Jerónimo Fernando (Dom)

Amikor 1617-ben megüresedett a funchali püspökség, mert Dom Lourenço de Távora főpapot Elvasba helyezték át, 1619-ben Jerónimo Fernando világi papot jelölték a mi egyházmegyénk püspökévé. Hivatalát 1621-ben foglalta el. Santarémben született, Cristóvão Dias de Figueiroa és Dona Maria de Basto gyermekeként. A Lisszabonban álló Graça (’kegyelem’) kolostor kerengőjében olvasható sírfelirata szerint törvénytelen ágon I. Duarte király leszármazottja volt. Camilo Castelo Branco O Regicida című regényének egyik jegyzetében a következőket írja e főpap származásáról:

“

„Ferdinánd hercegnek, I. Mánuel király apjának volt egy törvénytelen lánya, akit Leonornak hívtak. Eleonóra királyné, II. János felesége és a lány féltestvére magához vette az udvarba, és testvéri szeretettel, nagy gonddal nevelte. A hölgy azonban igen kacér és meggondolatlan lett, a királyné nagy bánatára, aki hiába feddte meg újra meg újra. Egy napon, amikor az udvar Santarémben tartózkodott, a királyné rajtakapta féltestvérét, amint az ablakból egy utcán álló lovaggal évődött. A lovag, mihelyt észrevette a királynét, megsarkantyúzta a lovát. A két Leonor között heves szóváltás támadt, s a törvénytelen lány visszafeleselés közben odáig ment, hogy kijelentette: ahhoz megy feleségül, aki neki igazán tetszik. »Azt már nem! – felelte II. János felesége. – Ahhoz mész, akit én akarok; akár az első férfihoz, aki elhalad az utcán, ha nőtlen.« Ekkor az utca végén feltűnt egy közrendű férfi, Álvaro Fernandes, aki szíjgyártó volt. A királyné magához hívatta, hozományt adott neki, és megparancsolta a káplánnak, hogy adja össze őket. Gyermekeik születtek. A santarémi Jeronymo Fernandes atya dédunokája volt ennek a cicomás hölgynek, Ferdinánd herceg lányának és I. Mánuel király testvérének, következésképpen Fernandes szíjgyártónak is. Az atya II. Fülöp előtt arra hivatkozott, és be is bizonyította, hogy Ferdinánd herceg ükunokája; így nyerte el a funchali mitrát.

Dom Jerónimo Fernando ennek az egyházmegyének a kilencedik főpapja volt, és harminc éven át vezette. Nem volt barátságos modorú: természete nyers és indulatos volt, ezért kapta a Bravo, vagyis „vad” ragadványnevet. Kifogástalan magatartása és magas tisztségének feddhetetlen ellátása azonban enyhítette e szó jelentését. Egy súlyos, politikai természetű vádat mégis felhoztak ellene: azt, hogy a spanyol uralom híve volt, és nem csatlakozott azokhoz a megmozdulásokhoz, amelyeket nálunk a függetlenség helyreállításakor tartottak. A vádat dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo is felidézte a Saudades egyik jegyzetében. Egy 18. század közepéről származó kézirat viszont ezt írja: „Amikor Luís de Miranda Henriques volt e sziget kormányzója, és január tizedikén megérkezett a hír [a függetlenség helyreállításáról], az említett urat nyomban királlyá kiáltották ki az egész szigeten. A püspöknek nagy szerepe volt a nép háborgásának lecsillapításában, mert a kormányzó gyanússá vált számukra a II. Fülöp királynak tett hűségesküje miatt.” Ez az állítás ellentmond a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) jegyzetírója állításának; ma már nem könnyű megállapítani, melyik oldalon van a történelmi igazság.

Dom Jerónimo Fernando nagy buzgalommal prédikált és végzett egyházlátogatásokat. Ő volt az első főpap, aki Porto Santo (’szent kikötő’) szigetén bérmált és prédikált.

Rendszeresen részt vett a székesegyház szertartásain. Új szabályzatot (regimento) adott a székesegyháznak, és saját költségén készíttette el azt a nagy orgonát, amely ma is ott található a templom főbejárata melletti karzaton. Több egyházi szolgálatot megreformált, számos visszaélést megfékezett, és szigorúan megkövetelte az egyházi fegyelem betartását. Olykor azonban túlzott szigorral járt el, ezért a fennhatósága alatt állók panaszai és tiltakozásai kísérték intézkedéseit. Azzal is megvádolták, hogy több egyházi tisztségre a portugál szárazföldről érkezett papokat nevezett ki, figyelmen kívül hagyva a régi szokásokat, sőt a madeirai papok javára hozott királyi rendelkezéseket is. E vád ellen megvédte magát, kinevezéseit pedig a felsőbb hatóságok később fenntartották és megerősítették.

Három alkalommal állt a szigetcsoport közigazgatásának élén, amikor a mindenkori kormányzó távol volt. Az anyaország kormányai méltatták, amiért pártatlanul látta el ezt a feladatot.

1641 vége felé a portugál szárazföldre távozott, és többé nem tért vissza egyházmegyéjébe. 1650. május 2-án halt meg; Lisszabonban, a Graça-kolostor templomában temették el. Sírkövén a következő sírfelirat olvasható: „Dom Jerónimo Fernando sírja. Több mint harminc éven át volt Funchal püspöke; a portugáliai Dom Duarte király ükunokája volt fián, a fenséges Dom Fernando infánson keresztül. 1650. május 2-án hunyt el.”