Selvagens-szigetek

A Selvagens-szigetek (’vad szigetek’) kis csoportja közigazgatásilag a Madeira-szigetcsoporthoz tartozik. Az északi szélesség 30° és 30° 10′, valamint a greenwichi kezdőmeridiántól számított nyugati hosszúság 16° 7′ és 16° 20′ között fekszik. Három szigetből áll: Selvagem Grande (’nagy vad sziget’), Selvagem Pequena (’kis vad sziget’) és Ilhéu de Fora (’külső sziget’). A másodikat Ilhéu Grande és Pitão Grande (’nagy Pitão’), az utóbbit Ilhéu Pequeno és Pitão Pequeno (’kis Pitão’) néven is ismerik.

Alberto Artur Sarmento úr As Selvagens című füzetében Selvagem Grande hosszát 2,5 kilométerben, szélességét 2,2 kilométerben, területét pedig mintegy 5 négyzetkilométerben adja meg. Hozzáteszi, hogy partjai meredekek, és a szigetet övező számos szikla miatt nehéz megközelíteni. Adolfo César de Noronha úr szerint a sziget tengerparti sziklafalai akár 100 méter magasak is lehetnek, a belső területek viszont többé-kevésbé síkak. Kivételt jelent keleten a Pico dos Tornozelos, nyugaton pedig a tenger fölé magasodó Pico da Atalaia, amelynek tengerszint feletti magasságát mintegy 150 méterre becsülik. Délen egy kisebb domb is van, a Cabeço do Inferno (’pokol-domb’), körülbelül 115 méterrel a tengerszint fölött.

Selvagem Grande 250 kilométerre van a Ponta da Agulhától (’tű-fok’), amely Bugión (’majom’), a Kopár-szigetek (Desertas) egyikén található; Funchal kikötőhelyétől 280, Tenerife Hidalgo nevű földnyelvétől pedig 165 kilométer választja el. Így közelebb fekszik a Kanári-szigetekhez, mint a Madeira-szigetcsoporthoz. A csoport másik két szigetéhez hasonlóan lakatlan. Legjobb horgonyzóhelyei a keleti Enseada das Pardelas és egy másik, déli kis öböl, amelyet a Cabeço do Inferno véd. Délnyugaton, az Estancia nevű helyen a legalkalmasabb a partraszállás; ezért az embereket partra tevő csónakok oda tartanak. Ott áll egy tetővel fedett építmény, valamint egy fallal és ajtóval ellátott barlang, ahol a látogatók menedéket találhatnak. A sziget belseje felé egy cinklemezzel fedett kis ház is áll: ebben azok húzódhatnak meg, akik a sziget középső részén szeretnének éjszakázni. Selvagem Grandén két ciszternát építettek, amelyekben egész évben van víz. Három kis forrás is található ott – a Pico da Atalaia alatti Fonte das Ovelhas, a Fonte Salgada és a Fonte das Galinhas –, de ezek csak az év egy részében adnak valamennyi vizet. A sziget magasabb részén fekvő Fonte das Galinhasnál egykori építési munkák nyomai láthatók.

A Selvagens-szigetek vulkáni eredetűek. Alberto Sarmento úr szerint Selvagem Grande sötét, porózus salakanyaga a felszíni környezeti hatások következtében fokozatosan szétaprózódott. Ettől a talaj törékennyé vált: a felszínt üveges anyagú, mikrolitos szerkezetű lapillik alkotják.

Gagel dr., aki Adolfo César de Noronha úr gyűjteményeit tanulmányozta, úgy véli, hogy a Selvagens-szigetek anyagát alapvetően fonolit alkothatja, amelyet fiatalabb bazaltlávaréteg fed, salakkal és kisebb fosszílialelőhelyekkel.

Sarmento úr szerint egy 150 méter hosszú, kiterjedt föld alatti járat is figyelemre méltó. Talán egy vulkáni csatorna vagy kürtő hozta létre; később a hosszan tartó beszivárgás szacharózszerű kristályosodású kalcium-szulfát-lerakódást hagyott benne. Érdekesek a sziklákon kialakult bevonatok is: könnyen szétmálló kérget alkotnak, amelynek alsó felületét rendkívül fényes, fehér pikkelyek borítják.

Pardelas fölött, egy magasabban fekvő helyen miocén kori, kagylómaradványokat tartalmazó lelőhely van. Riscónál (’szirt’), 90–100 méteres magasságban egy másik, harmadidőszaki lelőhely található. A tenger közelében, a Cabeço do Inferno környékén újabb kori tengeri kagylók szubfosszilis maradványainak nyomai láthatók.

Selvagem Grandéról időnként látható a tenerifei csúcs teteje. Valahol azt olvasni, hogy a Föld egyetlen más pontjáról sem lehet ilyen nagy távolságból szárazföldet megpillantani.

Selvagem Pequena alacsony, sík felszínű, és mésztartalmú homok borítja. Adolfo César de Noronha úr szerint ez a homok a tengerből származó homokkal találkozik azoknak az öblöknek a mélyén, amelyeket a tengerbe nyúló földnyelvek közé ékelődő eróziós fennsíkok alakítottak ki. Sarmento úr szerint a sziget 2 kilométer hosszú és 1 kilométer széles. Noronha úr azonban közli velünk, hogy alakját a régi francia és angol térképek egyaránt igen pontatlanul ábrázolják; így valószínű, hogy ezek a méretek jelentősen eltérnek a valóságtól.

Selvagem Pequenán sem forrás, sem ciszterna nincs, ezért a látogatónak a 15 kilométerre fekvő Selvagem Grandéról kell vizet hoznia. A szigeten falak találhatók, amelyeket talán réges-régen építettek. Ha hajóvitorlát vagy más fedést terítenek föléjük, menedéket nyújthatnak. Selvagem Pequena egyetlen magaslata a Pico do Veado, egy 140 méter magas sziklás domb.

Selvagem Pequenától egy körülbelül egy mérföld széles tengerszoros választja el Ilhéu de Forát. Ez is alacsony fekvésű, homokkal borított sziget; hossza mintegy 1200 méter, legnagyobb szélessége 400 méter. Nincs rajta víz, és magaslat sem emelkedik rajta. Bővelkedik viszont calcamar nevű tengeri madarakban, amelyekről e műben már szóltunk, és amelyek föld alatti üregekben vagy járatokban költenek. Hasonló üregek Selvagem Grandén is találhatók, ahol ugyanez a madár szintén igen gyakori.

A Selvagens-szigetek legfőbb kincsét a vészmadarak jelentik. Bár Ernesto Schmitz atya, aki azóta elhunyt, a Cosmos című folyóiratban 1901-ben megjelent cikke szerint évente mintegy 20–22 ezret vadásznak le közülük, állományuk nem csökken; ez nagy egyedsűrűségüket bizonyítja. Számuknak tehát meg kell haladnia a 60 000-et, mert minden vészmadár csak egy tojást rak, és az évi 20 ezer utódhoz legalább 40 000 madárra van szükség. A Selvagens-szigetekre, pontosabban Selvagem Grandéra minden évben, rendszerint szeptemberben vadászok (caçadores, könnyűgyalogság) csoportjai látogatnak. Sok nyulat, vészmadarat és sózott halat hoznak onnan, amelyekre Funchalban mindig találnak vevőt. A vészmadár a szigetcsoport mindhárom szigetén él, az apró termetű, Porto Santó-i (’szent kikötő’) nyúlhoz hasonló nyúl viszont csak Selvagem Grandén fordul elő. Ott sok olyan növényfajt pusztított el, amely egykor élt a szigeten. Selvagem Grandéról nagy mennyiségű sózott vagy ecetben eltett tengeri csészecsiga is érkezik (1921).

Selvagem Grandén egykor kecskék is éltek. A már említett állatokon kívül ma két patkányfaj (lásd ott), gyík, gekkó és különféle madarak találhatók ott, köztük a küszvágó csér (garajau), a vércse, a corre-caminho, az anjinho, a sirály és a pintainho. Mindhárom kis szigeten él egy rájuk jellemző pillangósvirágú növény (Lotus Paivae), Ilhéu de Forán pedig az Euphorbia obtusifolia egyik változata bőségesen fordul elő.

A Selvagens-szigeteket kiterjedt zátonyöv veszi körül, amely megnehezíti a partjaik megközelítését. Selvagem Pequenán, különösen pedig Ilhéu de Forán sokkal nehezebb partra szállni, mint Selvagem Grandén. Selvagem Pequenán a madeiraiakhoz hasonló görgetegköves partok és a tengeri erózió formálta sík felszínek találhatók. Közte és Ilhéu de Fora között egyes sziklák éppen a vízfelszínig érnek, mások a tenger alatt húzódnak. Palheiros (’szalmakunyhók’) két szikla Selvagem Grande közelében. Ilhéu de Forától északra több zátony található; közülük kettőt baixa do Sarmento és baixa do Noronha néven ismernek.

A hiedelem szerint a Selvagens-szigeteken egy spanyol hajó legénysége értékes kincset rejtett el, amelyet három mexikói hajó kifosztásából szerzett. A szigetek egykori hitbizományosai (morgado) többször is kutattak utána. 1851-ben angolok jártak Selvagem Pequenán és Ilhéu de Forán ugyanezt a kincset keresve; 1848-ban, 1849-ben és 1850-ben is folytattak ott kutatásokat.

A Selvagens-szigeteket Tengerész Henrik infáns hajósai fedezték fel; Diogo Gomes kéziratos beszámolót hagyott hátra a szigetcsoport fő szigetéről. Alberto Sarmento úr szerint a 16. században a szigetek egy Caiados nevű madeirai családhoz tartoztak. 1560 körül a család leszármazottja, Manuel Ferreira Teixeira kanonok unokahúgának, Dona Filipa Cabral de Vasconcelosnak adományozta őket. Az asszony José Ferreira de Noronha Franco felesége volt; tőlük származott João T. Cabral de Noronha, a Selvagens-szigetek utolsó hitbizományosa.

1904-ben ennek a hitbizományosnak a leszármazottai eladták a szigeteket Luís da Rocha Machado bankárnak. Halála után fia örökölte őket, aki jelenleg a tulajdonosuk (1921).

A témához különösen fontos egy, a lisszaboni O Século című lapban megjelent cikk, amelyből néhány részletet idézünk.

“

„A portugál partok mentén tragédiákról hírhedt zátonyok emelkednek ki a tengerből; hajózási útvonalainkon sziklákból álló erődítmények magasodnak. Három földrész, Európa, Afrika és Amerika között járunk, ám utunkat a Kopár-szigetek és a Selvagens-szigetek sziklazátonyai torlaszolják el.

“

A Carvalho Araujo nemrég kutatóútra indult az Atlanti-óceán örök magányában elvesző sziklák e csoportjához.

Porto Santo, Madeira és a Kanári-szigetek szigetcsoportjának tizenhat szigete között fekszik a Kopár-szigetek és a Selvagens-szigetek csoportja. Az előbbiek Madeirához vannak közelebb.

A legnagyobb sziget tizennégy kilométer hosszú és két kilométer széles; egyik magaslata 480 méteres. Egyedül itt található víz, bár az is sós ízű. A sziget soha nem volt lakott. Az Infáns idejében állt rajta egy kis kápolna, hogy menedéket nyújtson az ott vadászó és halászó férfiaknak. A szigetek neve Deserta Grande, Ilhéu Chão és Bugio.

Délebbre, a Kopár-szigetektől egy 4512 méter mély óceáni szakadékkal elválasztva emelkedik ki a Selvagem-sziklasziget. Az előbbiek közül a legutolsótól 250 km-re, Funchaltól 280 km-re, a Kanári-szigetek legközelebbi tagjától, Tenerifétől pedig 165 km-re fekszik.

A Selvagens-szigetek együtt mintegy nyolc mérföldnyi területet foglalnak el. A csoportot Selvagem Grande, Pitão Grande, Ilhéu Pequeno és további mintegy tíz sziklazátony alkotja.

A Selvagens-szigetek fő szigete mintegy 7 és fél kilométer hosszú, 2 kilométer széles. Legmagasabb pontja 150 méter. Pitão Grande mintegy két kilométer hosszú és 1 kilométer széles; középső sziklatömbje 140 méter magasra emelkedik. Ilhéu Pequeno 1200 méter hosszú és 400 méter széles, csaknem lapos, és inkább homokból, mint sziklából áll.

A szigeteket az Infáns idejében fedezték fel, és miután megállapították, hogy terméketlenek, donatáriusok vették birtokba őket. Vadászat, halászat és az Angliában meg Flandriában nagyra becsült festőzuzmó (urzela) gyűjtése révén hasznosították őket. Az Infáns parancsára kecskéket és nyulakat telepítettek be; ezek jól szaporodtak, így a szigetek hamarosan szép hasznot hoztak.

A 17. században a sziklaszigetek a madeirai Teixeiras Caiados hitbizományokhoz tartoztak. Később adásvételek útján a szintén madeirai Rocha Machado családhoz kerültek. Ma ez a család birtokolja a Selvagensnek nevezett sziklabástyákat, amelyek három földrész hajózási útvonalán magasodnak…

Amióta az Infáns kecskéket és nyulakat telepíttetett a Kopár-szigetekre és a Selvagens-szigetekre, bőségesen van ott hús, a vízhiány ellenére is. Az állatok egy őshonos növény rágásával oltják szomjukat: a növény bővelkedik nedvben, és valóságos ivóvíztároló.

Ezeken a zord, sötét üregekkel teli sziklákon tengeri madarak ezrei élnek. Ha hihetünk egy 18. századi írónak, akkoriban a Selvagens-szigeteken nem lehetett úgy járni, hogy az ember ne lépjen fészekbe. Ma is sok a madárfészek a sziklák lépcsőzetes párkányain, az apró, talajon kúszó növények szárai között. Az egyik fajra, a vészmadárra évente vadásznak, és ilyenkor mintegy 20 000 példányt ejtenek el. Becslések szerint több mint 60 000 él belőlük a sziklaszigeteken.

A Selvagens-szigeteknek megvan a maguk legendája. Az idő homályán át egyre erősödött a hit, hogy a legnagyobb szigeten kincs rejtőzik. A Selvagens-szigetek hitbizományainak birtokosai éveken át kitartóan keresték a kis szigeten elrejtett kalózkincset. Az egész földet felásták, majd megpróbálták megművelni, hogy az elvégzett munka ne vesszen teljesen kárba. A víz és az eső hiánya azonban kedvüket szegte.

Dokumentumok szerint 1847 és 1851 között hét angol kutatott kincs után a Selvagens-szigeteken. Négy egymást követő évben végeztek keresést, és 2500 fontot költöttek rá. A szigeteket teljes egészükben felásták. E maroknyi kalandor hite egy haldokló vallomásán alapult. A férfi elmondta, hogy azon a kalózhajón szolgált, amely az Egyesült Államok háborúja idején kifosztott három, arannyal megrakott mexikói hajót, majd a kincset elásta egy Tenerife közelében fekvő lakatlan szigeten.

A Selvagens-szigetek kincse soha nem került elő. Mélyükből sem arany, sem kenyér nem származott. Sem a hajnal fénye, sem a művelés, sem emberi életek nem keresik szikláik taraját vagy sík részeik homokos földjét. Csak a kecskék emelik sátáni fejüket a sziklacsúcsok körvonalai fölé, a madarak pedig ezrével köröznek az üregekben rejtőző fészkek körül. Évente egyszer aztán eljön a vadászat, a madarak, a kecskék, a nyulak és a halak lemészárlása.

A szigeteken elásott „kincsről” szóló legendával kapcsolatban, amelyre fentebb már utaltunk, és amellyel több író is foglalkozott, érdekesek lehetnek a következő részletek, amelyeket egy fővárosi lapban találtunk.

“

„Az Atlanti-óceán közepén, a dél-amerikai hajózási útvonaltól távol, a Kanári-szigetek és Madeira között fekszenek, és a Vieira de Castro család egyik tagjának tulajdonában állnak.

“

Senki sem lakik ott. Víz sincs. Kopár, szomorú, vulkáni eredetű sziklák ezek, amelyeket mélyen felszabdaltak a hullámok. A madárvonulás idején megpihennek rajtuk a vészmadarak: néhány napig ott pihenik ki atlanti repülésüket, majd barátságosabb tájak felé veszik útjukat.

A Selvagens-szigeteket csak a Kanári-szigetekről érkező spanyolok ismerik. Gyakran kirándulnak oda, mit sem törődve tényleges szuverenitásunkkal, amelynek nincs helyi képviselője.

A Selvagens-szigetek azonban egy híres angol, Shackleton felfedező érdeklődését is felkeltették, aki évekkel ezelőtt a Déli-sarkon halt meg.

Különös, rejtélyes történet ez; igazán érdemes volna megfejteni, hiszen bármelyikünket mérhetetlenül gazdaggá tehetné. De jobb, ha elmeséljük, és kiélvezzük a történetet.

A Selvagens-szigetek tulajdonosa egy nap sietve reggelizett, előtte egy angol újsággal, amikor megakadt a szeme egy híren. Eszerint Shackleton a Déli-sarkra tett útjáról visszatérve fel akarta kutatni ezeket a kis szigeteket. Puszta tudományos kíváncsiságból? Támaszpontot keresett a nagy hatótávolságú hidroplánok számára? Földrajzi őrhelyeket a tengereken uralkodó Angliának?

Szó sincs róla! Illetve ennél sokkal többről és jobbról volt szó. Shackleton a Selvagens-szigeteken egy mesés kincset akart megtalálni, amelyet egy ott hajótörést szenvedett francia kalóz rejtett el a 18. században, ismeretlen helyen. A szigetek tulajdonosa azonnal táviratot küldött Londonba a felfedezőnek, megtiltva, hogy bármiféle kutatást végezzen rajtuk.

Aztán nem is gondolt többet az ügyre. Hónapok teltek el. A táviratra nem érkezett válasz. A szigetek tulajdonosa úgy vélte, nyilván csupán egy újságírói kitalációról volt szó, amelynek nem lesz komolyabb következménye.

De tévedett. Egy nap Funchalba érkezett a híres Shackleton a Déli-sarkra tervezett expedíciójához felszerelt és berendezett hajóján.

A Selvagens-szigetek tulajdonosa elképedt, amikor a felfedező az angolokra jellemző száraz, egyenes modorban engedélyt kért tőle, hogy megkeresse a kis szigeteken azt a bizonyos kincset, amelyen aztán ketten osztoznának. A tulajdonos beleegyezett. Shackleton elmondta neki, hogy a Déli-sarkról visszatérve Angliába megy fúrógépekért, mert úgy vélte, a kincs valamelyik szikla alatt lehet eltemetve: ott ugyanis gyakoriak a sziklaomlások. Honfitársunk igen furcsállta a kincs létezését, annál is inkább, mert soha nem hallott róla. Shackleton ekkor közölte vele, hogy a brit admiralitás levéltárában van egy ezt igazoló dokumentum: a francia kalóz hajótörését túlélő tengerész beszámolója.

Huszonnégy órával később Shackleton elindult a Déli-sarkra, ahol meghalt. Vele együtt halt meg a Selvagens-szigetek kincsének felkutatására irányuló terv is. A kincs pedig továbbra is ott van, rejtve, titokzatosan és mesésen, kifürkészhetetlen sziklák őrizetében.”