Fernandes Vieira (João)

Francisco de Ornelas Moniz Júnior – aki később João Fernandes Vieirára változtatta a nevét – 1613-ban született a machicói kapitányságban, a kasztíliai uralom idején, az elnyomás és a szegénység korában.

Apja, Francisco de Ornelas Moniz, Tristão Vaz Teixeirának, Machico első donatáriusának a dédunokája és Lançarote Teixeirának, a kiváló lovasnak az unokája volt. Anyja, Antónia Mendes, Pedro Vieirának, a Ribeira de Machico (’machicói patak’) nagy hitbizományosának az ükunokája volt. Dédszülei között találjuk António Fernandest is, aki sesmeiro (földadományban, sesmariá-ban részesült telepes) volt a sziget északi részén fekvő Covas do Faialban (’faiali gödrök’).

Az ifjabb Francisco de Ornelas Moniz a Vieirákkal rokonságban álló Fernandes családágból választott magának álnevet, amikor csatlakozott a Brazília felé tartó kivándorlókhoz. Ismeretlenként akart dolgozni, hogy ne hozzon szégyent a Teixeira, Ornelas, Moniz, Sàvedra, Mendonça és Vasconcelos családok nemesi múltjára. Akkoriban a munkát szégyennek és az alsóbb osztályt sújtó nyomasztó tehernek tartották. Machico nemessége különösen büszke volt: inkább éhezett, de közben címereivel kérkedett.

A Fülöpök uralma (a spanyol Habsburgok uralma Portugália felett, 1580–1640) megszüntette a donatáriusok egyes kiváltságait a kapitányságokban, elrendelte a kötött birtokok felülvizsgálatát, és sok hitbizományt (morgado) megszüntetett, mert fenntarthatatlannak és nevetségesnek ítélte őket. A szigetek történetírójának szavaival élve ekkor Machico népes közigazgatási területén két-három embert kivéve senki sem engedhette meg magának, hogy tisztességesen eltartson egy lovat. A terményeket sújtó válságok is bekövetkeztek. A hitbizományosok nagyságról álmodoztak és kényelmes tétlenségben éltek, majd lassanként elszegényedtek. Végül colonia-szerződés (madeirai részes bérlet; a termés megosztása, a javítások a bérlőé) keretében átadták földjeiket a bérlőknek, a termésből pedig feles részt (demidia) kaptak.

A hitbizományosok elsőszülött fiai így még fenn tudták tartani magukat a jövedelmükből. Testvéreik azonban éheztek, és sorsuk ellen lázadva csak idegen földön vállaltak munkát. Még ott is más névre cserélték nemesi nevüket, amint az több madeirai nemesi családtörténet 16. és 17. századi családokról szóló fejezeteiből kitűnik; e családok egyes tagjai Brazíliába költöztek.

Amikor Madeirán visszaesett a cukortermelés, a Cabral által felfedezett földeken már bőségesen termett cukornád: a növényt oda telepítették át. Már Martim Afonso de Sousa, Portugál Amerika kormányzója idején eljutottak oda olyanok is, akik Madeirán tapasztalatot szereztek e kívánatos termékek termesztésében és előállításában. Akik itt maradtak és nyomorogtak, értesültek az ott elért kedvező eredményekről és a sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) rendszerében bőkezűen kiosztott földekről. Így egyre többen indultak Brazíliába – ebből nagy kivándorlási hullám támadt –, hogy biztató kalandba vágva, elnyomott szülőföldjüktől távol, idegen előítéletektől mentesen próbáljanak szerencsét.

João Fernandes Vieira, a felfedező és az 1. donatárius leszármazottja, kereskedősegédként dolgozott Pernambucóban, amikor 1630-ban a hollandok megszállták a tartományt.

Miután az ellenség elfoglalta Olindát, Recife ellen vonult. A várost a szárazföld felől gyengén védték, és nem volt elegendő ereje a hatékony ellenálláshoz: védelmét sietve összeállított területi milíciára (ordenanças) bízták. A fegyelmezetlen milicisták elhagyták állásaikat, csak a Forte de São Francisco és a Forte de São Jorge erődben hagytak helyőrséget.

Az ifjú hős ez utóbbi erődben kezdte meg harcát, és a bátorság valóságos csodáit vitte véghez. A portugál zászlót maga köré tekerte, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére; a támadók végül tisztes feltételekkel engedték meg az erőd feladását.

A tengeri út nyitva állt, így a hollandok folyamatosan küldhették az erősítést Recifébe. Erőforrásokban sem szenvedtek hiányt, és uralmuk kiterjesztésén dolgoztak, miközben a portugálok nehéz körülmények között igyekeztek útjukat állni.

Amikor az ellenség 1634-ben megtámadta a tábort, a lovagias és kalandvágyó ifjú Fernandes Vieira a felderítők parancsnoka volt. Matias de Albuquerque portugál kormányzó nem akart csatát kockáztatni, mert jól ismerte csapatai állapotát. Feladta az erődítményt, s ezzel odaveszett annak a négyévi kimerítő munkának az eredménye, amelyet Pernambuco kiterjedt védelmi vonalainak kiépítésére fordítottak. Vieira bevette magát az erődítménybe, és rettenthetetlenül védekezni akart, de fogságba esett; csak aranyért váltották ki.

Ezen újabb balsiker után João Fernandes Vieira látszólag békés életre tért át. Beleszeretett Dona Maria Césarba, honfitársa, a portugál birtok védelméért ugyancsak küzdő Francisco Berenguer de Andrade lányába, és feleségül vette. Ezután a kereskedelemnek szentelte magát, hogy meggazdagodjon.

Brazíliában nagy visszhangot keltett az 1640. december 1-jei forradalom híre, egy évvel később pedig az a hír, hogy IV. János szerződést kötött Németalfölddel. Ez a Kasztília ellenségeivel való szövetség politikája volt, ami aggasztotta Brazília védelmezőit. A hollandok eközben minden aggály nélkül, jelentéktelen ürügyekkel tovább terjesztették uralmukat.

João Fernandes Vieira ekkor figyelmeztetést kapott, és elhatározta, hogy az ellenség ravasz taktikáját felhasználva visszaszerzi Pernambucót. A hollandok szolgálatukba hívták; ő pedig elfogadta a Társaság üzleti megbízottjának és legfelsőbb tanácsa tagjának tisztét. Így minden tervüket és erőforrásukat megismerhette. Levélben kérte IV. János engedélyét, hogy kiszabadíthassa az országot a bitorlók kezéből, ám az uralkodó ellenezte a tervet!

A hollandok felfedezték szándékait, de ők is színleltek, és Recifébe akarták csalni. Vieira azonban kijátszotta őket, hadba szállt, és Pernambucóban kibontotta a Szabadság zászlaját. Birtokról birtokra, cukormalomtól (engenho) cukormalomig járva szította a forradalmat.

A hollandok nyilvános kihirdetéssel (bando) amnesztiát ígértek azoknak a felkelőknek, akik a megszabott határidőn belül jelentkeznek. Vieira árulónak nyilvánított mindenkit, aki nem állt az ügye mellé. Pernambuco tanácsa vérdíjat tűzött ki a fejére. Vieira vérdíjat tűzött ki Pernambuco tanácstagjainak fejére!

Tabocasnál és Guarapesnél jó szerencséje megóvta. Ez utóbbi csatát az aljubarrotai ütközethez hasonlítják, mert eldöntötte az ország függetlenségét.

Győzött. Elhalmozták kegyekkel. Így működik a szerencse. Paraíba, majd Angola kormányzója lett; a királyi ház nemese (fidalgo da Casa Real), Pinhel mezőváros (vila) alcaide-morja (alcaide-mor: királyi vár- és városparancsnok), valamint számos jól jövedelmező rendi birtok komturja.

João Fernandes Vieira 1681. január 10-én, 85 éves korában halt meg Olindában. Érdekes végrendeletet hagyott hátra.

Aki többet szeretne megtudni e kiváló madeirairól, olvassa el Rafael de Jesus szerzetes terjedelmes kötetét, a Castrioto Luzitano című művet, vagy annak könnyebben olvasható, 1842-es francia kiadását; továbbá Manuel Calado O Valoroso Lucideno című művét, Lima Felnernek a Tudományos Akadémián 1873-ban bemutatott tanulmányát és e cikk írójának Ascendência, naturalidade & mudança de nome de João Fernandes Vieira című monográfiáját. S.

A Correio da Madeira (’Madeirai Futár’) 1922. szeptemberi, 152. számában érdekes okirat jelent meg, amelyet a faiali plébánia (paróquia) keresztelési és házassági anyakönyvének I. kötetéről készült másolatból vettek át. Így szól: „Június hónap huszonkilencedik napján, … megkereszteltem ebben a templomban Fran.°-t, Francisco dor Nellas és Ant.ª Mendes fiát; keresztszülei Braz Prª és Au=fª de Beatriz oriz voltak. A keresztszülők és a megkereszteltek mind e Na S...Uerd. templom egyházközségének hívei (fregueses). Erről a mai napon, e hónapban és évben készítettem e termo-t (városi joghatósági terület, a comarca része): Sebastião Gonsalves és Braz Prª.” Mivel ez a bejegyzés két másik, 1596-ból származó bejegyzés között áll, nyilvánvalónak látszik, hogy abban az évben készült. Arra is nyomós okok vannak, hogy a benne szereplő személyt a híres João Fernandes Vieirával azonosítsuk: valódi neve Francisco de Ornelas Moniz volt, szülei pedig Francisco de Ornelas Moniz és Antonia Mendes. Ha Fernandes Vieira 1596. június 29-én született, akkor nem egészen 85 évesen halt meg, nem pedig 68 évesen, amint e mű 1. kiadásában írtuk.

A faiali plébánia keresztelési és házassági anyakönyvének I. kötetéről 1766-ban készítettek másolatot, mert az eredeti kötet igen rossz állapotban volt. A másolást az egyházmegye (diocese) püspöke rendelte el az év júniusában, amint azt az egyházközség jelenlegi plébánosa (vigário), dr. Francisco Fulgencio de Andrade tisztelendő tanúsította. (1921).

Dr. Abel Capitolino Baptista kezdeményezésére szerény emlékművet állítottak João Fernandes Vieira emlékére az Avenida Manuel de Arriagán. Az emlékművet 1924. május 11-én ünnepélyesen felavatták, 1933-ban pedig áthelyezték a Jardim Municipalba (’városi kert’).