Szent Jakabnak tett fogadalom

– A Padroeiros című szócikkben (III-36) már részletesen foglalkoztunk Szent Jakab apostollal, akit a 16. század első negyedében a funchali egyházmegye védőszentjévé választottak. Szóltunk az akkor neki ünnepélyesen tett „fogadalmakról” is. Ezek közül kiemelkedett egy, a tiszteletére szentelt templom építése és a különféle vallási szertartások megtartása.

Az említett szócikkben közölt jegyzőkönyvrészleteket a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) „Jegyzeteiből” vettük át. A mű kiváló kommentátora arról tájékoztatott bennünket, hogy egy régi, ismeretlen „Miscelanea” című gyűjteményből másolta ki őket. A funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) értékes szolgálatot tett azzal, hogy füzetben közzétette e fontos dokumentumok teljes, fakszimilével kísért másolatát. A kiadás a tanács egykori levéltárának egyik könyvében található eredetieken alapul. A füzet címe: Auto do Milagre do bem-aventurado Apostolo São Tiago Auto do Voto feito pela mesma Cidade do Funchal, ao mesmo Apostolo– 1521-1538, extracto do Tomo I.° do Registo Geral da Câmara Municipal do Funchal, depositado no Arquivo Distrital do Funchal. Érdekes „Bevezetés” előzi meg, a végén pedig ezek a szavak állnak: „A bevezető tanulmány, a szöveg olvasata és modern nyelvre való átültetése Álvaro Rogério Manso de Sousának, a Kerületi Levéltár igazgatói feladatait ellátó konzervátor bírónak (conservador, a brit alattvalók ügyeiben eljáró különbíró) a munkája.”

Mivel ez a kiadás valóban hiteles, és eltérések vannak közte és a „Vágyódás a szülőföld után” című műben közölt átirat között, úgy döntöttünk, hogy teljes egészében közöljük e dokumentumok szövegét. Szorosan kapcsolódnak ugyanis a szócikk tárgyához.

“

„A csoda jegyzőkönyve – Megváltónk, Jézus Krisztus születésének 1521. évében, március hónap 17. napján, Lázár vasárnapján Funchal városában sok pestisbeteget találtak. Ekkor dr. Pero Vaz királyunk megbízásából corregedorként (királyi kerületi bíróként) szolgált Funchal e kerületében. A nevezett betegségben már napok óta haltak meg emberek, mielőtt felismerték volna. A vidék őrsége és szabályzata (regimento) alapján elkülönítették mindazokat, akikre a járványügyi korlátozások vonatkoztak, és kivitték őket a városból. Az elkülönítés ellenére a betegség annyira elterjedt, hogy a kapitány, a corregedor, a tisztségviselők és a lakosság nagy része elhagyta a várost. 1523 januárjában, amikor a baj erősen súlyosbodott, Simão Gonçalves kapitány, a bírák, a városi tanácsosok (vereadores) és a városban maradt lakosok összegyűltek a tanácsban. Onnan a város székesegyházának (Sé) kórusába mentek, ahol a székesegyházi dékánnal (a káptalan első méltóságával) és a székeskáptalannal (Cabido) együtt gyűltek össze. Isten dicsőségére mindannyian sorsot húztak a tizenkét apostol neve közül, hogy egyikük a város védőszentje és pártfogója legyen. Ott, a kórusban, az egybegyűltek sorshúzásán Boldog Szent Jakab neve került elő; őt fogadták el oltalmazójuknak és pártfogójuknak. Mindannyian megesküdtek és megígérték, hogy ünnepnapján ünnepélyes körmenetet tartanak a tiszteletére, megünneplik őt, és két városi tanácsos mindig az apostol templomának gondnoka lesz. E templomot nyomban újonnan megépítették; a város képviselője (procurador) pedig a jegyzője (escrivão) lesz. Ez a rend örökre maradjon fenn. Az említett 1521. évtől 1538 januárjáig mindig voltak főőrök, akik a városban járványügyi korlátozás alá vont személyekkel foglalkoztak, és gondoskodtak az elkülönítésükről. Ez idő alatt járőrök is járták a várost: naponta végigmentek az utcákon, megtudták, kik a betegek, és jelentették őket a főőröknek. Sem orvos, sem érvágó nem végezhetett érvágást az említett őrök engedélye nélkül. Ez idő alatt minden évben voltak a városban járványügyi korlátozás alá vont személyek. Mindig elkülönítették és a városon kívüli deportálásra (degredo) ítélték őket; ezért házakat is építettek az Ilhéus do Funchal szigetecskéin, ahol a betegeket megmosdatták. Mindezen intézkedések ellenére a pestis nem szűnt meg. 1538. január 2-án igen erős földrengés volt, attól kezdve pedig májusig sokan megbetegedtek és meghaltak az említett kórban. A riadalom nagyobb volt, mint bármely más évben. Ez idő alatt továbbra is szolgáltak a főőrök, és külön embereket jelöltek ki a betegség halottainak eltemetésére; ők éjszaka, a templomkertekben temették el őket. A város vezetői úgy vélték, hogy mivel a baj ragályos, helyesen járnak el, ha a betegeket elkülönítik az egészségesektől. Ám a sok elkülönítés ellenére a baj egyre terjedt. Ezt látva az 1538. évi városi tanácsosok úgy határoztak, hogy ezentúl a betegeket saját otthonukban ápolják, és nappal, a templomokban temessék el őket, az illő pompával. Mihelyt enyhítettek e rendelkezéseken, a betegség is alábbhagyott. Amikor pedig a boldog apostol ünnepnapján a körmenet indulni készült, isteni engedelem nélkül bizonyára nem, hirtelen indíttatást éreztek a város őrzéséért felelős személyek: Gaspar da Nóbrega, a kapitány helyetteseként szolgáló jogi végzettségű férfi; João Lourenço Leitão és Diogo Paes bírák; Manuel Afonso Ferreira Dromondo, Simão Darja és Heitor Homem de Sousa városi tanácsosok; valamint Manuel Carvalho községi prokurátor (procurador do concelho). Egyhangúlag elhatározták, hogy attól a naptól fogva nem lesznek többé őrök a városban. Aki megbetegszik ebben a kórban, azt úgy ápolják, mint más betegségekben szenvedőket, és bárki meglátogathatja. Hiszen ennyi idő alatt oly kevés haszna volt a sok, olykor igen szigorú intézkedésnek – pedig azok segíthettek volna, ha emberi eszközökkel orvosolható lett volna a baj. Ám igaz Boldog Szent Jakab mondása, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék a világosságok Atyjától, az égből száll alá. Ebben az esetben is onnan érkezett hozzánk a segítség: a fent nevezettek valamennyien felismerték és megvallották az igazságot, hogy a város egészségét nem őrségük és szigoruk biztosítja. Isten kezébe ajánlották magukat, és tőle várták a város gyógyulását. Elhatározták, hogy attól a naptól kezdve a város őrzését Boldog Szent Jakab apostolra, a város védőszentjére és pártfogójára bízzák, hogy ő vigyázzon rá, és eszközölje ki Urunktól a város és népe gyógyulását.

Ezután teljes ünnepélyességgel elindultak az említett körmenettel a boldog apostol templomába. Amint odaértek, a városi tanácsosok a főőrök hivatali pálcáit az oltárra helyezték; ott maradtak, és ma is ott vannak emlékül. Vicente atya, a város prédikátora, aki jogi végzettségű szerzetes volt, prédikációjában nyomban kihirdette az egész nép előtt a város vezetőinek döntését. Nagy dicsérettel szólt róla és arról a bizalomról, amellyel Isten kezébe helyezték sorsukat. Ez az egész népet igen megörvendeztette, és sokan dicsőítették Istent a döntésért, amelyre nem saját elhatározásukból jutottak. Mindannyian egy akarattal és szívvel úgy vélték, hogy Isten csodás módon megszüntette a bajt, és gyógyulást küldött a vidékre. A vezetők nyomban elrendelték, hogy az elkülönítésben lévők visszatérhetnek a városba és otthonaikba, ott maradhatnak, és szabadon járhatnak, amerre akarnak. A rendeletnek még aznap eleget tettek. Az elkülönítésben lévők mind bementek a városba, és elvegyültek a többiek között: sokuknak nyílt sebe volt, másoknak még fel nem fakadt duzzanata. Attól a naptól fogva a baj csodás módon megszűnt, a város egészséges lett, és többé senki sem került járványügyi korlátozás alá.

Isten nemcsak a vidékről űzte el a bajt, hanem az emberek szívéből és szájából is; ezért bőséges hálával és dicsérettel tartozunk neki.

Hogy az Istentől kapott ilyen nagy csoda és kegy ne merüljön feledésbe, hiszen a fáraóét nem alulmúló csapástól szabadultunk meg, az említett év városi tanácsosai beíratták ebbe a nyilvántartókönyvbe (tombo). Így örökre emlékezetben marad, milyen nagy hálával tartozunk védőszentünknek és pártfogónknak, akinek közbenjárására Istentől ilyen magasztos jótéteményt és kegyet nyertünk. A tanácsosok a bírákkal és a képviselővel együtt aláírták az itt leírtakat. Én, Simão Lopes tanácsi jegyző (escrivão da Câmara) írtam le.

“

„A fogadalom jegyzőkönyve – A mi Urunk, Jézus Krisztus születésének 1523. évében, január hónap 24. napján, szombaton, Madeira szigetén, Funchal város székesegyházának kórusában megjelent Simão Gonçalves da Câmara kapitány úr, a tanács városi tanácsosai és tisztségviselői, a polgárok, a céhképviselők (mesteres) és még sokan a népből, valamint a székesegyházi dékán úr és a székeskáptalan a többi papsággal együtt. Ekkor előadták, hogy 1521. június 11-én, amikor a várost pestis, éhínség és sok más megpróbáltatás sújtotta, az akkori tisztségviselők a tanácsban elhatározták a következőket. João Correia városi tanácsos, Vicente Gonçalves és Pero da Luz bírák, valamint João de Évora baccalaureus (bacharel, egyetemi végzettségű), a város képviselője és a céhképviselők listát állítottak össze: felvették rá a mi Urunk, Jézus nevét, a Szűz Máriáét, a Miasszonyunkét, Keresztelő Szent Jánosét és a tizenkét apostolét, mindegyikükét külön-külön. Így tizenöt cédulát készítettek, mindegyikre egy-egy nevet írva, és egy sapkába tették őket. Egy João nevű, hétéves fiúval húzattak közülük. Előbb azonban mindannyian térdre ereszkedtek és imádkoztak, megfogadva, hogy házat építenek annak a szentnek a tiszteletére, akinek a neve a sorshúzáson kijön. Az Úristen úgy akarta, hogy a boldog Kisebb Szent Jakab apostol neve kerüljön ki. Tiszteletére a város még aznap ünnepet tartott. Július 21-én hozzáfogtak házának építéséhez: a város népe és az említett székeskáptalan ünnepélyes körmenetben, mezítláb vonult oda, Gonçalo Martins iskolamester pedig a boldog apostol képét ábrázoló oltárképet vitte. Ő végezte az első kapavágást a kápolna evangéliumi oldali sarkánál. A házat azon a földön építették fel, amelyet Antonio de Spinola adott erre a célra. Mivel a pestis ismét valamelyest fellángolt a városban, a fentiekre emlékezve ők – vagyis a kapitány úr, a tanács tisztségviselői, a céhképviselők, a polgárok és a nép, továbbá a székesegyházi dékán és a székeskáptalan – elhatározták, hogy haladéktalanul befejezik a házat. Ettől a naptól fogva oltalmazójuknak és védelmezőjüknek fogadták őt a mi Urunk, Jézus Krisztus előtt, hogy közbenjárjon az örök Istennél e nép megpróbáltatásai ügyében, amely az ő oltalmába ajánlotta magát. Fogadalmat tett tehát a kapitány úr, a tanács tisztségviselői és a céhképviselők, valamint a székesegyházi dékán úr és a székeskáptalan: a kapitány úr a maga és leszármazottai nevében, a tanács tisztségviselői a város nevében, a dékán úr és a székeskáptalan pedig a székesegyház és a város egész papságának nevében. Megfogadták, hogy ezentúl a világ minden esztendejében dicsérik és megünneplik a dicsőséges szent ünnepét, május 1-jét. Ezen a napon ünnepélyes körmenetet tartanak, amely ünnepélyesen indul a város székesegyházából, és a boldog szent házához vonul, ahol ünnepélyes vecsernyét tartanak. Ugyanígy a következő napon is ünnepélyes misét és körmenetet tartanak; ezeket a körmeneteket úgy rendezik meg, mint Úrnapján. Az említett polgárok azt is elhatározták, hogy a szent képét megfestetik a tanács épületében, valamint a város zászlajára és pecsétjére is ráhelyezik, ahogyan Zaragozai Szent Vince képe szerepel Lisszabon város zászlaján. A fent nevezettek ezt a fogadalmat a dékán úr kezébe tették le, hogy mind ők, mind utódaik mindenben teljesítsék; ennek tanúságául és hiteléül itt aláírták. Én, António de Almada közjegyző, aki most Afonso Anes távollétében a tanács jegyzője vagyok, leírtam mindezt. Abban is megállapodtak, hogy oltalmazójuknak fogadják Boldog Szent Sebestyént és Szent Rókust, és számukra is megtartják az említett ünnepélyes szertartást.

Az Elucidário e kötetének 280. oldalán rövid ismertetés olvasható az ifjabb Szent Jakab-templomról, amely ma a Santa Maria Maior-egyházközség temploma. Ezt szeretnénk néhány további adattal kiegészíteni.

A fogadalom teljesítéseként hozzá akartak látni a védőszentnek szentelt kápolna építéséhez. Talán nem volt rá elegendő pénz, vagy az ünnepélyes „fogadalom” idején mutatott kezdeti lelkesedés hagyott alább: a védőszent új templomát mindenesetre igen szerényre tervezték és szűkös méretekben építették meg. Nem lett több szegényes, vidéki kápolnánál, amilyenek a sziget számos pontján álltak.

Az 1521-ben és 1538-ban vállalt kötelezettségeknek ezt a sajnálatos elmulasztását vagy téves értelmezését a 17. század második negyedében egy új kápolna építésével részben jóvátették. Később, a jelenlegi templomnak a 18. század második felében történt felépítésével teljes egészében eleget tettek nekik, amint alább látni fogjuk.

A 17. század második negyedének első éveiben a funchali szenátus (senado, a városi tanács) új kápolna építéséről határozott, mivel a régi kápolna kicsi volt, és már erősen romos állapotban állt. Az építkezés befejeztével a tanács 1632. június 22-én megújította a korábbi tanácsosi testületek vállalásait. Ugyanazon év július 25-én Dom Jerónimo Fernando megyéspüspök a legnagyobb ünnepélyességgel, a szertartás előírásai szerint megáldotta az új kápolnát. Újraéledt a védőszent iránti régi buzgóság és tisztelet. A tiszteletére akkor rendezett ünnepségek nagyszabásúak és szokatlanul fényesek voltak, s ez a hagyomány hosszú éveken át fennmaradt.

Az 1754. január 30-i tanácsülésen a funchali szenátus fontos határozatot hozott, amelynek indokait nem ismerjük, ezért ma kissé különösnek tűnik számunkra: elrendelte a Szent Jakab-kápolna lebontását, és egy nagyobb, rendeltetéséhez méltóbb templom felépítését.

A védőszent szobrát a székesegyházba vitték, a régi kápolnát lebontották, és a jelzett 1754-es évben megkezdték az új templom építését. A munkálatok sokáig tartottak. Bár egy helyütt azt állítják, hogy 1768-ban befejeződtek, a tiszteletre méltó szobrot csak 1789-ben vitték át a székesegyházból az új templomba. Az átvitel szokatlanul ünnepélyes és rendkívül fényes esemény volt; ebből arra következtethetünk, hogy a hosszan elnyúló építkezés körülbelül ekkor ért véget.

Az Arquivo Histórico da Madeira (1–4. és a következő oldalak) szerint a városi tanács levéltárában megtalálható a Reedificação da Igreja de São Tiago és az Inventários e Rendas da Igreja de São Tiago című könyv. Nem volt alkalmunk áttanulmányozni őket, pedig bizonyára értékes adatokat tartalmaznak az új templom építéséről és azokról a nyomós okokról, amelyek a szenátust a döntésre késztethették. Feltételezhető, hogy a templomot nem sokkal később az egyházi előírások szerint megáldották, és nyomban átadták az istentiszteletek céljára.