Barreto (Dom Manuel Agostinho)

Az egyházmegye utolsó előtti, 26. püspöke volt. A madeirai egyházi krónikák alapján kijelenthetjük, hogy ő volt a legkiválóbb főpap, aki valaha Funchal püspöki székében ült. 1835. december 7-én született a coentrali egyházközségben (freguesia), a coimbrai püspökség területén, José Agostinho Barreto és Dona Maria Barreto gyermekeként. Teológiai tanulmányait 1858-ban fejezte be a Coimbrai Egyetemen (Universidade de Coimbra), 1864-ben pedig a lamegói székesegyház kanonokjává nevezték ki. Ott fontos tisztségeket töltött be: a szeminárium (Seminário) tanára, általános helynök, provizor (provisor, egyházmegyei bírói és igazgatási tisztviselő), valamint egyházmegyei kormányzó (governador do bispado, a püspök távollétében vagy széküresedéskor) volt. Portugália szárazföldi részén mindenütt kiváló szónokként ismerték; több emlékezetes beszédet mondott. A lamegói egyházmegyében erényeivel, szigorú jellemével, tehetségével, műveltségével és az ott több éven át ellátott egyházi feladatai iránti buzgó elkötelezettségével valódi tiszteletet és nagyrabecsülést vívott ki magának.

1876. június 8-án Funchal püspökévé jelölték, kinevezését pedig ugyanazon év szeptember 29-én a Szentszék megerősítette. December 16-i rendelkezésével (provisão) João Frederico Nunes kanonokot nevezte ki a funchali egyházmegye kormányzójává; a kanonok ekkor káptalani helynökként (a széküresedés idején a káptalan által választott egyházmegyei kormányzó) működött. A püspök ugyanazon hónap 26-án vette át az egyházmegye irányítását az Alfredo César de Oliveira kanonoknak adott meghatalmazás útján.

Püspökké szentelésére 1877. február 4-én került sor a lisszaboni Basílica da Estrelában (Csillag-bazilika). A szertartást Dom António José de Freitas Honorato, Mitiléné érseke vezette, aki korábban a tanára volt Coimbrában. Segédkező főpapként Dom José Maria Ferrão de Carvalho Martens bragançai püspök és Dom José Lino de Oliveira, Angola lemondott püspöke vett részt rajta. Dom Manuel Barreto ugyanazon hónap 22-én érkezett ebbe a városba, 25-én pedig ünnepélyesen bevonult a funchali székesegyházba (Sé). Ekkor ékesszóló beszédet mondott, amely mély benyomást tett hallgatóságára.

Egy hónappal a városba érkezése után súlyos konfliktus támadt a főpap és a funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) között egy öngyilkosnak az Angústias (’gyötrelmek’) temetőben történt eltemetése miatt, amint arról korábban már szó esett (lásd: Angústias). A kérdés rendezésében rendkívüli jellembeli függetlenségről tett tanúbizonyságot. A székesegyház szószékéről is rettenthetetlenül beszélt róla egy emlékezetes beszédben, bár akadtak, akik tettét meggondolatlan és elhamarkodott bátorságnak, sőt Madeira szabadelvű köreihez intézett kihívásnak minősítették. A főpap megtartotta az egyházjogi előírásokat, és maradéktalanul vállalta kötelessége teljesítésének következményeit.

Miután ez a viharos időszak elmúlt, teljesen egyházmegyéje vezetésének szentelte magát. Ez hosszú püspöki pályájának utolsó pillanatáig minden erejét lekötötte; a rábízott hívek jólétéért mindvégig a legnagyobb odaadással, buzgósággal és gondossággal dolgozott. Nyugodt menedéket keresve a Peña de Francia-i Boldogasszony-kápolna (Nossa Senhora da Penha de França) szerény lakóházába vonult vissza, és ott 34 évet töltött elvonultságban és munkával. Remetelakát csak akkor hagyta el, ha szolgálatának elkerülhetetlen kötelezettségei, hivatali teendői vagy megromlott egészsége erre kényszerítették. Apostoli erényei, ritka vezetői érzéke, az egyházi fegyelem megtartásában tanúsított hajlíthatatlan következetessége és a szeminárium rendkívül jelentős reformja hamarosan nagy tekintélyt szerzett neki. Ehhez járult páratlan buzgalma a vallásos érzület terjesztésében és erősítésében; szigorú, mindig szerény és minden hivalkodástól mentes életmódja; közmondásos, lángoló felebaráti szeretete; a szóban és írásban végzett, tevékeny és soha meg nem szakadó evangelizáció; az iskolák és különféle szociális intézmények alapítása; az egész egyházmegyére kiterjedő gyakori egyházlátogatások stb., stb. Mindez olyan nagy megbecsülést és mély tiszteletet ébresztett iránta, amilyet az elmúlt 50 évben kevés portugál főpap vívhatott ki. Ha ehhez hozzávesszük ragyogó szónoki adottságait, amelyek vérbeli szónokká tették, figyelemre méltó műveltségét, írói képességeit és megnyerő társalgását, amely annyira lekötötte és vonzotta hallgatóit, láthatjuk, hogy egyetlen emberben olyan ritka és rendkívüli tulajdonságok egyesültek, amelyeket máskülönben csak sok ember között szétszórva találhatnánk meg. Mindezekért korának legkiválóbb portugál püspökének tartották.

Első, különös gonddal meghozott intézkedései az egyházmegyei szemináriumot érintették. 1877 februárjának végén érkezett Funchalba, és a következő október elején már teljes előkészítő tanfolyam működött ott, amely korábban hiányzott. Bővítették az internátust, teljesen átszervezték a belső működést, és az egész intézmény gyökeresen átalakult. Sikerült Ernesto Schmitz atyát e vallási oktatási és nevelési intézmény élére állítania. A pap kiemelkedő szolgálatot tett nemcsak a jövendő papság képzésében és felkészítésében, hanem egy regionális állattani múzeum létrehozásában is. A múzeum a maga nemében valóban mintaszerű alkotás volt, amelyet több, oda látogató neves külföldi természettudós nagy elismeréssel méltatott; a gyakorlati fizikaoktatást szolgáló szertár is tartozott hozzá. Dom Manuel Agostinho Barreto legfőbb törekvése az volt, hogy az egyházmegye megfelelő épületet kapjon a szeminárium számára, ahol egy ilyen intézmény különféle feladatait ellátó részlegeknek elegendő hely jut, és amely maradéktalanul megfelel rendeltetésének. E hőn áhított cél megvalósítását a Dona Maria Leopoldina de Oliveira által ráhagyott örökség tette lehetővé. A megszűnt Convento da Encarnação (Megtestesülés-kolostor) kolostorkertjében szép, tágas épületet emeltetett, amelyre egész örökölt és szerzett vagyonát elköltötte. Bár az épület nem készült el teljesen, rendelkezett az egyházmegyei szeminárium elhelyezéséhez szükséges befogadóképességgel és feltételekkel. A szeminárium néhány évig ott működött, amíg az 1911. április 20-i rendelet meg nem szüntette; az épület ekkor azonnal az állam birtokába került. (Lásd: Szeminárium.)

Messzire vezetne, ha Dom Manuel Agostinho Barreto püspöki kormányzásának minden intézkedését részletesen ismertetnénk. Aki részletesebben szeretné megismerni életét ennek az egyházmegyének a püspökeként, olvassa el a Quinzena Religiosa (’Vallási Kéthetes’) 1908. február 1-jei 168. számát és a Heraldo da Madeira (’Madeirai Hírnök’) 1911. június 27-i 2008. számát.

Dom Manuel Agostinho Barreto 1911. június 26-án halt meg a Peña de Francia-i Boldogasszony-kápolnához tartozó lakóházban, és az Angústias temetőben helyezték örök nyugalomra. Utolsó rendelkezései között szerepelt ez az alázatos és jámbor kívánság: „Kéri, hogy öt év elteltével csontjait kis urnában vigyék át a Penha-kápolna templomkertjébe, a főbejárat elé, közvetlenül az ajtó mellé. Fedjék be egyszerű sírkővel, amelyre véssék rá nevét, születésének és halálának dátumát, fölül egy keresztet, alul pedig a P. N. A. M. betűket, hogy az arra járó híveket egy jámbor Requiem aeternam elmondására kérje.” 12 évvel később, 1923. június 26-án ünnepélyesen átszállították a kiváló főpap földi maradványait. A föléjük helyezett kis sírkövön ez a szerény sírfelirat olvasható: Dom Manuel Agostinho Barreto, Funchal püspöke. Született 1835. december 7-én, meghalt 1911. június 26-án, 76 éves korában, 34 évi püspöki szolgálat után. P. A. H. M.

Fortunato de Almeida jeles író figyelemre méltó, Historia da Igreja em Portugal című művének IV. kötetéből, annak IV. részéből átvesszük Dom Manuel Agostinho Barreto főpap életrajzának főbb adatait összefoglaló részletet: „1835. december 7-én született Pedrógão Grande egyházközségében, és 1858-ban teológiai végzettséget szerzett a Coimbrai Egyetemen. 1864-től az egyházi tudományok tanára volt a lamegói szemináriumban, 1866-tól ugyanazon város székesegyházának kanonokja, 1868-tól a püspökség provizora és általános helynöke, 1870-től Őszentsége házi főpapja. Az 1876. június 8-i rendelet a funchali püspöki székre jelölte; kinevezését az ugyanazon év szeptember 29-i konzisztórium erősítette meg. Képviselője, Alfredo César de Oliveira kanonok útján december 26-án foglalta el hivatalát. 1877. február 4-én a lisszaboni Estrelában álló Coração de Jesus-bazilikában António José de Freitas Honorato mitilénéi érsek szentelte püspökké, José Maria Ferrão de Carvalho Martens bragançai püspök és José Lino de Oliveira, Angola lemondott püspöke közreműködésével. Február 20-án indult el Lisszabonból, és 22-én délután érkezett meg Funchalba. A következő vasárnapon, 25-én ünnepélyesen bevonult; március 2-án pedig kiadta első pásztorlevelét. „Dom Manuel Agostinho Barreto tehetségével és erényeivel rendkívüli püspökként tűnt ki. Kiváló szónok volt, pásztorleveleiben pedig nagy érdemű íróként is megmutatkozott; némelyikük tanbeli tartalma és irodalmi megformáltsága miatt példamutató. Mindig kitűnt jótékonyságával, alázatával és igazságérzetével. Lelkipásztori buzgósága, egyházmegyéje ügyei iránti odaadása és minden személyes érdektől való függetlensége a régi idők legerényesebb portugál főpapjait idézi. E ragyogó tulajdonságai kezdettől fogva kivívták egyházmegyéje híveinek tiszteletét. Dom Manuel Agostinho Barreto – írja egyik életrajzírója – példamutató pap és püspök volt. Jelentős örökségekhez jutott, amelyek kényelmes, sőt fényűző életet is lehetővé tettek volna számára, mégis aszkétához illő egyszerűséggel élt igen szerény otthonában. Szerény ágy és egyszerű étkezés elégítette ki anyagi szükségleteit; egész életét a lelki életnek szentelte. Megítélése szerint jövedelmének hasznosabb helye volt az iskolák alapításában, az özvegyek megsegítésében, az árvák védelmében és minden elesett támogatásában.”

“

„Dom Manuel Agostinho Barreto legkedvesebb munkája az egyházmegyei szeminárium volt, amelyet jelentősen megreformált és fejlesztett. Néhány új tantárgy bevezetése mellett Ernst Schmitz atya vezetésével természettudományi szertárat alapított; ez olyan figyelemre méltó munka volt, hogy hazai és külföldi szakértők elismerését is kivívta. Később, miután felismerte, hogy a Rua do Mosteiro Novo (Új kolostor utca) régi épülete rossz állapotban van, saját költségén, nagy áldozatok árán megépíttette az új Incarnação szemináriumot. Ez a nagy főpap dicsőségének ragyogó koronája lett.