soares, a kiváló tanár és író nagyszerű beszédet mondott, amely nyomtatásban is megjelent.

A témánk szempontjából érdekes részleteket idézünk abból a szép cikkből, amelyet a kiváló író, dr. Luís Vieira de Castro az O Jornal (’Az Újság’) 1936. július 7-i számában közölt. „… Az említett, eddig kiadatlan levelek között hat Madeirán íródott, 1898. május 25. és 1899. április 8. között – valamivel kevesebb mint egy évvel a Só szerzőjének halála előtt.”

1898 januárjában António Nobre kijelenti, hogy „alig várja, hogy elhagyhassa Lisszabont”. Orvosa azt tanácsolja neki, utazzon Funchalba. Családját egy dolog aggasztja: a megélhetés költsége Madeirán. António Nobre így válaszol: „Ami a drága madeirai életet illeti, már-már bűn, milyen híresztelések terjednek mindenfelé… Funchalban ugyanúgy meg lehet élni, mint Fozban vagy itt; minden árkategóriában vannak szállodák és panziók.” Hozzátesz egy beteg számára különösen fontos részletet is: az orvosok olcsók. Véleménye alátámasztására egy hozzáértő ismerősére hivatkozik: „Tegnap is találkoztam dr. Athiasszal, aki odavalósi, és Párizsban kortársam volt – ő a legjobb tájékoztatást adta. Az angoloknak drága, meg azoknak, akik ajándékokat vásárolnak vagy fényűző életet élnek.”

Január 13-án António Nobre megírja fivérének, hogy egy kitűnő panzióban szándékozik megszállni – „Funchal városának peremén, Dona Carolina Scheffield egyik quintáján”. Már ha nem a Kanári-szigeteken köt ki, mert egyesek szerint inkább ott kellene élnie.

Májusban azonban António Nobre már Madeirán van, sőt azt tervezi, hogy a szép emlékű Felisberta vitorlás fedélzetén Brit Guyanába látogat. A három hónapos út 100 000 réisbe (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) kerül. A hosszú, nyílt tengeri szélcsendek idején az utasok „leeresztetik a csónakot, és kimennek a nyílt vízre horgászni és evezni”… António Nobre szerint „ha a sziget lakói megbetegedtek, így gyógyultak meg”.

Amíg a Georgetownba indulásra várt, António Nobre beszámolt fivérének a sziget legfigyelemreméltóbb dolgairól… Egyik nap például ezt írta: „Madeirán él egy nagyon érdekes pókfajta, a tarantula, amely a maga készítette hálóba beleírja a nevét.” A tarantulákon kívül ott voltak a sziget lányai is… „Néhány nappal azután, hogy megérkeztem Portugáliából, szinte az összes madeirai lány eljött ide álarcban, hogy megismerjen.” Ugyanebben a levélben így zárja gondolatait: „Ez a vidék nagyon különös és mulatságos az itteniek miatt – a lányok egész élete délutáni teázásból, teniszezésből és az útjukba kerülő vőlegényjelöltek becserkészéséből áll.” Micsoda romantikus volt ez az António Nobre!

A sziget lányai egyébként rendkívül kedvesek voltak a költőhöz. Ő maga meséli: „A funchali hölgyek nagyon figyelmesek hozzám; húslevest, sodót, óbort, zselét stb. küldenek nekem.” Mi többre vágyhatott volna az elegáns és szomorú magányos ember?… A betegsége miatt kétségbeesett António Nobrét leginkább az éghajlat gyötörte. „Madeira borzalmas az én szervezetemnek.” Mindenkire panaszkodott: „Dr. Machado csak most ismerte ezt el, miután másfél éven át félrevezetett.” Egy másik levélben ezt írja: „Alighogy megérkeztem a szigetre, megbetegedtem. Azóta folyton beteg vagyok.” Ahogy súlyosbodik a baja, úgy nő benne a lázadás: „Az itteni orvosok tudják, hogy ez az éghajlat semmit sem ér, de cinikusan eltitkolják előlem, hogy legyenek pácienseik. Az orvosom volt és továbbra is ő a vesztem.”

António Nobre végül visszatér Lisszabonba, mert „Madeirában már egyáltalán nem hisz”. Szegény költő! Hátralévő élete szenvedés és reménytelenség elegye. 1900 márciusában Seixóból (’kavics’) ezt írja: „Továbbra is rosszul vagyok, és nem maradhatok itt tovább.” Már semmi sem enyhíthette a gyötrelmeit! „Túl erős itt a levegő. Meghalok, ha maradok.” Élete vége gyorsan közeledett – és a haláltusa fájdalmai közepette már a sziget lányainak zseléjére és óborára sem számíthatott…”