Alvares (Manuel atya)

Régi madeirai nemesi családtörténetek szerint Afonso Alvares Columbreiro, aki Sevilla egyik külvárosi településéről származott, Ribeira Brava falujának (lugar, a mezővárosnál alacsonyabb településrang) első, nemesi származású telepesei közé tartozott. Ott alapította meg az Alexandriai Szent Katalin és a São Bento misealapítványt (capela) az általa létrehozott hitbizományon (morgadio) belül, amelynek központja ebben az egyházközségben (freguesia) volt. Egyik unokája, Brigida Gonçalves és annak férje, João Mealheiro, más néven Malheiro, nemesi jogállásúak voltak. Tőlük származott Manuel Álvares atya, aki tehát előkelő családból eredt – bár ez keveset tesz hozzá vitathatatlan érdemeihez és erényeihez. Szülei Sebastião Gonçalves és Beatriz Alvares voltak; megőrizték az őseiktől örökölt nemesi kiváltságokat.

Valamennyi életrajzírója, köztük a Synopsis Annalium Societatis Jesu in Lusitania szerzője is azt állítja, hogy 1546. július 4-én, 20 évesen lépett be a Jézus Társaságába, és 1583. december 30-án, 57 éves korában halt meg Évorában. Ebből következően 1526-ban születhetett. Akkoriban ebben az egyházmegyében még nem vezették rendszeresen a születési nyilvántartást, ezért a Ribeira Brava-i plébániai levéltárban sem található meg a bejegyzése, amint erről többször is alkalmunk volt meggyőződni.

Már korán megmutatkozott egyházi hivatása: 1538-ban felvette az úgynevezett kisebb egyházi rendeket Dom Ambrosio Brandão, Rocina címzetes püspökének kezéből, aki ideiglenesen a püspöki feladatok ellátására érkezett a szigetre. Antonio Franco atya elbeszélése szerint egy India felé tartó karakk kötött ki Funchalban. Betegsége miatt partra tette a Jézus Társasága egyik szerzetesét, aki a kórházba vonult, hogy kezeltesse magát. Manuel Álvares meglátogatta, mert híreket és felvilágosítást akart kapni egy régi ismerőséről és diáktársáról. A szerzetessel folytatott beszélgetések nyomán ébredt benne a vágy, hogy belépjen Szent Ignác rendjébe, amely 1540-es alapítása óta rendkívüli hírnévnek örvendett, és sok egyházi hivatást érző embert vonzott. Hamarosan elhagyta a szülői házat, és – mint már említettük – 1546-ban belépett a jezsuiták (Jesuítas) közé.

Tanulmányai során rendkívüli tehetségű diáknak bizonyult. Különösen a holt nyelvek, a latin, a görög és a héber művelése érdekelte; a latin nyelvnek hamarosan elismert tekintélye lett, és korának egyik legkiválóbb latinistájaként tartották számon. A szír–káldeus és az arab nyelvet is alaposan ismerte, emellett más keleti nyelvekben is jártas volt.

Művei közül a De Institutione Grammatica című latin nyelvtana szerzett számára világhírnevet. Értékét jól mutatja, hogy számtalan latin nyelvű kiadása mellett franciára, angolra, németre, spanyolra, olaszra, csehre, horvátra, flamandra, magyarra, lengyelre, kínaira és japánra is lefordították.

A Luziádák után egyetlen portugál szerző művét sem fordították le és adták ki újra ennyiszer. Edgard Prestage a Francisco Manuel de Melóról írt, néhány éve megjelent tanulmányában így fogalmaz: „ez a mű... több mint 400 kiadást ért meg, minden nyelvre lefordították, és 1869-ben Sanghajban kínai változata is megjelent. Nagyon kevés tudományos könyv élt meg így három évszázadot”. José Silvestre Ribeiro a Curso de Litteratura Portuguesa című művében kijelenti, „hogy ez a jeles madeirai Portugália pedagógiájának egyik büszkesége, könyve pedig a portugál irodalom legszélesebb körben és legmélyrehatóbban elterjedt műve”. Az idézetek sorát Viseu híres és tudós püspökének, Dom Francisco Alexandre Lobónak a szavaival zárjuk: „akár az egyházi életet, akár a tudósok világát nézem, nem látok olyan portugált, akit Jerónimo Osório elé helyezhetnék. A kettőt együtt tekintve pedig nem látok olyan portugált, aki a nyomába érhetne”.

Manuel Alvares könyvei kétszáz éven át szinte egész Európában a latin nyelv tanításának klasszikus tankönyvei voltak. A 18. század közepén azonban António Pereira de Figueiredo és Luiz Antonio Verney munkáinak megjelenése nálunk számos bírálatot és vitát váltott ki a híres jezsuita művének értékéről. Könyvei a nyelvtudomány két évszázad alatt elért fejlődésével veszíteni kezdtek korábbi tekintélyükből. Ehhez jelentősen hozzájárult az is, hogy Pombal márki megtiltotta használatukat mind a köz-, mind a magánoktatásban. Nyelvtanából mindazonáltal még a 19. század második negyedében is mintegy húsz kiadás jelent meg Európa különböző országaiban.

Manuel Alvares a latin nyelv oktatására kidolgozott módszere mellett más műveket is írt, amelyek közül néhány kiadatlan maradt. Írói és tudósi hírneve, valamint rendtársai körében élvezett nagy tekintélye a rend magas tisztségeire jelölte ki. Így a híres lisszaboni, évora-i és coimbrai kollégiumok rektora lett; mindenkor megmutatkozott kivételes tehetsége és kiemelkedő vezetői érzéke.

Ezt az életrajzi ismertetést a Bibliotheca Lusitana (’portugál könyvtár’) szerzőjének szavaival zárjuk: „Minden szerzetesi erény példás megtestesítője volt, s ezekért szent rendalapítója is dicsérte. Hosszú betegség tette próbára türelmét; 1583. december 30-án, nagy áhítattal hunyt el az évora-i jezsuita kollégiumban (Colégio), 57 éves korában, 37 szerzetesként eltöltött év után. Néhány év múlva felnyitották sírját, amelyben holtteste feküdt, és épségben találták.”

1917 augusztusában dr. Urbano Canuto Soares Funchalba érkezett, hogy a Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából Manuel Alvares atya életére és műveire vonatkozó kutatást végezzen.