Éhínség Madeirán 1846-ban és 1847-ben

Madeira lakosságának jelentős része éhen halt 1846 utolsó három hónapjában és 1847 első hónapjaiban. Elpusztult ugyanis a burgonya (madeirai nevén semilha), amely akkor a szegényebb rétegek fő tápláléka volt; olyan betegség támadta meg, amelyet korábban egyáltalán nem ismertek a szigeten. Ha a vidéki lakosságnak lett volna pénze más élelmiszerekre, és azok bőségesen rendelkezésre álltak volna a szigeten, a válság kevésbé súlyosan érintette volna. A burgonyabetegséggel azonban sajnos a borárak jelentős esése is egybeesett. Ez nyomorba döntötte a földműveseket és a vidéki kisbirtokosokat, akiknek pénzbevétele szinte kizárólag abból származott, hogy mustjukat eladták a kereskedőknek.

Szerencsére 1846 októberének eleje óta José Silvestre Ribeiro tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) kormányozta Madeirát. Mindenre valóban figyelemre méltó buzgalommal és odaadással ügyelt; azonnal meghozott, helyes intézkedéseinek köszönhetően sikerült enyhíteni a csapás súlyosságát és lerövidíteni az időtartamát.

1846. október 15-én a kormányzó összehívására a kerület (distrito) főbb hatóságai és tisztviselői a polgári kormányzóságon (Governo Civil, kerületi közigazgatás) tanácskoztak. Úgy határoztak, hogy a központi pénztár három kulcsőre (claviculário, a pénzláda egy-egy kulcsát őrző tisztviselők egyike) legfeljebb 1 500$000 réist előlegez a patakmedrek törmelékének eltakarítására. Nem sokkal később a kormányzó azt is elérte, hogy az 1842-es pusztító árvíz (aluvião) idején létrehozott Központi Segélybizottság ugyanerre a munkára fordítsa a pénztárában még meglévő 282 000 réist (régi portugál számolópénz; 1$000 = 1000 réis, 1:000$000 = egy conto = 1 000 000 réis). Így sok, nyomorral küzdő férfi jutott munkához, következésképpen pénzbevételhez.

Mivel a piacon nagy volt az élelmiszerhiány, José Silvestre Ribeiro tanácsos elérte, hogy a városi tanács (Câmara Municipal) felhatalmazást kapjon: a központi pénztárból fedezhesse annak a nagy mennyiségű kukoricának a megvásárlását, amelyet egy angol kereskedő raktáron tartott, majd beszerzési áron szétoszthassa a lakosság között. Egyúttal több kereskedőt és néhány birtokost is rávett, hogy lehetőségei szerint járuljon hozzá egy külön alaphoz. Ebből olyan országokban kívántak élelmiszert vásárolni, amelyek kedvező feltételekkel tudtak szállítani. Ugyanekkor, szintén a kormányzó kezdeményezésére, Funchalban 7 tagú, portugálokból és külföldiekből álló bizottság alakult a püspök elnökletével, hogy adományokat gyűjtsön a rászorulóknak. Elhatározták, hogy a bizottság minden plébánián helyi bizottságot hoz létre: ezek pénzt és élelmiszert gyűjtenek, majd szétosztják a szegények között.

1847. május 25-ig a város kereskedői és néhány birtokos 32 500 000 réist gyűjtöttek össze élelmiszervásárlásra. Az alap kezelésével megbízott bizottság addig a következő élelmiszerekről számolt be: márciusban 2 moio babról; áprilisban 100 moio kukoricáról, 100 moio búzáról, 1250 hordó lisztről és 194 zsák rizsről; májusban pedig 557,5 quintal kukoricáról. Más élelmiszerek is érkeztek a városba, de azokat nem ez a bizottság rendelte meg.

A bizottság elszámolt a beszerzett élelmiszerek értékesítésével. Nemcsak vissza tudta fizetni a kereskedők hozzájárulását, hanem 1755,55 escudo többlete is maradt, amelyet a funchali városi tanács (Câmara Municipal do Funchal) 1848-ban a Ponte do Ribeiro Seco (’száraz patak’) megépítésére fordított.

1847 februárjának végén, amikor az élelmiszerhiány a legsúlyosabb volt, már komoly zavargásoktól tartottak. A nép ugyanis erősen neheztelt a kereskedőkre, akiket monopolistáknak és a szegények ellenségeinek neveztek. Szerencsére a rend mégsem bomlott meg. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy néhány kereskedő, tartva attól, mi történhet vele, úgy döntött, a raktáron tartott kukoricát és búzát a lakosság számára kedvező feltételekkel árusítja.

Februárban voltak napok, amikor a lakosság nagy része cukornádon élt. Lépéseket tettek azért is, hogy a feldolgozóüzemek ne őröljék meg a cukornádat égetett szesz (aguardente, cukornádból vagy borból párolva) és melasz készítésére.

Az egyes plébániák segélybizottságainak pénztárosai gyakran nehezen tudták felhasználni a hozzájuk befolyt pénzt, mert nem találtak eladó élelmiszert, vagy csak kis mennyiségben. A segélyezetteknek hús- és frisshal-adagokat kellett kiosztani, hogy ne haljanak éhen.

A kormány jóváhagyta azokat a rendkívüli intézkedéseket, amelyekkel a kormányzó pénzt vett fel a központi pénztárból, hogy gyors segítséget nyújtson a szigetcsoport lakosságát sújtó nehézségek enyhítésére. Amikor azonban a kormányzó 30 conto (egymillió réis) hitelt kért a kerület közmunkáira, a költségvetési évre e munkákhoz már engedélyezett hitelen felül csak 2 500 000 réis elköltését engedélyezték számára.

A szigetcsoport lakosságának megsegítésére a kormány 25 réisre csökkentette a külföldön termelt búza behozatali vámját. Emellett minden más gabonát – akár szemesként, akár liszt formájában hozták be – mentesített az 1839. augusztus 2-i törvény által a helyi adókra előírt harmad megfizetése alól. Ezek a rendelkezések azonban csak a szigetcsoporton esedékes betakarítás idejéig maradtak érvényben.

Március 1-jén a kormányzó további 3 conto de réis összeg kiutalását rendelte el a közkasszából élelmiszer vásárlására. Ezt a különböző egyházközségek valóban rászoruló lakóinak szánták, akik nem tudtak dolgozni, vagy nem volt munkájuk. Április 17-én este a kormányzó kérésére jótékonysági előadást tartottak a város kis színházában: Ducange és Dinaux Trinta anos ou a vida de um jogador című drámáját játszották, amelyet dr. Luiz da Costa Pereira próbált be a szereplőkkel. Április 26-án este ismét műsorra tűzték a darabot. A színészek mindkét alkalommal örömmel vállalták szerepüket fizetség nélkül, sőt saját költségükön is.

“

„Az éhínség idején – írja dr. Azevedo a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) jegyzeteiben – George Stoddart, John Howard March, George Hasch és Richard Davies urakból álló bizottság külföldön adománygyűjtést szervezett. Ennek eredménye a következő volt: Hamburgból 556 520 réis készpénzben; Oroszországból 873 600 réis készpénzben; az Amerikai Egyesült Államokból 19 660 780 réis értékű élelmiszer és 3 215 190 réis készpénz; Angliából és Írországból 48 000 réis értékű élelmiszer és 10 073 080 réis készpénz érkezett. A sziget brit kápolnájában T. K. Brown tiszteletesnek a jótékonyságról szóló prédikációja után 464 000 réis készpénzt ajánlottak fel. A bizottság a szigeten élő angolokat, amerikaiakat és németeket is adományozásra kérte. Ez a gyűjtés a bizottság említett négy tagjának egyéni felajánlásaival együtt 2 536 600 réis készpénzt hozott. Az adományok összege, beleértve a behozott aranypénzek után járó 54 554 réis felárat, 37 482 324 réisre rúgott.

José Silvestre Ribeiro tanácsos jelentős erőfeszítéseinek, valamint a városi és községi tanácsok, a községek (concelho) igazgatói, a segélybizottságok, több külföldi, sőt néhány kereskedő e kiváló tisztviselőnek nyújtott hűséges támogatásának köszönhetően a madeirai lakosság helyzete 1847 áprilisának végére már sokat javult. Teljesen azonban csak később állt helyre a rend: az édesburgonya-termesztés fellendülése, a burgonyát sújtó betegség megszűnése, valamint a külföldről és néhány portugál gyarmatról érkező nagy mennyiségű gabona végül maradéktalanul biztosította a lakosság megélhetését.

1847 első három hónapja nyomorúságos és lesújtó időszak volt a madeiraiak számára. Nem tudunk azonban arról, hogy bárki nagy vagyonra tett volna szert a nép szerencsétlenségéből, amint az későbbi időkben megtörtént, vagy hogy bármely hatóság vagy tisztviselő elmulasztotta volna becsülettel teljesíteni kötelességét. A tulajdonjogot tiszteletben tartották. Ha egyes árucikkek ára emelkedett is, ez nem azért történt, mert a hatóságok elmulasztották volna az előrelátó intézkedéseket.

1847. március 1-jén a kormányzó azt közölte a községek igazgatóival, hogy ha a vidéki egyházközségek lakói azzal a bűnös szándékkal merészelnének a városba jönni, hogy a kereskedőket a szerintük még a raktárakban lévő kukorica áruba bocsátására kényszerítsék, „kész volna igen szigorúan megbüntetni őket, mégpedig úgy, hogy a leckére hosszú évekig emlékezzenek”. Miközben a tulajdonjog tiszteletben tartásán munkálkodott, hirdetményt (edital) is közzétett. Ebben felszólította azokat a gabonakereskedőket, akik kukoricát tartottak raktáron, hogy ezt haladéktalanul jelentsék be a tanácsnál, hogy a kukoricát lisztté őröljék, és a korábban megállapított feltételekkel eladásra kínálják.

José Silvestre Ribeiro tanácsos senkivel sem kivételezett, amikor a nép érdekeinek védelméről volt szó. Ennek köszönhetően mindvégig teljes nyugalom uralkodott, és mindenki említésre méltó tiltakozás nélkül viselte azokat a csapásokat, amelyek 1846-ban és 1847-ben Madeirát sújtották.

A Sérvulo Drumond de Meneses által 1848-ban kiadott Collecção de documentos relativos á crise da fome minden intézkedést felsorol, amelyet José Silvestre Ribeiro az éhínség idején a nép szenvedésének enyhítésére hozott. Aki részletesebben kívánja megismerni, milyen segítséget köszönhettek a madeiraiak ennek a tisztviselőnek a szigetet sújtó vészterhes időszakban, annak ehhez a műhöz kell fordulnia.