Abreu (Dona Isabel de)

Dona Isabel de Abreu João Fernandes do Arco és Dona Beatriz de Abreu lánya volt. Szülei Arco da Calheta (’calhetai ív’) első telepesei közé tartoztak, és ott sok földet kaptak sesmaria (királyi földadomány telepeseknek, megművelési kötelezettséggel) formájában. A portugál szárazföldről származtak, nemesi rangjukat pedig utódaik is örökölték.

A régi madeirai krónikák azért foglalkoznak Dona Isabel de Abreuval, mert ő volt a főszereplője egy drámai esetnek, amely a maga idejében rendkívüli feltűnést kelthetett. Erre vall, hogy kortársai, sőt a később élők is ilyen részletesen írtak róla. A történet a következő: Dona Isabel de Abreu João Rodrigues de Noronha özvegye volt; férje Simão Gonçalves da Câmarának, Funchal harmadik donatárius kapitányának (capitão-donatário) a fia volt. Isabel tekintélyes vagyonnal rendelkezett, és Arco da Calhetában, a saját házában élt. António Gonçalves da Câmara, ugyanennek a kapitánynak a közelben lakó unokaöccse erőszakkal, késői órán behatolt a házába, hogy rávegye a házasságra. Dona Isabel meggyőzte António Gonçalves da Câmarát arról, hogy ilyen körülmények között nem illő házassági ajánlatot tenni. Meghívta, hogy másnap jöjjön vissza: akkor elintézhetik a házasság formaságait, amelyekbe ő készséggel beleegyezik. António da Câmara mintegy ötven, Ponta do Solból (’Nap-fok’) és Ribeira Bravából (’vad patak’) érkezett lovag kíséretében indult Dona Isabel házához. Az asszony azonban egy krónikás szavai szerint „házában erősítette meg magát számos emberével; António Gonçalves pedig, miután úgy találta, hogy becsapták, megsértették és megalázták, visszatért a birtokára, ahonnan néhány nap múlva Lisszabonba hajózott”.

Néhány év elteltével António Gonçalves da Câmara visszatért madeirai otthonába, de továbbra sem tett le régi szándékáról, hogy feleségül vegye Dona Isabel de Abreut. Az asszony néhány rokonával Calheta (’kis öböl’) mezővárosába tartott, és elhaladt António Gonçalves lakóháza előtt. A férfi megragadta a lovának kantárját, majd fegyveresek segítségével erőszakkal a házába kényszerítette. A különös esetről értesítették a funchali ouvidort (a donatárius, ill. a korona bírói tisztviselője), mivel a donatárius kapitány távol volt. Az ouvidor jelentős fegyveres erővel érkezett. Számolnia kellett António Gonçalves ellenállásával: a férfi arra készült, hogy megtagadja az ouvidor parancsát, és Dona Isabel de Abreut továbbra is fogva tartsa a házában. Már-már elkeseredett összecsapásra került sor – mindkét oldalon támogatók, rokonok és barátok álltak –, amikor António Gonçalves da Câmara és Isabel de Abreu megjelentek a ház egyik erkélyén. Kijelentették, hogy békés megegyezésre jutottak, így az ouvidor és a kíséretében érkezett fegyveresek távozhatnak.

Amikor már indulni készültek, Dona Isabel de Abreu felvetette leendő férjének, hogy „az ouvidorral sok rokona és barátja érkezett, ezért nem volna helyes, ha ilyen hosszú útra étlenül indulnának vissza; most, hogy minden rendeződött, hívja meg őket”. António Gonçalves eleget tett Dona Isabel de Abreu kívánságának, és elrendelte, hogy „az ouvidor és emberei, továbbá az egész kapitányság valamennyi mezővárosának és helységének elöljárói, törvényszolgái és bírái lépjenek be a terembe; ekkor Dona Isabel odarohant az ouvidorhoz, belekapaszkodott, és azt panaszolta, hogy António Gonçalves akarata ellenére tartja őt abban a házban, ezért igazságot kért tőle”. Dona Isabel de Abreu az ouvidor és a fegyveres csapatot alkotó százötven férfi társaságában Funchal felé indult. Mivel azonban már későre járt, az éjszakát sógora, João Esmeraldo házaiban töltötte a Lombada da Ponta do Sol (’Ponta do Sol-i gerinc’) nevű helyen, amely Esmeraldo hitbizományának (morgadio) székhelye volt.

António Gonçalves da Câmara nem volt olyan ember, aki belenyugodott volna az újabb kijátszásba. Ezt a legsúlyosabb sértésnek tartotta a nő részéről, akit meg akart hódítani. Akár a szerelem hevessége, akár sértett büszkesége, akár az asszony vagyonának megszerzésére irányuló becsvágya hajtotta, nyomban bosszúra készült, ezúttal a legszélsőségesebb erőszaktól sem riadva vissza. Azonnal maga köré gyűjtött több rokont és barátot, valamint a szomszédos egyházközségekből sok fegyveres férfit, köztük az ott bujkáló tolvajokat és gyilkosokat is. Két falconet nevű, akkoriban használatos tüzérségi löveget is szerzett, hogy megtámadja a házakat, ahol Dona Isabel de Abreu az igazságszolgáltatás tisztviselőivel tartózkodott. Szoros ostrom alá fogta őket. Nyolc nap elteltével Dona Isabel rokonai mérlegelték, milyen bajok származhatnak a véres küzdelemből, és úgy döntöttek, hogy a házasságot megkötik. Így vetettek véget a viszálynak, amelyben sok más ember mellett négy testvér – mindkét oldalon kettő – vett részt, akik talán már egymás megölésére készültek.

“

„Amikor Dona Isabel de Abreu és António Gonçalves da Câmara megérkezett a birtokukra – írja Gaspar Frutuoso –, és házasságot kötöttek, nagy ünnepséget és lakodalmat rendeztek. Az ünnepségen mindazok részt vettek, akik elkísérték őket. Lakóhelyük első termének négy sarkában négy finom ezüstből készült edény állt; mindegyik mintegy három almude vizet fogadhatott be. Minden edényhez egy-egy ezüstpohár tartozott, amelyet ugyanabból az anyagból készült lánccal erősítettek hozzá. A lakomán jelen lévő előkelő vendégek – számuk meghaladhatta a kétszázat –, továbbá a többiek és a szolgálók, akikből szintén több mint kétszázan voltak, mind ezüst étkészletből ettek: sem agyag-, sem ónedényt nem használtak a felszolgálásnál. Sokféle drága és különleges ételt szolgáltak fel, amilyeneket Madeira szigetének finom ízlésű asszonyai tudnak készíteni. Amellett, hogy igen megnyerő külsejűek, szépek, értelmesek és erényesek, ezeknek az ételeknek az elkészítésében is kiválóak, éppúgy, mint mindenféle értékes alkotásban: nemcsak a finom kézimunkával díszített kelmékben, hanem a cukorból formált kecses gyümölcsökben is.

Águeda de Abreu, Isabel de Abreu nővére nem tudott belenyugodni sem a házasságba, sem az azt megelőző erőszakba, ezért panaszt tett az uralkodónál. Az uralkodó Gaspar Vaz főtörvényszéki bírót (desembargador) küldte Madeirára a különös eset kivizsgálására; ennek nyomán egyeseket halálra, másokat száműzetésre ítéltek. António Gonçalves da Câmara bujdosni kezdett, majd a Kanári-szigetekre menekült, felesége pedig a Szent Klára-kolostor (Santa Clara) falai közé vonult vissza. A Kanári-szigetekről António Afrikába ment, ahol értékes szolgálatokat tett, és kitűnt vitézségével és bátorságával. Mindez, s bizonyára még inkább édesanyjának, Dona Joana de Eçának a közbenjárása az uralkodónál – aki a királyné főudvarhölgye volt – meghozta számára a kegyelmet. Visszatérhetett hazájába, ahol még néhány évig együtt élt feleségével, Dona Isabel de Abreuval.

Aki részletesebben szeretné megismerni ezt az esetet, amelyet itt csak igen röviden beszéltünk el, olvassa el a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) 197. és azt követő oldalain található leírást.

Az eset több elbeszélésnek is alapul szolgált. Közülük kiemelkedik a nagyra becsült író, Silva Leal „Bem querer e mal querer” című műve, amely a Panorama 71. kötetében jelent meg.

A témáról olvasható e Elucidário egyik szerzőjének, Fernando Augusto da Silva atyának A Lombada dos Esmeraldos na Ilha da Madeira című füzete.