Deserta Grande vagy egyszerűen Deserta (sziget)

A Kopár-szigetek (Desertas) csoportját alkotó három kis sziget közül a Deserta Grande (’nagy kopár sziget’), vagy egyszerűen Deserta a legnagyobb és a legjelentősebb. Nagyjából észak–déli irányban az Ilhéu Chão (’lapos sziget’), a Deserta Grande és a Bugio (’majom’) követi egymást. Keskeny átjárók választják el őket, amelyeken csak kisebb hajók közlekedhetnek. „A Deserta Grande (Dic. Univ. Port. II.) – amelyet azért neveznek így, mert a három közül ez a legnagyobb – hét és egyharmad mérföld, azaz tizenhárom és fél kilométer hosszú, szélessége pedig egy és egyharmad mérföld, azaz csaknem két és fél kilométer. Mindkét másik sziklaszigettől keskeny átjáró vagy csatorna választja el, amelyen csak csónakok közlekednek. Körös-körül meredek sziklák emelkednek a tenger fölé; csak egy nyugati kis kikötőhelyen lehet partra szállni. Innen egy keskeny vízmosáson át, kanyargós úton lehet feljutni a magaslatra, amely majdnem sík. A három Desertas-sziget közül egyedül itt található iható, bár sós ízű víz, mégpedig egyetlen gyér vizű forrásban.” A magaslaton kis síkság terül el, amelyet részben a Pedregal (’köves hely’) nevű völgy szel át; ott egy mintegy 480 m magas kiemelkedés áll.

A Deserta Grandén soha nem élt állandó népesség: csak átmenetileg, a vadászat és a festőzuzmó (urzela) gyűjtésének idején tartózkodtak ott emberek.

A Deserta Grandén egykor egy cseréptetős ház és két szalmakunyhó állt, de úgy véljük, ma már csak az előbbi van meg. Volt ott egy kápolna is, amelyet Tengerész Henrik építtetett. A kápolnában egy papnak a nagyhéten, valamint november és december hónapban kellett szolgálatot teljesítenie; fizetését a szigeten beszedett tizedből fedezték.

Amikor Frutuoso a Saudades Terra című művét írta, a Desertán 8 ember élt 1 faktor (feitor, királyi ügynök) irányítása alatt. A festőzuzmót gyűjtötték, gondoskodtak az állatállományról, és a szigeten folytatott szerény búza- és árpatermesztéssel foglalkoztak. Később már 20–30 ember is dolgozott ezeken a munkákon. Hosszabb ideig egy kisebb katonai egység is állomásozott ott, amely a sziget védelmét és őrzését látta el.

A Deserta Grandéra látogatók rendszerint Porto da Castanheiránál vagy Ponta do Nortétól (’északi fok’) nyugatra szállnak partra. Egyik helyről sem nehéz eljutni a sziget belsejébe, amely a magasabban fekvő részeken többé-kevésbé sík. Az állatállomány és a vízhiány miatt azonban ma már nem termesztenek ott gabonát vagy más haszonnövényt. 1823-ban sikertelenül próbálkoztak a burgonya (madeirai nevén semilha), a dohány és a szőlő termesztésével.

A Deserta Grande szigetén kecskék, nyulak és néhány elvadult macska él. A macskákat a 19. században vitték oda, hogy irtsák a gabonavetéseket pusztító rágcsálókat. A sziget szikláin bőségesen nő a festőzuzmó, amelyet régebben exportra gyűjtöttek. Sok helyen előfordul a barilla (szódanyerésre égetett sziksófüvek; barrilha), valamint több, az állatok takarmányozására alkalmas növény is.

„A népesség, amelyről M. d’Avezac úgy véli, hogy a Deserta szigetén él – írja dr. Azevedo –, a narancsligetekkel körülvett kolostorok, amelyeket Bouillet odaképzelt, valamint az Ilhéu Chãónak tulajdonított nagyra becsült borok, amelyekről Dezobry és Bachelet az egész szigetcsoport kapcsán írnak, mind csupán könnyelmű turisták képzelgései. Ezek az írók óvatlanul hittek a turisták beszámolóinak, és ezzel másokat, még portugálokat is hasonló tévedésekbe sodortak.”

1503-ban néhány pásztor védekezett a Deserta Grande szigetén mintegy 80 angol támadása ellen, akiket Penteado portugál kalóz vezetett. „Köveket zúdítottak le a vízmosásban – írja Frutuoso –, s a sziklák széttöredezve a magukból kiszakadó földdel és további kövekkel is segítették őket. Az ellenség így nagyobb sietséggel szállt vissza a hajóira, mint amilyennel felkapaszkodott. Amikor a pásztorok a behajózásuk után lementek, egy harci kutyát és sok, a sietségben hátrahagyott nyilat találtak, a kavicsos parton (calhau) pedig sok volt a sebesült ellenség vére.” A Deserta Grande szigetén álló ház közelében két, zavaros vizet tároló medence és egy forrás található; a forrás néhány óra alatt alig több mint egy hordó vizet ad. Eirinha (’kis szérű’) településrészén (sítio) szintén található némi víz.

1894-ben nagy földomlás történt a Deserta Grande partvidékén. Ennek következtében a tenger Madeira déli partjának több pontján előbb előrenyomult, majd visszahúzódott. Voltak, akik a földomlást földrengésnek tulajdonították; ha valóban volt földrengés, Funchalban nem érezték.

A Deserta Grande Funchal kapitányságához tartozott Simão Gonçalves da Câmara, a 3. donatárius kapitány idejéig. Halála után azonban a sziget fiára, Luiz Gonçalves de Ataidére szállt, aki a kapitány második feleségétől, Dona Isabel da Silvától született; anyja hozományaként és házassági juttatásaként került hozzá. A sziget akkoriban évente mintegy 200 escudo jövedelmet hozott. A barátfókák (Monachus albiventer) megjelennek a Deserta Grande tengeri barlangjaiban, de ma már nem túl gyakoriak.

1930 szeptemberében kis vallási emlékművet avattak a Deserta Grande Praia da Lapa (’barlang-strand’) strandja fölé magasodó dombon. Az emlékmű egy szerény talapzatból és a rajta álló Nossa Senhora das Graças-szoborból áll; létrehozását a madeirai Rui da Silva kezdeményezte.