Kagylók

Madeirán – ahogy másutt is – a „conchas” szó jelentése szűkebb: csak a kétteknőjű tengeri puhatestűek mészváza tartozik ide. Ezeket a szakirodalom lemezkopoltyúsoknak vagy kagylóknak nevezi. Az egyetlen héjból álló csigákat, ha tengeriek és nem túl kicsik, általában búzio néven emlegetik; a szárazföldi és édesvízi csigákat pedig többnyire caracol néven (lásd: Búziók és csigák).

A tengeri puhatestűek egy része az árapály övezetében él. Mások – és ezek alkotják a nagy többséget – a sekélyebb vagy mélyebb vizek homokos, iszapos fenekén, illetve ott élnek, ahol bőven találhatók korallmoszatok: ezek a különös mészvázas algák inkább kövekre hasonlítanak, mint növényekre.

Az elsőként említett övezetben ritkák a kagylók. Megtalálható azonban itt a Cardita caliculata, a Lasaea rubra és néhány más apró faj; a sziklák mélyedéseiben vagy algák takarásában élnek. Ugyanebben az övezetben az egyhéjúak közül két-három Littorina-faj, valamint négy Patella-faj él; ez utóbbiak mind ehetők (lásd: Tengeri csészecsiga). Itt található a gyönyörű gyöngyházbélésű Haliotis tuberculata; több Trochus-faj, amelyek egyikét, a caramujo nevű Trochus colubrinus-t fogyasztják, és halcsaliként is keresik; továbbá a Mitra cornicula, a M. zebrina, a Columbella cribaria és a C. rustica. A pocsolyákban a kis Fossarus ambiguus és az apró Rissoa picta helyenként nagy számban fordul elő, például Baixa Largán (’széles zátony’) és Poça do Governadornál, Ponta da Cruztól (’kereszt-fok’) keletre.

Az ebben az övezetben élő csigák közül külön említést érdemel egy szerény külsejű tengeri csiga, a Purpura haemastoma, más néven Buzio de marcar roupa. A köznép a tenger gyümölcseként fogyasztja. Különlegessége egy mirigy, amely szép bíborszínt adó festékanyagot választ ki. A mirigy bűzös, maró hatású és nagyon keserű, ezért fel de buzio, vagyis csigaepe a neve. Tudjuk, hogy az ókori rómaiak és más népek ezt a puhatestűt használták a gazdagok körében kedvelt, híres bíborszövet festéséhez. Ipari felhasználása azonban már rég megszűnt. E szigeteken egy-egy ember még ma is él festő tulajdonságával, amikor fehérneműt jelöl meg vele. Talán egy régi hagyomány tartja fenn ezt a szokást, amely egyébként napról napra visszaszorul. Az eljárás egyszerű: egy vékony pálca végét a mirigy viszkózus váladékába mártják, a kívánt jeleket vagy betűket a szövetre rajzolják vele, majd közvetlen napfénynek teszik ki. A kezdetben citromsárga szín különböző árnyalatú zöldre, végül – a felvitt réteg vastagságától függően – vöröses vagy feketés ibolyaszínre változik. A jel eltávolíthatatlanul megmarad. A csigaepét sömör gyógyítására is használják.

A közvetlenül az árapályövezet melletti parti sávban megtalálható az elegáns Pinna rudis, amelyet közönségesen leque néven emlegetnek, és amely e szigetek legnagyobb ismert kéthéjú kagylója. Itt él a nagy, vastag héjú Spondylus Powellii is, amely egyik teknőjével szilárdan a sziklákhoz tapad. Rajtuk kívül számos tengeri csiga fordul elő, köztük a Triton, Cypraea, Pleurotoma, Nassa, Columbella és Murex nemzetség képviselői. Nem is beszélve a Rissoa nemzetség apró fajairól: ez a legváltozatosabban képviselt nemzetség e tengerekben, és mintegy 30 faját tartják számon.

Nagyobb mélységben, a Porto Santo-i öbölben, Caniçal (’nádas’) és Garajau (’csér’) környékén, valamint Madeira déli és északi partjának más pontjain bőségesen előforduló mészalgás tengerfenéken több kecses Pecten-faj gyűjthető: P. pusio, P. Jacobaeus, P. corallinoides és P. pes felis. Itt találhatók a Venus nemzetség szép kagylói is, köztük a V. casina, V. verrucosa és V. chione; a bársonyos Pectunculus glycimeris; a hófehér megjelenésű Lima squamosa; valamint a Cardium tuberculatum, a C. norvegicum, a C. aculeatum és sok más faj. Ezeket nem nehéz begyűjteni ott, ahol a tengerfenék sík és alkalmas a kotróháló használatára. A számos egyhéjú csiga között a már említetteken kívül megtalálhatók a Trochus (Zizyphinus), Turbo, Bittium, Cerithiopsis, Scalaria – ez utóbbiból 15 fajt jegyeztek fel –, Aclis 6 fajjal, Odostomia 22-vel, Eulima 12-vel, továbbá a Ranella, Natica, Ringicula, Bulla, Philine, Limacina és sok más nemzetség képviselői. Közülük egyesek a funchali kikötőhely iszapos fenekén sem ritkák.

Még távolabb, a korallok övezetében bőségesen él egy nem ehető osztrigafaj, a változatos színű héjú Ostra cochlear. Ott él a Chama gryphoides mellett a kecses körvonalú, gyöngyházfényű belsejű Avicula hirundo is. Közeli rokona a gyöngyöt termő kagylónak, és különös gyümölcsként csüng az úgynevezett tengeri fák (Gorgonia verrucosa) ágain. A különös Venus effossa mintegy 90 braça mélységű tengerfenéken él, több helyen is: Ponta de São Lourenço és Garajau környékén, valamint Porto Santón, az Ilhéu de Cima (’felső sziget’) közelében. E mélyebb övezet egyhéjú csigái közül említést érdemel a Garajautól nyugatra kotróhálóval gyűjtött ritka Mitra exilima, a Trophon Lowei, a Murex babelis, valamint az Atlanta, Limacina, Cavolina és Clio nemzetség nyílt tengeri fajai, amelyek váza miriádszám rakódik le az óceán fenekén. Rajtuk kívül még sok más faj él itt, amelyek felsorolása hosszadalmas volna.

Porto Santo nagy strandjára számtalan kagylóhéjat vet ki a tenger, különösen a napéjegyenlőség idején fellépő nagy szökőárak alkalmával. Asszonyok és gyerekek gyűjtik őket kis mennyiségekben; az összegyűjtött héjakat alqueire (gabona űrmértéke; területmértékként kb. 900 m²) szerint adják el a funchali csecsebecseárusoknak. Ők súlyra értékesítik tovább a héjakat, amelyeket brossok, kis kosárkák, virágvázák, kerti vízesések stb. díszítésére használnak.

Azon a strandon egész évben nagy mennyiségben találhatók a következő kagylók: Tellina incarnata, Cardium tuberculatum, Diplodonta trigonula, Donax venustus és Anphidesma castanea. Kisebb számban fordul elő az Arca tetagrona, a Pecten pusio, a Thracia papyracea, a Diplodonta rotundata, a Lucina divaricata és a L. reticulata. A távoli tengeri áramlatok olykor az idegenhonos kékkagylót (Mytilus edulis) is eljuttatják a szigetre, fadarabokon vagy parafadarabokon megtapadva. A homokra sodródó csigák sem képviseltetik magukat több fajjal. A többé-kevésbé érdekes fajok közül megemlíthető az Emarginula fissura, a Trochus Bertheloti, a Rissoa cancellata, a Bittium depauperatum és a B. incile; a nyílt tengeri Janthina commnunis és J. pallida, amelyek gyakran a Velella limbosa hidromedúzához tapadnak, különösen amikor erős szél fúj a nyílt tenger felől; továbbá a Solarium több faja;

a Triton reticulatus, a Ranella marginata, az R. scrobiculator és az R. Thomae; végül a szép és ritka Cassis crumena, valamint a közönséges C. sulcosa. Ez utóbbit Porto Santón „kulcsos csigának” nevezik, mert a sziget lakói a zsebükben hordott kulcsaikhoz kötik – nyilván azért, hogy ne veszítsék el őket.

Az említett két osztályon kívül a soklemezes csigáknak és a fejlábúaknak is vannak képviselői ezekben a vizekben. Az utóbbiak közé tartozik a Spirula Peronii: héját a tenger időnként ezrével rakja le Porto Santo strandján, magát az állatot azonban még egyszer sem találták meg ott. Olyan ritka, hogy a világ múzeumaiban csupán igen kevés példányát tartják számon, noha a faj valamennyi óceánban elterjedt. Ugyanezen a szigeten ritkán a nőstény Argonauta argo szép héja is előkerül. (Lásd: Fejlábúak.)

Madeirán egyetlen őshonos kéthéjú puhatestűt sem fogyasztanak, bár sok közülük ízletes. Egyes egyhéjú csigák és fejlábúak viszont ehetők.

Porto Santo folklórjának tanulmányozásához talán érdekesek azok az elnevezések, amelyekkel a szigeten – főként a gyerekek – a legközönségesebb vagy számukra legkedvesebb kagylókat és csigaházakat illetik. Valóban vonzó és olcsó játékok ezek: csak meg kell keresni őket a strand hosszú homokfövenyén, ami már önmagában is szórakozás.

Ezek a festői, gyermeki elnevezések a háziállatokkal vagy mindennapi tárgyakkal való alak- vagy színbeli hasonlóságon alapulnak. A Zizyphinus például magas, kúpos alakjával a madeirai paraszt hajdani carapuçájára (fordított tölcsér alakú hagyományos madeirai sapka) emlékeztet. A Columbella rustica különféle, többnyire narancssárgás árnyalatai az ottani ökröt idézik; a makulátlanul fehér Natica porcellanát egy juhhoz, a lyukacsos Haliotis tuberculatát pedig egy szitához hasonlították. És így tovább. Figyelemre méltó az is, hogy a concha és a buzio szó itt csak meghatározott fajokat jelöl.

Mindez azonban, sok más helyi sajátossághoz hasonlóan, napról napra halványul. Ennek oka az az elkerülhetetlen fejlődés, amely a szigetet egyre szorosabb kapcsolatba hozza a külvilág civilizációjával, és végül el fogja pusztítani mindazt az eredetit, amit elszigeteltsége létrehozott.