Alvares de Nobrega (Francisco)

Francisco Alvares de Nobrega neve ma már szinte teljesen ismeretlen, korában azonban költőként nagy hírnévnek örvendett, sőt „Kis Camões” néven is ismerték. A balsors kora ifjúságától hányatott életének tragikus végéig könyörtelenül üldözte. Valóban szerencsétlen ember volt: úgy tűnt, soha a boldogság legkisebb fénysugara sem ragyogott fel számára. Francisco Alvares de Nobrega Machico egyházközségében (freguesia) született, „szegényes, ám szülői otthonban”, ahogyan egyik szonettjében maga írja. A neves madeirai Jaime Moniz állítása szerint sikerült biztosan megállapítania a költő születési dátumát: 1772. november 30-át. Januario de Nobrega viszont 1773-at jelöli meg, a hónap és a nap feltüntetése nélkül. A funchali szeminárium (Seminário do Funchal) egyik beiratkozási bejegyzéséből, amelyet alkalmunk volt megvizsgálni, kitűnik, hogy 1772. november 30-án született. Ez megerősíti a Jaime Moniz által megadott dátumot; a bejegyzés azt is közli, hogy apja Domingos de Nobrega volt. Szülőhelyét elhagyva Funchalba jött, ahol Marcos João de Ornelas textilkereskedésében kapott munkát. Saját elmondása szerint, amely egyik versében olvasható, Ornelas házában részesült első neveltetésében. Ott mutatkozott meg költői tehetsége is, és ott kezdett ismertté válni a múzsák nagyra becsült követőjeként.

Marcos de Ornelas pártfogásának köszönhetően felvették a papnevelő szemináriumba, amely akkor a jezsuita kollégium (Colégio) épületében működött. „Ott, amint valahol olvastuk, kevéssé foglalkozott a gyakorlati vallási tanulmányokkal, inkább tovább írta verseit, köztük néhány szatirikus költeményt, főként Dom José da Costa Torres püspök ellen. Életmódjával magára vonta a főpap és elöljárói ellenszenvét. Belekeveredett a püspök szabadkőművesek elleni üldözésébe, ezért kizárták a szemináriumból, tömlöcbe vetették, majd Lisszabonba küldték, ahol még egy ideig börtönben sínylődött.”

Tudjuk, hogy Torres püspök a központi kormányzat ösztönzésére és Madeira kormányzójának támogatásával kitartó üldözést indított a szigeten a 18. század utolsó negyedében alakult titkos társaságok ellen. Ennek következtében sokakat letartóztattak, többen pedig családjukkal együtt titokban hajóra szálltak 1792. július 19-ének éjszakáján. A főpap túl messzire ment: erőszakos és önkényes tettei miatt végül számára igen megalázó körülmények között kellett elhagynia a szigetet. Az üldözés hálójába Francisco Alvares de Nobrega is belekerült, és még Lisszabonban is érezte a püspök üldöző kezének súlyát.

A fent idézett szöveg ellentmondani látszik annak, amit Januario de Nobrega ír. Szerinte a költő Funchalban fejezte be tanulmányait, majd pályáját folytatva Lisszabonba ment, és ott tartóztatták le a Dom José Torres által ellene továbbra is folytatott üldözés során.

Miután elődjét Elvasba helyezték át, az egyházmegye püspöke Dom Luiz Rodrigues de Vilares lett. Álvares de Nóbrega odaadó pártfogójává vált, és kiszabadította a Limoeiro börtönének nyomorúságos zárkáiból, ahol sínylődött. A költő Rimas című művének tizenegyedik oldalán ékesszóló és meghatott szavakkal emlékezik meg erről. Idézzük unokaöccsének a már említett helyen olvasható beszámolóját:

“

„Szabadon engedték, de élete hátralévő része – néhány rövid időszakot leszámítva, amikor költőként egyre nagyobb hírnévre tett szert – a megpróbáltatások hosszú láncolata volt. Szembeszállt az akkor uralkodó fanatizmussal, ezért az inkvizíció üldözte: Bocage-hoz hasonlóan annak börtöneiben sínylődött, majd másodszor is a Limoeiróba került. Onnan tizenöt híres szonettjének köszönhetően sikerült kiszabadulnia, amelyekkel meg tudta indítani az uralkodót. Ekkor már az a végzetes betegség gyötörte, amely miatt az ember nem foghat kezet barátjával, és nem érintkezhet embertársaival. Megunta az életet, belefáradt a balsors elleni küzdelembe; szeretteitől távol, súlyos nélkülözések közepette keserves gyötrelmeket élt át. 34 éves korában úgy vélte, véget kell vetnie életének, s beváltotta, amit barátjának és jótevőjének, Manuel José Moreira Pinto Baptistának már korábban elmondott. Az éjszaka csendjében maga készítette elő ravatalát; körülvette magát a könyvekkel, amelyek mellett álmatlan éjszakáinak hosszú óráit töltötte, írásait a feje mellé helyezte, majd Szókratészhez hasonlóan kiitta a végzetes italt, és elszenderült a Teremtő kebelén.

Francisco Álvares de Nóbregáról Inocêncio Francisco da Silva így ír Diccionario Bibliographico című művében: „Ettől a költőtől nem lehet elvitatni a szerencsés adottságokat és a természetes költői tehetséget. Nem követett meghatározott iskolát: versei közül némelyek Bocage, mások Francisco Manuel modorát idézik. A szonettírásban kevesen értek fel hozzá közöttünk, ha nem számítjuk magát Bocage-t, akinek ebben a műfajban sohasem akadt vetélytársa. Nóbrega nyelvezete, bár nem különösebben gazdag, tiszta és helyes; versei általában gördülékenyek és dallamosak. Kétségtelenül jobb sorsot érdemelt volna.” Jaime Constantino de Freitas Moniz az O Instituto című jelentős folyóirat IX. kötetében terjedelmes értékelést közölt Francisco Álvares de Nóbrega költői műveiről, néhány életrajzi adattal együtt.

A „kis Camões” 1804-ben Lisszabonban adta ki a Rimas de Francisco Alvares da Nobrega, natural da ilha da Madeira és a Rimas offerecidas em sinal de reconhecimento ao Sr. Manuel José Moreira Pinto Baptista című műveit. Ezeket 1850-ben Funchalban újranyomtatta unokaöccse, az elismert költő és újságíró, Januario Justiniano de Nobrega.

Amikor 1806-ban az inkvizíció emberei beléptek a szobába, ahol Álvares de Nóbrega holtteste feküdt, számos írását találták meg ott; valamennyit megsemmisítették. Állítólag egy új versgyűjteménye már nyomdakész volt, amikor a halálban keresett nyugalmat a földi élet megpróbáltatásai elől.