Rabszolgák

Madeira földjét évszázadokon át bőségesen öntözte a rabszolgák verejtéke. A sziget földjeinek nehéz és fáradságos feltörését a gyarmatosítás első időszakában fekete rabszolgák, fogságba esett mórok és Kanári-szigetiek végezték. A rabszolgaság a 15. század közepén, Rio do Ouróban kezdődött, majd a nemrég felfedezett szigetek – vagyis Madeira, az Azori-szigetek és a Zöld-foki-szigetek – földjeinek művelésével fokozatosan terjedt.

A 15. század végén és a következő század elején a flamand João Esmeraldónak csupán a Lombada da Ponta do Sol (’Ponta do Sol-i gerinc’) nevű birtokán nyolcvan rabszolgája volt: mórok, feketék és mulattok. Frutuoso szerint a gyónási névjegyzékek 1552-ben 2700 rabszolgát tartottak számon Funchalban. Számuk még abban az évben 3000-re emelkedett, mert négy hajó további 300-at hozott a szigetre. Ha figyelembe vesszük, hogy a szigetcsoport teljes népessége akkoriban mintegy húszezer fő volt, arra jutunk, hogy jelentős számú rabszolga élt itt. Figyelemre méltó, hogy egyetlen év alatt háromszázat hoztak be! Fél évszázaddal később, amikor a francia kalózok 1566-ban kifosztották Funchal városát, mindössze háromszáz fekete embert vittek fogságba, mert hajóik befogadóképessége többet nem engedett.

Valamennyi vagy csaknem valamennyi egyházközség levéltárában sok feljegyzés található fekete és mulatt rabszolgák kereszteléséről és házasságáról. Még Indiából is érkeztek rabszolgák: Tristão Vaz da Veigának, aki 1582-ben a szigetcsoport főkormányzója volt, tizenkét indiai rabszolgája szolgált a háztartásában.

Úgy tűnik, a rabszolgaság az idők folyamán tovább terjedt, de kevés megbízható adatunk van ahhoz, hogy akár csak hozzávetőlegesen megítéljük a rabszolgák számát és azt, mikor kerültek a szigetre. Nagyrészt nekik volt köszönhető a cukoripar gyors és jelentős fejlődése: ez az ipar volt a szigetcsoport gazdagságának és jólétének legfontosabb forrása a 15. és a 16. században. A portugál szárazföldről érkező telepes sesmeiro (földadományban, sesmariá-ban részesült telepes) lett, később földbirtokossá vált, sok esetben pedig hitbizományossá (morgado). Birtokainak művelését a rabszolgákra hagyta, ő maga pedig a városban vagy a királyi udvarban élvezte földjei és birtokai jövedelmét. A rabszolgák fokozatosan kikerültek gazdájuk gyámsága alól, saját számlájukra művelték a sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) földjeit, házakat és falakat építettek rajtuk, és más értéknövelő beruházásokat (benfeitorias, a bérlő által emelt épületek és falak) végeztek. Ezzel jelentősen növelték a földek értékét, hozzájárultak a colonia-szerződés (madeirai részes bérlet; a termés megosztása, a javítások a bérlőé) kialakulásához, és szinte társtulajdonosaivá váltak ugyanazoknak a földeknek és birtokoknak. Úgy tűnik, ezen a szigetcsoporton valamivel emberségesebben bántak a rabszolgákkal, és anyagi helyzetük kevésbé volt siralmas, mint más portugál gyarmatokon. Ebben talán szerepet játszott a föld természetes termékenysége, a Marokkóba indított számos hadi vállalkozás, a szigetre érkező külföldiek jelentős száma – szelídebb szokásaikkal és civilizálóbb törekvéseikkel –, valamint más, általunk nem ismert okok is. Frutuoso Machicóról szólva azt írja, hogy „ebben a mezővárosban (vila) sok a mulatt nő, akikkel igen jól bánnak, és akiknek szép az énekhangjuk; ez a lakosok régi nemességének jele, mert minden nagy és gazdag házban sokan szolgálják a ház népét”. Az azonban bizonyos, hogy a donatáriusok 1505-ben királyi rendeletet (alvará régio) szereztek. Ezt a funchali tanács levéltárának 1. kötetében, a 111. lapon jegyezték be; a rendelet felhatalmazta őket, hogy levágassák azoknak a rabszolgáknak a fülét, akik az igazságszolgáltatás szerint ezt megérdemelték. Körülbelül ugyanebben az időben João Rodrigues Castelhano néhány rabszolgája meggyilkolta Castelhano egyik faktorát (feitor, királyi ügynök); közülük ötöt felakasztottak Calheta (’kis öböl’) mezővárosában.

A társadalmi viszonyok fokozatosan megváltoztak, a rabszolga-kereskedelem elítélendő és törvény által büntetett cselekménnyé vált. „Az 1761. szeptember 19-i királyi rendelet – írja dr. Rodrigues de Azevedo – megtiltotta a rabszolgák átszállítását a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) területére, és kimondta, hogy akik oda mégis belépnek, szabadnak tekintendők. 1768. július 7-én Funchal városában nyilvános kihirdetés (bando) útján közzétették az államtitkár dr. Francisco Correia de Mattos corregedornak (királyi kerületi bírónak) címzett levelét, amely elrendelte, hogy az 1761-es rendelet rendelkezését erre a szigetcsoportra is alkalmazzák. Ekkor kezdődött Madeirán a rabszolgaság fokozatos felszámolása. Egy másik, 1773. január 16-i királyi rendelet beteljesítette az 1768-as intézkedés emberbaráti célját.”

Bár a rabszolgák az egész szigeten szétszórva éltek, úgy tűnik, néhány helyen – különösen Funchalban, Ponta do Solban, Machicóban és Curral das Freirasban – jelentős fekete és mór népesség alakult ki. Tagjai egymás között is házasodtak, és a szárazföldről érkezett telepesek leszármazottaival is keveredtek. Így e népcsoportok jellegzetes vonásai fokozatosan elmosódtak a madeirai népességben. Jelentős számú fekete, mulatt és mór ember azonban még néhány évvel ezelőttig is megőrizte annak a népességnek a jellegzetes arcvonásait, amelytől származott. Ma sem ritka, hogy olyan emberrel találkozunk, akinek jól felismerhetők a fekete népességre jellemző vonásai.

A Rua da Mouraria (’mórnegyed’) és a Rua das Pretas neve ma is a mórok és a feketék egykori funchali jelenlétéről tanúskodik. João Esmeraldo nyolcvan rabszolgája a Lombada da Ponta do Solon, valamint a környék különböző „benépesített birtokain” (fazendas povoadas) élő sok más rabszolga azt mutatja, hogy ebben az egyházközségben (freguesia) jelentős számú afrikai származású ember élt. Curral das Freiras (lásd ott), mint már említettük, a betelepülés kezdetén bűnözők és szökött rabszolgák menedéke volt. Ezen az elhagyatott és szinte megközelíthetetlen helyen találták meg valódi felszabadító levelüket. Közösséget alkottak, amely később összeolvadt az oda érkező telepesekkel.

Egy 1483-as okirat szerint a hegyekbe szökött rabszolgákat elfogóik eladhatták, ha jogos tulajdonosaik a szökéstől számított négy hónapon belül nem keresték meg őket, vagy nem intézkedtek elfogatásukról. Ugyanebben az évben elrendelték a rabszolgák életvitelének vizsgálatát, és megtiltották, hogy előzetes engedély nélkül házat béreljenek. Ferdinánd herceg már korábban, 1474-ben úgy rendelkezett, hogy egyetlen rabszolga sem tarthat fenn háztartást „önállóan”.

1490-ben megtiltották a Gran Canariáról, La Palmáról, Teneriféről és La Gomeráról származók letelepedését Madeirán. Ezt a tilalmat 1515-ben feloldották azok számára, akik cukorkészítő mesterként dolgoztak. 1767 novemberében rabszolgákat szállító hajó érkezett Madeirára, de a bírósági kerület (comarca) corregedora megtiltotta az eladásukat. Pedig, mint fentebb írtuk, csak a következő év július 7-én hirdették ki itt nyilvánosan azt a levelet, amely az 1761. szeptember 19-i királyi rendelet rendelkezéseinek e szigetcsoportra való alkalmazását írta elő.