Zene

“

„Az egész Madeira szigetén elterjedt zene – írta 1869-ben az ismert orosz író, Platão de Vakcel – két-háromféle énekre korlátozódik, amelyet violán (fémhúros portugál népi gitáron), rajãón (öthúros madeirai gitáron) és machetén (kis madeirai négyhúros gitáron) kísérnek. Ezeken mindig ugyanazokat a dallamfordulatokat játsszák, hol egyszerű, hol kettőzött akkordokkal. Vidéken egyes helyekhez kötődő, a különféle mezei munkákhoz kapcsolódó dalok is élnek. Némelyik feltűnően hasonlít az arab énekekre: nemcsak azok egyhangúsága jellemzi, hanem a félhangnál kisebb hangközök egymásutánjából álló díszítéseik is.

Mivel Funchalnak egykor mór negyede volt, és a hagyomány szerint Ponta do Solban (’Nap-fok’) sok mór élt, nem meglepő, hogy ezek az emberek – akiknek ereiben szinte mindig arab vér is folyt – bizonyos dalokban jelentős nyomát hagyták szigeti jelenlétüknek. Ugyanígy nyomot hagytak a régi viseletben és a madeirai lakosság egy részének embertani vonásaiban is. Egy szerző szerint az arabok két hang között, bármilyen távol legyenek is egymástól, sem fölfelé, sem lefelé nem váltanak úgy, hogy ne érintenék az összes közbülső hangot. Ilyen, az európai fülnek nem mindig kellemes hangcsúszások vidékünk néhány dallamában is megfigyelhetők; ezek valószínűleg a 15. században kerültek a szigetre.

“

„A madeirai nép – írja Platão de Vakcel – nagyon hajlamos átvenni az idegen dallamokat, amelyeket a katonai és más zenekarok, valamint a vándorzenészek ismertetnek meg vele. Ez arra vall, hogy a madeiraiak nemzeti dalából hiányzik az a nép jelleméből fakadó erőteljes eredetiség, amelynek birtokában sohasem tudnának megbarátkozni egy másféle jellegű zenével. Egy orosz paraszt például sohasem őriz meg emlékezetében olyan dallamot, amelynek nincs meg a saját zenéjére jellemző egyéni hangja.

Rendkívüli könnyedséggel tanulja meg a madeirai nép, amit a ma már szigetszerte elterjedt fúvószenekaroktól hall. Nem ritka, hogy még gyermekkorú fiúk is elénekelnek vagy elfütyülnek viszonylag nehéz zenei részleteket. Ezeket azonban hamar elfelejtik, vagy másokkal helyettesítik, miközben a madeirai dalok változatlanul megőrzik a vidékünk népe által annyira kedvelt mór jellegüket és ritmusukat. A Portugáliából átvett fadók az egyetlen olyan, őseink számára még ismeretlen zenei alkotások, amelyeket a madeiraiak magukévá tettek, és amelyeket többé nem tudnak elfelejteni: annyira kedveli őket népünk, és annyira megmozgatják a képzeletét.

A braguinha (kis madeirai négyhúros gitár, az ukulele őse), más néven machete de braga, a requinta de braga, a rajão, a francia viola, a viola de arame (fémhúros népi gitár) és a hegedű ma a sziget legelterjedtebb hangszerei; ezek mindig jelen vannak a madeiraiak által oly kedvelt búcsúkon. Frutuoso a faiali templomhoz (Igreja do Faial) ma is szokásos zarándoklatról szólva azt írja, hogy a zarándokok „sok ünnepséget rendeznek színjátékkal, tánccal és zenével, számos hangszer – violák, gitárok, fuvolák, rabik és dudák – kíséretében”. Az utóbbi két hangszer azonban ma már ismeretlen a szigeten; a szigetek történetírója által említett rabik, más néven arrabik mór eredetűek.

A fuvolát ma már alig ismerik vidékünkön, és a hegedűhöz hasonlóan mindig nagyon rosszul játszanak rajta. A búcsúkon olykor felbukkanó harmónikákat is csak azért érdemes megemlíteni, mert milyen ügyetlenül játszanak rajtuk.

A szakrális zenéről Platão de Vakcel azt írja, hogy amit hajdan a székesegyházban (Sé Catedral) énekeltek, „bizonyára a legjobb volt az akkori királyságban”. „A székesegyház székeskáptalanában – teszi hozzá ugyanez a szerző – található a híres Duarte Lobo által komponált misék egy 1639-ben Antwerpenben nyomtatott kötete; bizonyos, hogy akkoriban nem ez volt ott az egyetlen kottáskönyv.”

Frutuoso elbeszélése szerint az 1558-ban funchali püspökké kinevezett Dom Jorge de Lemos magával hozott egy karnagyot. Az ő idejében „igen felvirágzott azon a vidéken a zene, mert a püspök támogatta az énekeseket és a muzsikusokat, lévén maga is igen fogékony rá”. Abban az időben, amikor a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) íródott, Santa Cruzban (’Szent Kereszt’) „sok mulatt nő élt, igen gondosan öltöztetve, gazdag énekhanggal; ez lakóinak egykori előkelőségét jelzi”.

A „Vágyódás a szülőföld után” arról is beszámol, hogy a Ribeira Bravából (’vad patak’) származó Gaspar és Francisco Coelho kanonokok „kivételes férfiak voltak, gazdag énekhanggal”. Előbbi a székesegyház karnagya, utóbbi az udvari királyi kápolna karnagya lett. A mű szerint a Pompásnak nevezett Simão Gonçalves da Câmara „sok énekesből és káplánból álló kápolnai együttest tartott fenn, amely felért a királyéval”. Ennek karnagya Diogo de Cabreira volt, egy kasztíliai férfi, aki igen jártas volt az éneklésben és az orgonajátékban, „olyannyira, hogy maga a király kérte fel, énekeljen a kápolnájában”.

Úgy tűnik, a karnagyi tisztséget hivatalosan csak 1566-ban hozták létre, míg az orgonista, vagyis az orgonajátékos tisztsége már 1554-ben létezett. I. Mánuel király a székesegyházi dékánhoz (a káptalan első méltósága), Nuno Cãohoz írt levelében fontosnak tartotta, hogy a kanonokok és a kórusfiúk értsenek az „orgonával kísért énekléshez, hogy vasárnapokon és ünnepeken orgonával kísért énekkel végezhessék a miséket”.

1613-ban II. Fülöp orgonát ajándékozott a funchali székesegyháznak (Sé do Funchal). Dom Jeronimo Fernando püspök idején ugyanebbe a templomba került egy nagy orgona is, amelyet João Manuel mester készített Córdobában. Az orgonát António Gonçalves atya, a São Pedro-i javadalmas pap (beneficiado) hangolta be, és ő irányította felállítását a templom kórusában.

“

„Kevés madeirai muzsikus neve maradt ránk – írja Platão de Vakcel. – A 17. század második felében Manuel Fernandes kanonok tanított zenét Funchalban. Tanítványa, a városból származó Francisco de Valhadolid a lisszaboni érseki szeminárium karnagya lett; ott halt meg 1770-ben. Gazdag zenei műveket őrző irattára volt, és neves zeneszerzőnek számított. Írt például egy tizenhat szólamú művet. Kár, hogy egyetlen alkotása sem jelent meg nyomtatásban.

“

„A tehetséges zeneszerző Athaide püspök 1812-ben sok muzsikust hozott magával Madeirára. Köztük volt az 1833-ban elhunyt José Joaquim de Oliveira Paixão és Frei José Marques egyik tanítványa, João Fradesso Belo (1792–1861). Az előbbi kiváló hegedűs és a szeminárium zenetanára volt, az utóbbi a székesegyház karnagya, és szintén tanított a szemináriumban. Mindketten sok szakrális zenét írtak; műveik inkább a zeneszerzői mesterség ismeretéről, mint valódi ihletről tanúskodnak.

Manuel Joaquim dos Passos atya után Eduardo Maria Frutuoso da Silva, António de Melo, Francisco de Vila y Dalmau, majd Manuel Joaquim de Paiva atya volt a funchali székesegyház karnagya. Eduardo Maria Frutuoso da Silva, aki 1878. november 4-én halt meg, az egyik legjobb énekhanggal rendelkezett, amelyet Funchalban valaha hallottunk. Néhány értékes szakrális kompozíciót is hátrahagyott (1921).

A szakrális művek szerzői közül nem szabad megfeledkezni Frei Manuel Gasparról, Liborio José Furtado kanonokról, a Silveirából (’szederbokros’) származó, 1864-ben elhunyt Barros atyáról, az ugyancsak 1864-ben elhunyt Francisco Drumond de Vasconcelos atyáról, José Maria de Faria atyáról és António de Melóról sem. Utóbbi több értékes művet hagyott hátra, köztük a Miserere című művet és egy XIII. Leónak ajánlott kompozíciót (1921).

Amikor Vakcel a szigeten járt, zenei tehetsége és tudása miatt még a következőket méltatták: Cândido Drumond de Vasconcelost, a machete kiváló játékosát; Julio da Silva Carvalhót és Agostinho Martinst, a hegedűsöket; José Sarmentót, a zongoristát és orgonistát; Artur Sarmentót, a hangverseny-előadót; Dona Maria Paula Regót, a zongoristát és hárfást; Dona Carolina Dias de Almeidát, az énekesnőt; valamint Dona Júlia de França Netót, a genfi konzervatóriumban díjazott zongoristát és énekesnőt. Utóbbi Vakcel 1869-es szavai szerint „Madeira zenei büszkesége és Portugália egyik legnagyobb becsületére váló zenei tehetség” volt. Vannak, akik még emlékeznek rá, hogy Dona Júlia Netót hallották énekelni a szegények javára 1866 elején a Palácio de São Lourençóban rendezett hangversenyeken, valamint korábbi és későbbi ünnepségeken.

Dona Julia de França Neto, akit már 1855-ben igen kiváló énekesnőként ismertek, 1903. május 14-én halt meg Funchalban.

Dona Amelia Augusta de Azevedo (lásd: Fényképészet) a lisszaboni konzervatóriumban végzett, majd 1885 után néhány hangversenyt adott Lyonban (Franciaország). A machete de braga kiváló játékosa volt, és 1860-tól 1866-ig számos funchali összejövetelen lépett fel. Manuel Cabral, António José Barbosa, Agostinho Martins, Dona Virgínia Baptista és Diogo Sarsfield is nagy pontossággal játszott ezen a hangszeren vagy a machete rajão nevű változatán; a vidékünkön ma működő machete-játékosok közül sokan az ő tanítványaik voltak.

Az ötven-hatvan évvel ezelőtti jó zenészek közül nem feledkezhetünk meg Nuno Rodrigues, Anselmo Serrão és Eduardo Gomes da Silva hegedűsökről – utóbbi a belga konzervatórium első díját nyerte el –, valamint Miguéis csellistáról és nagybőgősről sem. A maiak közül itt említjük meg Nuno Graciliano Lino hegedűs és zongorista, Guilherme Honorato Lino és Antonio Rosa Caires csellisták, Alfredo Lino zongorista, William Carlton Wilbraham hegedűs, Manuel Passos de Freitas mandolinos, Antonio Vieira de Castro zongorista és Edmundo da Conceição Lomelino kapitány, zongorista, a Desalento című keringő szerzőjének nevét. Zongoristák továbbá Dona Elisa Drumond Carregal, Dona Maria Adelaide de Meneses, Dona Floripes Gomes, Dona Elisa Gorjão Caires, Dona Maria Amália Colares Mendes Rocha de Gouveia, Dona Maria da Conceição de Meneses Santos Pereira, Dona Angelina Pereira Freitas, Dona Palmira Pereira, Dona Leonor Ferraz Leça és Dona Maria Helena Portugal Azevedo Ramos (1921).

Amikor Madeira világi zenéjéről szólunk, nem hagyhatjuk említés nélkül João dos Reis Gomes tüzérőrnagyot, az A Musica e o Teatro kiváló szerzőjét. Reis Gomes őrnagy nem zenész a szó szoros értelmében, mert tudomásunk szerint egyetlen hangszer tanulmányozásának sem szentelt különösebb figyelmet. Nagy értékű elméleti szakember azonban, a művészet filozófusa, a zene eredetének és történetének mély ismerője.

Könyve több mint tíz év gondos megfigyeléseinek és tanulmányainak gyümölcse. Nemcsak filozófiai munka, hanem sokféle ismeret tárháza is a zeneművészet helyzetéről, a zenéről és a szenvedélyek világáról, a szimfonikus zenéről és a művészetről stb., stb.

Az A Musica e o Teatro nemcsak szerzőjének, hanem Madeirának is becsületére válik. Világosan bizonyítja ugyanis, hogy nálunk is vannak, akik hozzáértéssel tudnak foglalkozni a művészet legmagasabb rendű kérdéseivel, és közérthetővé tudnak tenni olyan tudományos alapelveket, amelyeket még maguk a zenészek sem ismernek többnyire.

Miután Platão de Vakcel megírta azt a cikket, amelyre már többször hivatkoztunk, az egyházi zenében énekesként előbb Augusto José de Faria kanonok, valamint António Vieira, José Dias Ferreira és Manuel Nunes atyák tűntek ki – mindannyian basszusok –, továbbá António José Barbosa tenor. Később Jacinto Augusto Pereira Brasão tenor, José Bebiano da Paixão atya, Eduardo Pereira atya és José Ferreira baritonok, valamint Abel da Silva Moniz basszus váltak ismertté. Utóbbi 1921-ben, mindössze 46 évesen hunyt el. A székesegyház kápolnájának kórusában és a Manuel Mendes Teixeira kanonok által hozzáértően vezetett Schola Cantorumban az egyházi zene szigetünkön jelenleg legjobb énekesei vesznek részt (1921).

Madeira szigetén jelenleg 14 fúvószenekar (filarmónica) működik: 3 Funchalban, köztük a 27. gyalogezred zenekara, 2 Câmara de Lobosban, 1 Campanárióban, 2 Ribeira Bravában, 1 Ponta do Solban, 1 Paul do Marban, 1 Faialban, 2 Machicóban és 1 Santa Cruzban. 1869-ben az egész szigeten a 12. vadászzászlóalj (caçadores, könnyűgyalogság) zenekarán kívül csak az 1850. február 18-án alapított Filarmónica dos Artistas Funchalenses volt ismert (1921).

Funchalban több műkedvelőkből álló zenei együttes működik. Közülük kiemelkedik az, amelyet dr. Manuel Passos de Freitas ügyvéd és kiváló muzsikus vezet. Az együttes kétszer is ellátogatott a szomszédos Kanári-szigetekre, ahol megérdemelt tapsot aratott. Karmesterén kívül más nagy értékű tagjai is vannak, akikre méltán büszke a vidékünk (1921).

A világi zene terén is ismerünk néhány tehetséges madeirai énekest, de a szigeten jóval kevesebben művelik az énekes, mint a hangszeres zenét. 1921-ben Funchalban dr. Manuel Passos de Freitas vezetésével dalárda alakult, amely már többször is nagy sikerrel lépett fel a Teatro Manuel de Arriagában. Szép hangú hölgyek és urak is élnek közöttünk; közülük a következőket említjük, akiket közönségünk néhány hangversenyen hallhatott és megtapsolhatott: Dona Gabriela de Freitas Martins és Dona Matilde Pestana szopránok, João A. Fernandes bariton, Tristão da Câmara tenor, Luis Pestana bariton és Carlos Silva hadnagy, basszus. Madeirai születésű a kiváló tenor, Nuno Lomelino Silva is, aki a milánói konzervatóriumban szerzett énekesi képesítést. Az olasz sajtó elismerően írt róla, kiemelve figyelemre méltó énekesi adottságait.

Funchalban egykor a tanács fenntartásában énekkari iskola is működött, de csak rövid ideig. 1885-ben nyitották meg; tanára a már elhunyt Francisco de Vila y Dalmau volt.

Régebben úgy vélték, hogy Madeira kissé párás éghajlata akadályozza a jó énekhangok kialakulását. Ma azonban bizonyítottnak látszik, hogy itt éppúgy lehet éneket tanulni, mint bárhol másutt. Csupán az akarat és a jó tanárok hiányoztak ahhoz, hogy javítsák a hang esztétikai minőségét, és kibontakoztassák a madeiraiakban azokat a művészi adottságokat, amelyekkel minden muzsikusnak rendelkeznie kell. Mai énekeseink többsége Júlio Câmarától vett órákat, aki időnként Funchalban tartózkodott. Némelyikük nyilvános fellépése megmutatta a madeiraiak különleges zenei tehetségét. Azt is megmutatta, hogy kiváló művészek egész sora nevelhető itt, ha sok honfitársunk énekhangjának adottságait megfelelően hasznosítják és fejlesztik (1921).

A benne foglalt értékes adatok és Luís de Freitas Branco jeles professzor vitathatatlan tekintélye miatt idézünk néhány részletet abból az érdekes előadásból, amelyet 1937. május 24-én tartott az Emissora Nacional rádióban.

“

„Rendszerint csak a mesterségemről beszélek, ezért önök bizonyára nem csodálkoznak, hogy előadásom témájául a zene művészetével kapcsolatos tárgyat választottam. Előadásom címe „Madeirai muzsikusok”, és mint látni fogják, többen vannak, mint gondolnánk.

“

Madeira benépesítésének első időszakával kezdem: Simão Gonçalves da Câmara, „a Pompás”, Madeira harmadik donatárius kapitánya 1530-ban, a Bouças községhez (concelho) tartozó Matosinhosban halt meg, szinte nyomorban. Fénykorában azonban művelt zenekedvelő volt: Funchalban fényűző kápolnai együttest szervezett igen sok káplánnal és énekessel. Ez az együttes mind színvonalában, mind létszámában vetekedett az udvari kápolnáéval, amelynek tagjai akkoriban híresek voltak. Simão Gonçalves igazgatása alatt a kiváló zeneszerző és orgonista, Diogo de Cabreira volt Funchalban a karnagy.

Funchal püspöke, Dona Jorge de Lemos kiváló zenész volt. 1558-ban személyesen szervezte újjá a funchali székesegyház kápolnai együttesét, és mindennel ellátta, ami működéséhez szükséges volt. A székesegyházi orgonista tisztsége már 1554-ben, a karnagyé először 1566-ban tűnik fel. Ebben az időben az udvari királyi kápolna karnagya a Ribeira Bravában született Francisco Coelho kanonok volt.

A 17. századi Madeirán két kiváló zenésszel találkozunk: Manuel de Almeida és Miguel Pereira atyával. 1770-ben Lisszabonban halt meg a madeirai Manuel Fernandes kanonok, aki akkor az udvarban az érseki szeminárium karnagyaként magas rangú zenei tisztséget töltött be. Ott a híres spanyol zenész, Francisco Valladolid tanára volt. Ugyanebből a korszakból való a funchali székesegyház híres karnagya, António Pereira da Costa is, akinek vonószenekarra írt „versenyműveit” Londonban adták ki.

Emlékszem, hogy egy családtagom emlegette José Fradesso Belo nevét, aki a funchali székesegyház karnagyaként és zenetanárként szerzett hírnevet. Amikor adatokat kerestem erről a madeirai muzsikusról, sikerült megállapítanom, hogy 1792-ben született és 1861-ben hunyt el. Általánosságban elmondható, hogy a székesegyház karnagyai egyúttal a funchali szemináriumban is zenét tanítottak.

Most a 19. század legjelentősebb madeirai egyházzenei szerzőit említem meg. Ők a következők voltak: Frei Manuel Gaspar, Libório Furtado kanonok, Francisco Drumond de Vasconcelos atya és António Melo. A világi zene későbbi szerzői közé tartozik Rafael Coelho Machado, Ricardo Joaquim da Fonseca és José Bernes.

1840 és 1848 között Funchalban „Koncerttársaság” működött, ahhoz hasonló, amilyet néhány évvel korábban João Domingos Bomtempo alapított Lisszabonban.

A funchali Koncerttársaságot António Frutuoso da Silva, a kiváló muzsikus alapította és vezette.

1885-ben Funchalban énekiskola is működött. Néhány évvel korábban egészségi okokból ott élt Ernest Machek, a kiváló osztrák hegedűművész. Koncerteket adott, és tanítványokat nevelt; közéjük tartozott a két amatőr zenész, João és Fidélio de Freitas Branco. Kettejük közül az előbbi a lisszaboni Vanguarda és Luta című lapok zenekritikusa volt.

A jelenkorból a hivatásos és amatőr zenészek közül még a következő madeiraiakat említem meg: Júlio da Silva Carvalho, José Sarmento, Artur Sarmento, Dona Maria Paula Rego, Dona Silvana de Sant’Ana e Vasconcelos, Dona Carolina de Almeida, Dona Júlia de França Neto, Dona Amélia Augusta de Azevedo, Nuno Rodrigues, Gomes da Silva, aki díjat nyert egy belgiumi konzervatóriumban, Nuno Graciliano Lino, Guilherme Lino, Guilherme Wilbraham, Antonio Vieira de Castro, Edmundo Lomelino kapitány, Dona Elvira Carregal, Dona Amália Rocha de Gouveia, Dona Conceição dos Santos Pereira és Dona Palmira Lomelino Pereira.

Néhány évvel a nagy háború előtt Júlio Câmara tenorista, aki ma a portói konzervatórium énektanára, énekiskolát alapított és vezetett Funchalban. Dona Angélique de Beer Lomelino szintén magán-ének- és zongoratanfolyamokat vezetett Funchalban. Később a lisszaboni konzervatórium zongoratanára lett, és ezt az állást 1921-ig töltötte be.

Madeirán számos civil fúvószenekar és több zenei „együttes” működik. Közülük a leghíresebb a „Septeto Passos de Freitas”, amelyet dr. Manuel Passos de Freitas, Madeira társasági és művészeti életének kiemelkedő alakja vezet.

A jelenkor híres madeirai zenészeinek sorát lezárva megemlítem Reis Gomest, akinek jelentős zenetudományi művei jelentek meg; Francisco Jorge de Sousa Baíát, a zongoraművészt és zeneszerzőt, a lisszaboni konzervatórium zenei tagozatának tanárát és igazgatóját; Alexandre de Bettencourt-t, a lisszaboni konzervatórium kiváló hegedűtanárát; Matilde de Bettencourt-t, aki Párizsban éneket tanít; Nuno Lomelino Silva tenoristát, aki hosszú és nagy sikerekkel kísért külföldi pályát futott be; végül pedig Pedro de Freitas Branco karmestert, a funchali gimnázium egykori diákját, akit a Nemzeti Rádió tisztelt hallgatói bizonyára jól ismernek.

Madeirai tisztelt hallgatóim, akiket ismét köszöntök, bocsássák meg előadásom hosszúságát: örömmel és büszkeséggel töltheti el őket, ha látják, milyen sok és milyen kiváló zenész származik Madeiráról.”

E szócikk témájához értékes adalékokkal szolgál Carlos Santos újságíró két munkája, a Cantares e Tocares da Ilha és a Trovas e Bailados da Ilha.