Melo (Dom Francisco Manuel de)

A Robert Machinról szóló szócikkben már foglalkoztunk ezzel a jeles íróval: harmadik Epanaphora című művével ő terjesztette el leginkább azt a közismert, költői elbeszélést, amelynek ez a legendás alak a főszereplője. Más okok is indokolják azonban, hogy bővebben szóljunk a Carta de Guia de Casados és az Apologos Dialogaes szerzőjéről, ezért most visszatérünk hozzá.

Luís Gonçalves da Câmara, Madeira jeles felfedezőjének második fia, São Miguel szigetének harmadik kapitánya lett, miután João Soarestől megvásárolta ezt a jelentős donatárius kapitányságot (donataria). Luís Gonçalves második fia, Antão Rodrigues da Câmara a királyságból (reino, azaz a portugál szárazföldről) származó nemes hölgyet vett feleségül, és São Miguel szigetén nagy hitbizományi birtokot alapított. Ennek ma Silvã grófja a képviselője; ehhez az előkelő családhoz tartozik a nagy író, Francisco Manuel de Melo is.

Antão Rodrigues da Câmaráról António Cordeiro atya „Szigettörténet” (Historia Insulana) című művében a következő érdekes történetet találtuk:

“

„. . . olyan kiváló lovas vált belőle, hogy egy alkalommal, amikor sokadmagával, lóháton kísérte I. Mánuel királyt, aki szintén lóháton haladt Lisszabonban, elment előttük egy indiai egy elefánttal, amelyet mutogatott. A látványtól valamennyi ló, még magáé a királyé is, megbokrosodott és megfutamodott, néhány lovas pedig leesett. Antão Rodrigues azonban úgy megzabolázta a lovát, hogy az elefánt felé vágtatva elérte: lova a fejét az elefánt tomporára tette. Kardjának lapjával enyhe ütést mért rá, majd a királyhoz fordult, és azt mondta, hogy ez semmiség. A király nyomban megparancsolta főlovászmesterének, hogy bármennyiért vegye meg ezt a lovat Antão Rodriguestől. Ő azonnal felajánlotta a lovat ajándékba, de pénzért semmi áron nem volt hajlandó odaadni. Mivel a király ezt nem fogadta el, Antão Rodrigues pedig nem akarta eladni, lovával visszatért a szigetre, ahonnan magával hozta; a ló addigra már ki volt képezve erre . . .

Francisco Manuel de Melo maga is szólt származásáról, és családját Madeira felfedezőjéig vezette vissza:

“

„. . . João Gonçalves Zarco, honfitársaink között híres férfiú; ha a régebbi családokat nem számítjuk, amelyekről bizonytalan eredetük miatt nem tesznek említést, Portugáliában kevés olyan emberünk volt, akinek ennyire népes és előkelő az utódsága. Tőle származik apai ágon három, ezt a családnevet viselő gróf: Calheta, Villa Franca és Athouguia grófja. . . Házasságok révén pedig e királyság 21 főnemesi címének viselői származnak João Gonçalvestől . . . S mivel az ő dolgait illetően tanúságtételem, úgy látszik, nem érdektelen, méltán sorolom magamat is utódai közé, nem kisebb joggal, mint némelyeket, akiket már említettem. Az apai ágon öröklött hitbizományok (morgado) birtokosait kivéve ugyanis én élvezem a Câmara család legnagyobb hitbizományát. António Rodrigues da Câmara alapította; ő apai nagyapám anyai nagyapja volt, továbbá João Gonçalves da Câmara unokája, annak a Luís Gonçalves da Câmarának, São Miguel szigete urának az unokája, aki João Gonçalves Zarco második fia volt. . .

A Madeira nagy hajósától és felfedezőjétől származó, Portugália szárazföldjén, az Azori-szigeteken, Madeirán és Brazíliában szétszóródott népes és kiváló utódok közül bizonyára senki sem emelkedik ki annyira, mint Francisco Manuel de Melo. Kortársai szerint korának legnagyobb tehetsége volt, emellett rendkívüli író, jeles katona, valamint ügyes politikus és diplomata.

Dr. Azevedo rámutat Melo szándékos pontatlanságára: úgy állította be magát, mint aki törvényes apai ágon származik Zarcótól, holott Luís Gonçalves da Câmarának (lásd 1. köt., 206. o.) egyetlen házasságából, Dona Maria Bettencourttól nem született utóda.

Edgar Prestage D. Francisco de Mello című figyelemre méltó művében, amikor az író brazíliai száműzetéséről szól, így ír a jeles szerző madeirai tartózkodásáról:

“

„1655. április 17-én, szombaton a harminchat hajóból álló flotta elindult Lisszabonból, és négy nap múlva megérkezett Madeirára, ahol fel kellett vennie a Társaság borait. Ott az a hír érkezett, hogy egy több mint negyven gályonból és tizenkétezer emberből álló angol flotta futott ki a tengerre azzal a szándékkal, hogy Brazíliába hajózzon. Rögtön kétségessé vált, hogy ilyen körülmények között követni kell-e a király szabályzatát (regimento), amely előírta, hogy a főparancsnok a legnagyobb gályonokkal Rio de Janeiróba menjen, a flotta többi részét pedig két hajórajra ossza: az egyiket Pernambuco, a másikat Bahia felé küldje. Tanácskozásra hívták a főtiszteket, köztük kétségkívül Dom Francisco Manuelt is. A vélemények eltértek, végül azonban úgy döntöttek, hogy a flotta a Zöld-foki-szigetek felé folytatja útját, és ott tájékozódik az angol flottáról.

„A csaknem egy hónapos madeirai tartózkodás bizonyára kellemes volt az írónak, mert alkalma nyílt megcsodálni a sziget természeti szépségeit. Ezek alighanem különösen érdekelték: a szigetet őse, João Gonçalves Zarco foglalta el, aki később a sziget kapitánya és Funchal városának alapítója lett; ráadásul ő maga egy évvel korábban a harmadik Epanaphorában már megírta a szökött szerelmesek, Roberto Machim és Anna de Arfet állítólagos felfedezésének történetét. A flotta május 15-én elhagyta Madeirát, 19-én megpillantotta La Palma szigetét, 26-án pedig a Zöld-foki-szigeteket....

Mint már említettük, Dom Francisco Manuel de Melo az Epanaphoras harmadik részében foglalkozik Madeira szigetének felfedezésével. Ez az írás nálunk akkor vált széles körben ismertté, amikor dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) című műhöz fűzött egyik jegyzetében hosszú részleteket közölt belőle.

Ez az elbeszélés virágos, képzeletgazdag nyelvezetével, számos tényének és epizódjának valószerűtlenségével, sőt a tárgytól teljesen idegen, gyakori kitérőivel egy olyan fantasztikus szerelmi kaland leírásának hat, amilyenekkel a középkori lovagregények tele vannak. Már első pillantásra, a szöveg alapos kritikai vizsgálata nélkül is világos, hogy a jeles író nem történelmet írt, hanem tisztán romantikus képzeletének művét alkotta meg. Harcos és költő, világfi és hódító volt, élénk, szenvedélyes képzelettel. Fantáziájának lávája annyira magával ragadta, és olyan mély benyomást tudott tenni olvasóira, hogy elbeszélése két és fél évszázad múltán is vonzza, ha nem is a buzgó hívőket, legalább a fogékony lelkeket, akik igazi csáberőt és varázst találnak benne. Több prózaíró és költő merített belőle ihletet néhány legszebb irodalmi művéhez.

Machim történetét azonban nem Melo találta ki: előtte, António Galvãóval (1563) kezdve, már több író is említette. Melo a történeti hitelesség látszatát úgy igyekezett megadni elbeszélésének, hogy egy állítása szerint birtokában lévő kéziratra alapozta, amelyet João Gonçalves Zarco egyik társának, Francisco Alcoforadónak tulajdonított. Maga dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo is, aki egyébként alig kíméli Dom Francisco Manuelt, lehetségesnek tartja, hogy a kézirat létezését illetően jóhiszeműen megtévesztették. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy Madeira felfedezéséről szóló, harmadik Epanaphorájában fennmaradt elbeszélésében szabadjára engedte szenvedélyes képzeletét.

Ami az 1671-ben Párizsban megjelent Relation Historique de la découverte de l’isle de Madère című művet illeti, amelynek előszava szerint az maga Alcoforado kézirata, nem más, mint botrányos irodalmi hamisítás, amint azt dr. Álvaro de Azevedo bőségesen bizonyítja. Melót azonban a legcsekélyebb felelősség sem terheli érte: a jeles író 1666-ban meghalt, a Relation pedig 1671-ben jelent meg.

Lehetséges, hogy már Melo idejében elterjedt, ha csak homályosan is, az a hír, hogy a Madeira-szigetcsoportot a 14. században fedezték fel, tehát nem Zarco és társai értek először ezekre az elhagyatott partokra. Az idők során ezt az állítást jelentős érvekkel támasztották alá, ám ez mit sem von le Zarco dicsőségéből, amelyet hajósként, valamint Madeira felfedezőjeként és első betelepítőjeként szerzett.

Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo 1873-ban vetette fel először annak valószínűségét, hogy felmerült Madeira átengedése Angliának Katalin királyné hozományának részeként, és erről talán tárgyalásokat is kezdtek.

Dr. Azevedo Gaspar Frutuoso művéhez írt egyik jegyzetében így fogalmaz: „Luisa régenskirálynő úgy vélte, hogy az infánsnő számára ezt a házasságot bármi áron érdemes megkötnie. Ezért titokban arra készült, hogy szükség esetén feláldozzon egy újabb értékes és áhított portugál gyarmatot: Madeira szigetét... Erről sem a korabeli portugál, sem az angol történetírók nem számolnak be, sőt Lord Clarendon emlékiratai sem. Ő pedig részletesen foglalkozik a házassággal, és II. Károly kancellárjaként tevékenyen részt vett a róla folytatott diplomáciai tárgyalásokban. Luisa királynő ennyire körültekintően titkolta Madeira átengedésének tervét; az általunk talált bizonyítékok alapján mégis meg vagyunk győződve arról, hogy valóban létezett.”

Állítása alátámasztására dr. Rodrigues de Azevedo ezután igen érdekes fejtegetésekbe bocsátkozik. Ezek, ha nem is döntő érvek vagy teljesen bizonyító erejű indokok, értékes feltevések és következtetések amellett, hogy fontolóra vették a sziget átengedését arra az esetre, ha Anglia ezt a további áldozatot követelte volna Portugáliától. Dr. Azevedo megfontolt gondolatait terjedelmük miatt nem idézzük itt; könnyen megtalálhatók a „Vágyódás a szülőföld után” 381. és azt követő oldalain.

Ugyanez a jeles jegyzetíró azt is állítja – bár kevésbé meggyőző érvekkel –, hogy Dom Francisco Manuel de Melo együttműködött Luisa de Guzmán királynővel a tervezett átengedés ügyében. Szerinte azért írta meg Epanaphora című művét, és tulajdonította Madeira felfedezését angoloknak, hogy a sziget Angliának való átadása megvalósíthatóbb, a portugálok szemében pedig kevésbé ellenszenves legyen. Méltányos, ha meghallgatjuk Edgar Prestage-et, Dom Francisco Manuel de Melo művelt életrajzíróját is: „…Gaspar Frutuoso „Vágyódás a szülőföld után” című művének jegyzetírója azt állítja, hogy Dom Francisco a szigetet felfedező két angol szerelmes, Roberto Machim és Anna de Arfet legendájából regényes történetet alkotott. Ezzel szerinte a történetet akarta népszerűsíteni, hogy Madeira átadása az angol II. Károlynak, ha szükségessé válna, kevésbé sértse a portugál önérzetet. Véleményünk szerint azonban ez az érvelés kissé erőltetett, hogy ne mondjuk, képzelgésszerű. A. R. de Azevedo úr csak úgy tudja fenntartani, hogy tovább súlyosbítja a vádat: azt állítja, hogy az Epanaphora nyomtatott könyvben szereplő, 1654-es belas-i keltezését szándékosan előbbre tették, és a mű valójában Dom Francisco brazíliai visszatérése után íródott. Csakhogy megfeledkezik arról, hogy korábban maga állította: az Epanaphora szerzője nem ismerte a sziget domborzatát. Ez 1654-ben természetes lett volna, később viszont aligha, hiszen, mint már elmondtuk, Dom Francisco egy hónapot töltött ott száműzetésébe vezető útján.

“

Portugáliának tehát feltétlenül szüksége volt Anglia katonai és diplomáciai segítségére. Ez indokolta Tanger és Bombay átengedését, valamint a hatalmas hozományt, amelyet soha nem fizettek ki teljes egészében; ugyanez a szükség Madeira átengedését is indokolta volna, ha Anglia követeli. A történetírók hallgatása miatt nem tudjuk megmondani, hogy a régenskirálynő valóban kész volt-e átengedni a szigetet, amint Azevedo úr állítja. Arra azonban semmiféle bizonyíték nincs, hogy Dom Francisco de Mello Luisa de Guzmán társa lett volna ebben a tervben. Szerintünk ez alaptalan állítás, amely nem érdemel hitelt. Úgy véljük, életrajzunk szereplője valóban hitt abban, hogy a szigetet eredetileg angolok fedezték fel, ahogyan előtte neves történetírók is hitték, bár elbeszélésének részleteit kiszínezte.

Ezt a kérdést ma talán már lehetetlen tisztázni, de valójában nem is különösebben fontos. Nem mondható el ugyanez Madeira feltételezett, angoloknak való átengedéséről: ez a madeirai történelem, még inkább országunk, Portugália általános története szempontjából jelentős. Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo nem tisztázta kellően az ügyet, csupán egy valószínű feltevést fogalmazott meg. Az Um ponto de história pátria című füzet tehetséges szerzője sem tett hozzá semmi lényegeset a „Vágyódás a szülőföld után” jegyzetírójának fejtegetéseihez.