Tejtermékipar

Madeirán régóta készítenek vajat, kezdetben azonban meglehetősen kezdetleges módszerekkel. A tejből többnyire kevés volt, ezért az edényekben hagyták, amíg össze nem gyűlt annyi tejszín, amennyi a vajzsír kicsapódásához kellett. Emiatt, valamint a tisztaság hiánya és a sózás módjának nem megfelelő ismerete miatt az így készült vaj általában gyenge minőségű volt.

Mindazonáltal Madeirán már 1870-ben is készítettek olyan vajat, amely vetekedett a külföldről behozottal; ez utóbbit Funchalban rendszerint libránként (libra: portugál font, kb. 459 g) 300 réisért (réis: régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis) árulták. A másodosztályú vaj ára libránként (459 gramm) 180 és 240 réis között mozgott. A 19. század második negyedének elején Funchalban szinte minden elfogyasztott vaj Angliából érkezett, negyven évvel később azonban a sziget már megtermelte a saját fogyasztásához szükséges mennyiséget, sőt valamennyit Lisszabonba is exportálhatott. A vajexport 1881-ben még mindössze 129 kilogramm volt, 1885-ben viszont 1932 kilogrammra, 1887-ben 9897-re, 1889-ben 25 554-re, 1890-ben pedig 42 476-ra nőtt. A következő két évben 1775, illetve 2580 kilogrammra esett vissza, majd 1893-ban 48 124-re emelkedett.

1895 körül Adolfo Burnay tejtermékgyárat létesített Santo António da Serrában (’hegyvidéki Szent Antal’). Az üzem szerényen indult: eleinte csak a saját teheneinek tejét dolgozta fel. Később kibővítette tevékenységét, és felvásárolta mindazt a tejet, amelyet a helyi állattartók át tudtak adni, literenként 20 réist fizetve érte.

Az állattartók megtarthatták a savót, ami nagy előnyt jelentett számukra: a gyors lefölözési eljárás miatt a savónak nem volt ideje megerjedni, így emberi fogyasztásra is alkalmas maradt.

A Santo da Serra-i (’a hegyvidéki szent’) gyár kiváló vajat készített, amelyet a szigeten értékesítettek és Lisszabonba is exportáltak. Sajtot is gyártott, de az a kevéssé gondos előállítás miatt nem talált sok vevőre. Ez az iparág Madeirán csak sok évvel később, João da Mota Prego agrármérnök kutatásainak és kísérleteinek köszönhetően fejlődött és indult bizonyos növekedésnek.

1920-ban a szigeten elszórtan 22 vajgyár és több mint 30 tejfölöző állomás működött. A gazdáktól évente vásárolt 11–12 millió liter tejért mintegy 600 contót fizettek. A tej ára korábban literenként 2 centavo volt; 1919-ben 5 centavóban, újabban pedig, 1921. január 4-én, vajkészítésre szánt tej esetében 10, sajtkészítésre szánt tej esetében 14 centavóban állapították meg.

Madeira 1920-ban mintegy 450 000 kilogramm vajat exportált az anyaországba és Afrikába, míg a helyi fogyasztás körülbelül 110 000 kilogramm volt. A vaj ára a funchali lerakatban kezdetben 72 és 80 centavo volt. Az exportőrök kérésére kiadott miniszteri rendelet (portaria) nyomán 1919 decemberében 1,20 escudóra, 1920 szeptemberében 3 escudóra, 1921 novemberében pedig 4 escudóra emelkedett. A fogyasztó azonban gyakran nem jutott hozzá ott ehhez az alapvető élelmiszerhez, mert az exportőrök nem mindig látták el megfelelően az egyetlen üzletet, ahol a közönség kedvező feltételekkel vásárolhatott.

Átlagosan 23 liter tejből lesz egy kilogramm vaj. Nyilvánvaló tehát, hogy a kereskedők nyeresége elsősorban az exportból származik, mivel a vaj ára Lisszabonban és Afrikában jóval magasabb, mint Funchalban. Az ipari felhasználásra szánt vajat, amelyből olykor Funchal lakosságának egy része is vásárol, kilogrammonként 8 escudóért árulják (1921). Korábban 7, majd 5, 4,80 és 1,80 escudóért árulták; ez utóbbi ár 1920 augusztusáig volt érvényben.

Több vajgyár képviselői nemrégiben (1921) felelősségvállalási nyilatkozatot írtak alá. Eszerint a lerakatot naponta 400 kilogramm, vagyis hetente 2800 kilogramm vajjal kellett ellátni, amelyet a közönségnek 4 escudós áron adtak el. Fogyasztásba kerülése előtt a vajat a községi tisztiorvosnak (sub-delegado de saúde) kellett megvizsgálnia. A gyártók a lerakatba kötelezően szállítandó mennyiségen felüli vajat magánúton, maguk által megszabott áron adhatták el.

Aki nem szállított a lerakatnak, az kilogrammonként 4 escudónál magasabb áron nem árulhatott vajat. Azok a gyártók pedig, akik megszegték a megállapodást, és nem szállították be a lerakatba a számukra előírt mennyiséget, addig nem kaphattak engedélyt semennyi vaj exportjára, amíg nem igazolták, hogy pótolták elmaradt szállításaikat.

Az említett megállapodás előtt a gyártók kötelesek voltak exportált vajmennyiségük 10 százalékát Funchal közellátására átadni. 1919 végén tíz gyárnak termelése 40 százalékával kellett hozzájárulnia a lerakat készletéhez; a mennyiségek felosztását a községi közigazgatási hivatal (Administração do Concelho, a központi kormányzat helyi hivatala) végezte.

A gyártók rendszerint késve szállították le a piac melletti lerakatba a kötelező vajmennyiséget. Emiatt a közönség gyakran nem juthatott hozzá ehhez az alapvető élelmiszerhez a megállapodásban rögzített áron, hanem a Rua Direitán (’egyenes utca’) működő magánlerakatban kellett megvennie, méregdrágán. Ha a hatóságok mindig szigorúan ellenőriznék a vajellátást, ahelyett hogy az úgynevezett bicákhoz folyamodnának – amelyek csupán sok fogyasztót elriasztanak és a gyártókat védik –, számos visszaélést megelőzhetnének. Rendet teremthetnének ebben az ellátási rendszerben is, amely bár az utóbbi időben javult, még mindig messze van attól, hogy kielégítse a közönség szükségleteit.

A tejtermékiparról fentebb elmondottak csak 1921-ig terjednek. Az iparág ezután is jelentősen fejlődött, és szigetcsoportunk közvagyonának számottevő tényezőjévé vált. Fejlődésének előmozdítására több jogszabályt alkottak. Ezek közül kiemelkedik az 1936. június 4-i rendelet, amely létrehozta a Madeirai Nemzeti Tejterméktanácsot (Junta Nacional de Lacticínios da Madeira), valamint az 1938. szeptember 22-i, az 1938. november 24-i és az 1939. november 24-i rendelet, amelyek a tanács működését szabályozzák.

A vidéki lakosság jelentős része nem fogadta szívesen e rendeletek előírásait, mert úgy vélte, hogy azok sértik jogos érdekeit. Tiltakozásuk súlyos túlkapásokig fajult: betörtek a közhivatalokba, és más sajnálatos rendbontásokat is elkövettek. A Portugália szárazföldi területéről érkezett fegyveres erőknek be kellett avatkozniuk; a helybeliek közül néhányan életüket vesztették. Számos embert letartóztattak, sokakat pedig az Azori-szigetekre és a Zöld-foki-szigetekre száműztek.

Ma már mindenki elismeri az elfogadott jogszabályok előnyeit. A Madeirai Nemzeti Tejterméktanács vezetőségei maradéktalanul eleget tettek a rájuk bízott nehéz feladatnak. A tanács Boletins de Informação e Publicidade című kiadványai értékes dokumentumok, amelyek megérdemlik mindazok figyelmes olvasását, akiket érdekelnek ezek a kérdések.